Passió

A disznóvérrel és a sárgás, alvadásgátló folyadékkal telt hólyag lassan kezdett elcsúszni a helyéről. Keskeny szíjra fűzték, de vagy mert lazult a rögzítése, vagy mert a hűvös pünkösdi időben a testedre kent fókazsírtól síkos lett a bőröd, a hólyag megállíthatatlanul araszolt lefelé, a jobb hónaljad felől a köldököd irányába. A közönség mindezt persze nem láthatta, a jobb válladon átvetett és hátul a fához erősített lebernyegféle miatt, amely az ágyékkendőn kívül az egyetlen ruhadarab volt rajtad. Melegíteni nem melegített semmit, de nem is ezért vetették át elgyötört testeden, hanem hogy takarja a hólyagot meg a szíjat.

Olyan voltál, Márton, mint valami Istennek szánt tétova ajándék: áldozat is voltál, meg nem is, komoly is volt ez az egész, meg nem is.

            Játszottad is Krisztust, meg nem is.

            Azért tették át húsvétról pünkösdre a passiójátékot, mert húsvétkor a dunántúli Magyarfalván még csípős kora tavaszi szelek az urak, sőt, néha kifejezetten zimankós az idő, de most – sajnos – pünkösdkor sincs még hírmondója sem a nyárnak. Be is kentek drága fókazsírral, ezúttal ugyanis – életedben először – te szabhattad meg a munkafeltételeket: előre közölted, hogy nem vagy hajlandó fagyoskodni a kereszten. Így egyenletesen fényes lett a bőröd, olybá hatott, mintha meleg mediterrán tavaszban verejtékeznél, ami a látvány hitelességét nagymértékben fokozta – bár jó képzelőerő is kellett hozzá, hiszen az eget és a földet már a játék elején komor viharfelhők sötétítették el, hatalmas villámlás és mennydörgés közepette. A rendező az időjárással elfelejtette közölni, hogy csak Krisztus halála után illik megrendülnie a világnak. Mindenesetre a vihar egyelőre elmaradt, csak a szél fújt kegyetlenül, a szél, amit a hidegnél is ádázabbul gyűlölsz. Valahol azt hallottad, hogy a szél a világban ható negatív energiák feloldására hivatott légköri jelenség. A szél tehát hasznos, te mégsem szeretsz szenvedő alanya lenni a negatívumok megszüntetésének. Teremtődjön csak meg nélküled az egyensúly a világban!

            Szóval, a szél. Felkészültél minden eshetőségre. Először is vázoltad az illetékeseknek a gondodat. Hogy a töviskorona alá szerinted bajos lenne beszuszakolni egy kötött sapkát, bár – ki tudja? – egy népi passiójáték talán még ezt is elbírná. Ám a rendező, miután türelmesen végighallgatott, nem óhajtotta kockára tenni Jézus szenvedéseinek komolyságát, úgyhogy utasította a maszkosokat és a kellékeseket, hogy mindenki megelégedésére oldják meg a problémát. Az egy pillanatig sem merült föl benne, hogy másvalakit keressen a Megváltó szerepébe. Nőies alkat volt: ha valakit megszeret vagy kiválaszt, csinálhat az bármit, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Vagy inkább jó emberismerő volt: tudta, hogy minden igazi választás óhatatlanul árukapcsolást is jelent. Egy jól eltalált Jézus-arcot nem adnak ingyen.

            Kopaszra borotválták hát a fejedet, mint egy fegyencnek, húztak rá koponyához tapadó, különleges anyagból készült, meleg, bőrszín sapkát, arra Krisztus-parókát tettek, majd erre került a töviskorona – no és persze gondosan ügyeltek rá, nehogy a tövisek fölsértsék vékony fejbőrödet. Szenvedtél már eleget életedben festőként, túlzás lett volna, hogy a keresztúton amatőr színészként további végeláthatatlan megpróbáltatásoknak tedd ki magad.

De, mint tudjuk, az ember sohasem biztosíthatja be magát minden ellen. Mindig van egy gyönge pont, amelyre nem gondolunk, és ahol elfelejtünk védekezni. Amikor az egyik stációnál a holdvilágképű, darabos járású paraszt-Veronika nagy lenvászon kendővel közelített hozzád, már késő volt. Széles mozdulattal letörölte arcodról a melengető, még kellőképp fel nem szívódott fókazsírt. A szelek tehát megtalálták az utat, hogy a kereszten is kínozzák gyulladt melléküregeidet. Ráadásul később nem is ezt a kendőt mutatta fel, hanem egy népi hímzésest, amely egy könnyáztatta, látványosan szenvedő, glóriás Jézus-arcot ábrázolt. Ezen az arcon a szemöldök középen egészen fölhúzódott a kíntól, miként a középkori passióábrázolásokon: erről mindig azt hitted, hogy csak ikonográfiai hagyomány, mígnem egyszer – apád halálának napján – kiderült, hogy maga a színtiszta igazság. Fél évig tüdőrákban szenvedett nemződnek ugyanilyen lett az arca az utolsó napon, mielőtt a mentő bevitte a kórházba meghalni.

            Hajh, talán jobb lett volna, ha elered az eső, és abbahagyják az előadást, de csak nem akaródzott esni neki, a szelet pedig – rajtad kívül – senki sem tekinti vis majornak. Pedig annyira fújt, hogy csupán annak a szereplőnek a beszédét lehetett hallani, aki túlordította. Magyarfalva észak-déli irányú völgyben fekszik, a római katolikus templomot a főutcánál egy kicsit magasabbra építették a Kálvária-domb oldalába, mellette a kőkerítéssel övezett régi temető. A kerítés külső oldalába húsz méterenként a keresztút állomásait véste egy népi kőfaragó.

            A játék – a színészekkel meg a közönséggel – már megérkezett az utolsó stációhoz, a domb tetejére, a sírkert legmagasabban fekvő csücskéhez, egyszersmind a falu leghuzatosabb pontjára.

            Ott függesz a kereszten.

            Balra tőled a bal lator és az északi szél, jobbra a jobb lator és a déli szél. A szelek ott találkoznak és kergetőznek a kereszted körül, egymásba kapaszkodnak, mint a verekedő rosszcsont gyerekek, és összevissza csapkodják az ágyékkendődet, mint Rogier van der Weyden “Szent kereszt” oltárképén. Előtted a szelíd, békés pannon táj akár egy érett reneszánsz festmény háttere. Annak ellenére szelíd, hogy odafönt a szelek vad iramban hajszolják a fenyegető fellegeket, az északi szél délkelet, a déli pedig északnyugat felé, más-más magasságban. A fönti szelek békésen elfújnak egymás mellett, a lentiek viszont összeakaszkodnak, csakis azért, hogy neked ártsanak. A szélzúgáson kívül most csupán az ágyékkendő bősz verdesése hallatszik, amiről eszedbe jut egy régi emlék. Egyszer a budapesti Kossuth téren siettél valahova – bizonyára pénz után néztél –, és hirtelen felfigyeltél egy szokatlan, ritmikus zajra. Tekingettél erre-arra, de a forrást nem találtad sehol. Aztán pillantásod véletlenül feltévedt a Parlament tetejére, és döbbenten állapítottad meg, hogy az oda kitűzött magyar zászló suhogását hallod – a Kúria épülete előtt! Most az ágyékkendőd is ugyanolyan árván és magányosan verdes a szélben, mint az a nemzetiszín lobogó. Aztán hirtelen az villan az eszedbe, nehogy ez a nagy szél lecibálja rólad az ágyékkendőt, mert Jézus Krisztust mégsem láthatják piacon kapható török import alsónadrágban. Az egyik próbán megkérdezted a kellékes lányt, Beátának vagy minek hívták, hogy hagyd-e majd magadon az alsót, amikor igaziból játszotok. “Még szép, Márton! Nehogy már bepelusozzam az Úr Jézust! Csak kicsi legyen az a gatya, ne bermuda, ne látsszon ki az ágyékkendő alól…” Most, hogy a Jóisten már megtanított a tisztálkodásra, s miután – életed talán legboldogabb napján – Ágika is azt mondta, szempilláit a mellszőrzetedbe fúrva, hogy “Olyan jó apu-szagod van…”, kínosan ügyelsz az ilyen dolgokra, akár egy rigolyás agglegény. Ezért is aggódtál ma reggel, nehogy délután, amikor beöltöztetnek, Beáta halványsárga foltot vegyen észre a gatyádon, amikor feltekeri rád az ágyékkendőt. Ugyanis ismered Newton ötödik törvényét, miszerint “Az utolsó csöpp mindig a gatyába megy”, akármennyire vigyáz is az ember…

            – Ha te vagy a zsidóknak ama királya… ama királya… – ébreszt álmodozásodból az egyik katona, és hosszú partvisnyélre tűzött szivacsot nyújt feléd, amit előbb bemártott a kereszt alján álló vizesvödörbe. Lenézel, és látod, amint a szerepébe belesülő vitéz zavarában elejti a partvisnyelet, aztán bilihez hasonlatos, acélszín sisakja félrecsúszik, majd leesik, és egy kőnek ütődve nagyot kondul. – Szabadítsd meg magadat! – súgja neki a folytatást a közelben álló Mária Magdaléna.

            – Szabadítsd meg magadat…

A sikertelen fellépés után a katona eloldalog.

     A kínos közjátékot a szélvihart túlharsogó Kajafás próbálja feledtetni, aki Annással az oldalán elhalad előtted, és azt mondja: – Másokat megtartott, magát nem bírja megtartani. A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássunk és higgyünk!