“Sohasem lesz itt már proletárforradalom…” – merengett szomorúan Lukács György a fél centi vastag jégréteg alatt a rákospalotai kert magányában egy borús december végi napon. Ólomszürke égből reggel óta esett az ólmos eső, s kora délutánra mindent üvegszerű páncélba öltöztetett: a magas kőfal övezte ház kertjében a barnásfekete, letapodott avart, a hársak és a kétdimenziósra metszett almafák ágait, a mogyoróborokat, a filozófus melletti mohos kőpadot, amelyen a ház egyik lakója, a fiatal filozófiatanár, Kovács “Hegel” Ferenc szokott bensőséges, az emberi fül számára hallhatatlan társalgást folytatni Lukács Györggyel. Igen, a tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosát is jég borította: ültében előrehajoló bronz alakját, nagy görbe orrát, bal combján nyugtatott kezét, mellmagasságban tartott jobbját, s benne a hatalmas szivart. Jég fedte elegáns zöldeskék patináját s feje búbján a fekete-fehér galambürüléket. Lukács György szája tátva volt – a vita hevében elmondani szándékozott érvek útját is jég fedte.

            A szobor visszaemlékezett hányatott sorsára. A rendszerváltozás után őt is elérte a szobordöntők dühe. A kellemes külvárosi terecskén, platánfák gyűrűjében álló – illetve ülő – filozófust tavaszi nagytakarítók ledöntötték helyéről, majd elhurcolták egy ócskástelepre. Mindenféle huzalkötegek, lopott színesfémek, lefűrészelt szoborkarok és -lábak, kibelezett roncsautók, Moszkvicsok, Wartburgok és Skodák meg Barkasok között tengette napjait mindaddig, amíg egyszer csak felcsillant a méltóbb lét reménye. Egy áprilisi reggelen markos, overallos, ordibáló emberek jöttek, s emelőszerkezettel ellátott teherautójukba rakták, s a szoborparkba szállították. A platóról a kötelekkel és mindenféle ellensúlyokkal kitámasztott szobor merev tekintettel nézte a forgalmas főváros pezsgő életét, egyetlen halvány mosolyt sem csalt bronzajkára a szabadság, jottányit sem engedett szigorúságából, engesztelhetetlen maradt; elsáncolta magát a marxizmus dogmái mögé. Csak egyszer zökkent ki egykedvűségéből, amikor a Szent István körúton, a Vígszínház előtt egy hirtelen fékezésnél majdnem berepült az utastérbe a sofőr és a három szállítómunkás közé.

            Aztán megérkeztek valahova Dél-Budára, ahol Lukács Györgyöt egy különös, vörös téglás bejáratnál balról Lenin, jobbról pedig egy-egy kubista felfogású – mindenesetre igencsak szögletes – Marx és Engels fogadta. Lukács Györgynek először csillant föl a szeme aznap, s épp emelte volna üdvözlésre szivaros kezét, ám sem a kötelek, sem a bronz nem engedtek szorításukból. Odabent tágas park terült el, a teherautó zötykölődött még egy darabig, majd a munkások óvatosan leemelték egy kis kör alakú, macskakövekből kirakott térre, azon is egy négyszög alakú kőemelvényre. Mintha jó előre kijelölték volna a helyét.

            “Olyan vagyok, mint önmagam síremléke” – tűnődött hideg fejjel a filozófus, és unottan hallgatta a hűvös böjti szelek egyhangú fütyülését. Aztán néhány óra múlva egy kis melegség költözött belé, egyrészt, mert a dunántúli dombokon nyugodni készülő nap előbújt a kövér felhők mögül, és jótékonyan melegíteni kezdte, másrészt elültek a szelek, harmadrészt pedig eszébe jutott, hogy a szobrok könnyezni is tudnak, és ő most nagyon szeretett volna könnyezni, könnyezni, amiért méltó, bölcselkedésre alkalmas helyet találtak számára.

            Persze ahhoz, hogy könnyezhessen, legalább faszobornak kellett volna lennie. Az ócskástelepen kihallgatott egyszer egy társalgást, a háta mögött két hang arról beszélt, hogy egy orosz falucskában csoda történt. Úgy esett a dolog, hogy egy nyugdíjas pár éve hazavitt a szeméttelepről egy kétméteres Lenin-szobrot. Mint egykori állami alkalmazott – húsz esztendeig kapitányként dolgozott egy hajón – olyannyira hozzászokott az állam nagyjainak a tiszteletéhez, hogy egyszerűen nem tudott elmenni a szovjet vezér szobra mellett, nem tudta csak úgy otthagyni. Évek alatt a nyugdíjas tengerész kitartóan és odaadóan ápolgatta Vlagyimir Iljicset: gondosan lemosta róla a madárpiszkot, és különböző vegyszerekkel védte a kártevőktől. És egyszer csak megtörtént a csoda: a faszobor tavasszal kisebb ágakat eresztett, majd kivirágzott. De ez még semmi, ugyanis Lenin szeméből egy szép napon könnyre emlékeztető gyanta kezdett szivárogni. A környék lakói megtudták a dolgot, s utána a nyugdíjasnak se éjjele, se nappala nem volt: a jelenségre Szentpétervár minden kommunistája kíváncsi lett, és zarándoklat indult a férfi falusi házának udvarába.

            “Valláspótlék. Könnyező Szűz Mária” – állapította meg magában lakonikusan Lukács György, mégis irigyelte Lenint, hogy ő legalább könnyezni tud.