A szerb rendőrök azonnal erősítést kértek, mihelyt a csata helyszínét meglátták. Érteni nem sokat értettek belőle, fogalmuk sem volt, kik harcolnak egymás ellen, és miért. Nem láttak bele rögtön a Teremtő kártyáiba, a Teremtő pedig nem tartotta fontosnak, hogy felvilágosítsa őket. A Teremtő csak a lényegre figyel, az apró dolgokra csak akkor, ha fontosak. A fontosak pedig itt nem a mellékszereplő rendőrök voltak, hanem a védők és a támadók: Hunyadi nándorfehérvári seregét ostromolta alulról egy nagy csapat csetnik, akik röviddel a hősök feltámadása után – ki tudja, honnan? – megjelentek a fellegvár tövében. Szinte “a föld alól bújtak elő”, mondhatnánk némi iróniával, ha ennek a megfogalmazásnak nem lenne most igencsak hamis csengése. A csetnik szabadcsapatok, a délszláv háborúnak a nagypolitika mellett legnagyobb bűnösei, az etnikai tisztogatás élharcosai hatodik érzékükkel rögtön kiszagolják a fegyveres magyarokat, bárhol legyenek is. Szerbia fokozatos zsugorodása és a kimerítő balkáni háborúk miatt, valamint abbéli félelmükben, hogy legvégül majd a Vajdaság követel függetlenséget, a csetnikek érkeztükkor vasvilla-szemekkel és kibiztosított fegyverekkel meredtek a mennyországi szép látomásoktól és az égi szférazenétől mosolygó magyar vitézekre. Odajöttek a fellegvár alá, láttak, és lőttek az odafent álló védőkre, akik ötszázötven évvel korábban megmentették hazájukat és a hálátlan Európát az oszmán inváziótól. Isten azonban nem engedte, hogy a technikai fejlődésben meglévő több mint fél évezrednyi különbség miatt a hősök hátrányt szenvedjenek.

A csetnikek tűzfegyverei nem tettek semmi kárt a vitézekben: a golyók mint jégeső a bádogtetőn, úgy kopogtak a vérteken és a fölkunkorodó elejű sisakokon, s az isteni akarat a lágyrészek és az arcok felé repülő lövedékeket eltérítette. A vitézek várták, hogy kézitusára kerüljön sor: Isten úgy rendezte, hogy a testi erő és vitézség győzzön, ne az alamuszi golyó. A csetnikek hamarosan elunták, hogy semmi foganatja sincs a lövöldözésnek: fölhágtak az egyik rendes turistalépcsőn, amit a védők nem ismertek (nem csoda, hiszen ötszázötven év múltán alig ismertek rá az azóta többszörösen szétlőtt és átépített várra), és nekitámadtak a védőknek. Az egyik nagy hasú, vörösképű csetnik – arca szinte lángolt a magyargyűlölettől, és megtévesztésig hasonlított Seselj vajdára – puskatussal utat tört magának a vitézek között, és fölállt a fellegvár falára szétnézni, s egy pillanatra hosszú csövű puskájára mint valami zászlórúdra támaszkodott. De csak egy hosszú, az öröklétbe nyúló pillanatra, hogy mindenki döbbenten odanézhessen, s azt láthassa, hogy Dugovics Titusz ráugrik, és magával rántja a mélybe.

            A csetnik nem halt meg – annál rosszabb történt vele: eltörött a gerince, s élete hátralevő részére béna maradt. Az öreg horvát vitéz viszont komótosan föltápászkodott, leporolta dolmányát, nadrágját, és elindult visszafelé, a várfalra. A hősök halálukkal egyszer már kiérdemelték a halhatatlanságot, a Jóisten úgy vélte, fölösleges volna még egy hősi halál. Egyébként is, az ellenség reszkessen csak, mint a nyárfalevél, s tanulja meg becsülni a magyar hadvezér katonáit, tanulja meg a saját bőrén, hogy aki hozzájuk nyúl, nem viszi el szárazon.

            A csetnikek lassan tanultak: csak úgy fél óra múlva, amikor már mind súlyos sebekkel feküdtek a sétányon vagy a fellegvár fala tövében, tehát csak akkor kezdtek rájönni, hogy itt valami nem stimmel, hogy valami nagyon rossz dolgot műveltek. Egyikük sem halt meg: megmaradtak, hogy tolószékben gurulva vigyék hírül mindenhová a magyarok vitézségét.

            Miközben a csetnikek vérbe fagyva a tanulságokat vonták le, a belgrádi rendőrség sem maradt tétlen: segítséget kért a reguláris katonaságtól, bár hogy pontosan miért, a rendőrparancsnok képtelen volt elmagyarázni a belgrádi helyőrség vezetőjének. Csak annyit mondott, hogy “valami középkori ruhába öltözött, többségükben magyarul beszélő” egyedek harcolnak “a mieink” ellen. S ezzel párhuzamosan a szerb kormányt is értesítették a történtekről, amely még a csata vége előtt haladéktalanul bekérette a külügyminisztériumba a magyar nagykövetet, és magyarázatot követelt tőle. A diplomata természetesen nem tudott semmiről. Amikor az utolsó csetnik nagyot nyekkent a fal tövében, és éppen kéz-, láb- és bordatörést szenvedett, már a magyar kormányt is értesítették. Egy darabig a két kormány egymásra mutogatott, mígnem a magyar fél kormányzati agytrösztjében valaki rájött, hogy épp ma van a nándorfehérvári győzelem évfordulója, s mivel rendelkezett irodalmi műveltséggel is, kisütötte, hogy biztos megint valami író csinálja a balhét, mint annak idején a tréfás kedvű Mikszáth Kálmán, aki Új Zrínyiász-ában feltámasztotta a szigetvári hőst és kis csapatát. Ez a valaki arra gondolt, hogy csak meg kell találni az írót, és irományát – melyben alighanem Hunyadi Jánost és seregét keltette új életre – vissza kell vonatni vele, hogy ne mérgezze a két szomszédos ország viszonyát. Miközben az írót keresték – egyébként teljesen reménytelenül, hiszen a mű még nem jelent meg nyomtatásban, sőt, még el sem készült, tehát az interneten sem lehetett utánanézni –, a helyzet tovább súlyosbodott. Hunyadi serege elvonult a várból, és a Duna partján gyülekezett. Indulás előtt többen látták, hogy az ösztövér barát, a szent Kapisztrán János rövid időre félrevonul, és térdre hullva mély imádságba merül. Amikor fölállt, csak intett a kezével északnak, s a katonák az áradó Duna vizének színén száraz lábbal átkelve megindultak Magyarország irányába. Azután csak mentek, mentek éjjel és nappal, soha nem fáradtak el. A vajdasági mezőkön vígan daloltak a soknemzetiségű had katonái, hisz nemcsak magyarok voltak köztük, de szerbek is, horvátok, meg csehek, és ki tudja még kiféle-miféle származékok. Sok szegénylegény könnyes szemmel vonult végig azokon a vidékeken, ahonnét ötszázötven éve a gyújtó hangú Kapisztrán elhívta keresztény seregébe. A szerb rendőrség és katonaság alakulatai távolabbról követték őket, úgy is mondhatnánk, hogy “biztosították” a had útját. Egészen idilli is lehetett volna ez a menetelés a végtelenül tágas júliusi égbolt alatt, ha a gonoszság nem munkálna az emberben – kivált a csetnikben. A csetnik sem más, sem a maga kárán nem tanul. Az utak mentén, amerre a had elhaladt, szinte minden kilométerkőnél – mint a második világháborúban a németek ellen harcoló partizánok – hasalt két állig felfegyverzett csetnik, fölszerelve egy halom kézigránáttal és géppuskájukba számos rakasz lőszerrel. Vagy nem hallottak belgrádi társaik esetéről, vagy nem akartak róla tudomást venni, elég az hozzá, hogy tüzet nyitottak Hunyadi hadaira, és elvakult gyűlöletükben az utolsó töltényt is kilőtték volna, ha – megunva a fülsiketítő ratatatát – oda nem ballag hozzájuk ilyenkor valamelyik feltámadt vitéz, és ketté nem töri a térdén a géppuskát, őket pedig földhöz nem vágja, és bele nem döngöli a hepehupás aszfaltútba vagy az árok földjébe. Ezek az alacsony termetű középkori vitézek, akiknek a csontjait még nem nyújtotta meg a sok cukor, nagyon erősek voltak.

A furcsa és csodálatos dolgoknak hamar híre megy, úgyhogy a vajdasági magyarlakta településeken hatalmas üdvrivalgás fogadta a beérkező katonákat: virágokat szórtak eléjük az útra, s ha a pálma megteremne a Délvidéken, akkor bizonyára pálmaágakat is terítettek volna szőnyeg gyanánt a vitézek lába elé. A harangok maguktól kondultak meg, s mindaddig zúgtak, míg a hadak át nem vonultak a településen. A magyar szervezetek képviselői és magánemberek először félő tisztelettel, majd egyre jobban felbátorodva sorra-rendre kihallgatást kértek Hunyaditól, és amikor Mátyás atyja kegyesen meghallgatta őket, elpanaszolták a magyarveréseket, s hogy milyen hátrányokat szenvednek a törvény előtt magyar voltuk miatt. Hunyadi homloka ilyenkor elborult, szeme összeszűkült, és példás büntetést ígért az ilyen istentelen cselekedetek elkövetőinek, amit rendesen be is váltott. Vitézei felkeresték a szabadlábon lévő magyarverőket, és úgy helybenhagyták őket, hogy azok túlvilági kísértet korukban is megemlegették, és legközelebb százszor is meggondolták, hogy kifogásolják-e, ha magyar szót hallanak az utcán. A szerb hivatalos szervek az önbíráskodás minősített eseteinek tekintették Hunyadi igazságszolgáltatását, és jegyzéket intéztek a magyar kormányhoz, hogy szüntesse meg a “magukat kereszteseknek valló magyar martalócok jogtiprását a Vajdaságban”. Ingerült hangú jegyzékváltások után a két ország kormányszervei abban állapodtak meg, hogy a konfliktus megoldása érdekében az Európai Unió illetékes szerveihez fordulnak, s hogy megkönnyítsék a közismerten lassú uniós bürokrácia dolgát, részletesen feltárták a helyzetet, ismertették mind a magyar, mind a szerb fél álláspontját az ügyben, és mintegy sürgős iránymutatást kértek. Valami központi titkárságról már másnap – meglepően gyorsan – visszaüzentek: “Az isteni beavatkozásra – már ha csakugyan arról van szó – nincs semmiféle forgatókönyvünk, annál is kevésbé, mivel – mint közismert – a kereszténység nem szerepel az uniós alkotmányban.” S ezzel az ügyet visszautalták nemzeti hatáskörbe.

(folyt. köv.)