A fia már nem próbálta meg betessékelni, belenyugodott a változtathatatlanba. Végül is kehes apján piros hálósipka volt, jól a homlokba húzva, vastag, sötét kockás, majd’ földig érő háziköntös és meleg mamusz.

            – Szóval, hogy is volt azzal a fejjel, Kovács bácsi? – kérdezte az alacsonyabb rendőr, mintha egy szemtanút hallgatna ki, és bambán, gondterhesen megvakarta füle tövét a kincstári usanka alatt.

            – Hát, az úgy volt – kapott a szón az öreg, örülve, hogy a sok lepisszentés után végre valaki biztatja –, az úgy volt, hogy a szobatársam egyszer, amikor simogatta a Sztalin-fejet, véletlenül leejtette a padlóra, és ripityára törte…

            A rendőrök hökkenten egymásra meredtek, majd Kovács “Hegelre”, de a filozófiatanár nem adott magyarázatot, csak szomorúan hallgatott. Majd a rendőrök arcára kiült a gyanakvás: meg voltak róla győződve, hogy megint át akarják verni őket.

            – Kovács bácsi, döntse el, hogyan volt, mert nincs időnk ennyi hülyeségre! – ripakodott rá az alacsonyabb rendőr.

            – Ez nem hülyeség, kérem – méltatlankodott az öreg –, mert az úgy volt, hogy egyetemre jártunk, de nekünk is el kellett látogatnunk valamilyen üzembe, hogy a fizikai munkával megismerkedjünk. Mi, népi származékok persze ösmertük a fizikai munkát, otthon a faluban ganéztunk a marhák alól, szántottunk, vetettünk, úgyhogy minket nem kellett rá megtanítani, elég az hozzá, hogy egyik nap délután elmentünk valamilyen üzembe, már a fene se tudja, milyen üzembe, de nagy kerek kádak voltak benne, aztán a szobatársam, a János, vagy hogy is hívták, oda is elvitte a Sztalint, vitte azt mindenhova, mint egy talizmánt, és amikor belenéztünk az egyik nagy kádba, hát nem beleejti a Sztalin-fejet az istenadta… A fej pörgött, mint a ringlispíl, sistergett, épp olyan volt, mint a vízbe dobott magnéziumdarabka a fizikaórán az elemiben… aztán egyre kisebb lett, míg a végén teljesen el is tűnt. Föloldódott abban a savban vagy miben, az ördög tudja, mi volt a kádban…

“Hát, így múlik el a világ dicsősége” – futott át Lukács György agyán, és arra gondolt, de jó volna egy nagyot szívni a szivarból ebben a ronda időben.

            – No, és akkor a János gyűjteni kezdett közöttünk egy új Sztalin-szoborra, de én azt mondtam neki, hogy hallod-e, te János, szegény diákok vagyunk, hasznosabb dolgokra is el tudnánk költeni azt a kevés pénzecskénket, mint egy semmit érő szoborra… Vehetnénk rajta ennivalót, a Sztalin-szoborból nem élünk meg, egyébként is te törted össze, meg minek kellett annyit mosnod a csapba, hogy olyan lapos lett a homloka, mint egy neandervölgyi ősemberé?! Tied volt a szobor, te vagy a hibás, vegyél te magadnak új Sztalin-szobrot!… No aztán a János nem szólt semmit, csak nyelt egy nagyot. A következő félévben nem mehettem ki ösztöndíjjal a Szovjetunióba, mert a János följelentett. No, nem is hiányzott, mert farkasordító hideg van ott. Addig is többször kaptuk már hallgatózáson. Ilyenkor a füléhez tette a kezét, kitátotta a száját, és még a nyelvét is kiöltötte. Biztos jobban terjedt a hang, hogy összenyitotta az összes járatot a fejében. De lehet, hogy ő a nyelvével is hallott. No, mi se voltunk hálátlanok, éjszaka sokszor csillagot rúgattunk vele, vörös csillagot.

            A rendőrök kíváncsi tekintetét látva, Kovács bácsi felbátorodva folytatta.

            – Az úgy volt, hogy miután elaludt, jól összetekert papirost dugtunk a jobb lába ujjai közé, és meggyújtottuk. Készenlétben tartottunk néhány vödör vizet is, nehogy tűz legyen. No, aztán amikor a tűz pörkölte a lábát, fölébredt, és rémülten rugdalni kezdett. És mennél inkább rúgott, annál jobban égett a papiros… – Az öreg mosolyra húzta nagy száját, viaszos arcán összevissza szaladtak a ráncok.

            – Ötvenhat novemberében egyszer összefutottam a Jánossal az utcán, és gondoltam egy nagyot. Mindig magamnál hordtam két darabot a ledöntött Sztalin-szoborból, amit a forradalomban fűrészeltem le. “Kell még Sztalin? Nesze!”, mondtam neki, és a kezébe nyomtam az egyik formátlan darabot. A szobor füléből származott. A Jánost azóta se láttam – jutott a végére mondókájának Kovács bácsi, legyintett eres kezével, megfordult, és becsoszogott a házba.

            A rendőrök nem szóltak semmit. Még egyszer utoljára, csalódottan ránéztek Lukács Györgyre, aki búcsút intett a boldogan fénylő, jégbe hűtött havannával, és dolgukvégezetlenül távoztak.