Ajándéknap a túlvilágról (2. rész)

A délelőtt igazi családias hangulatban telt, félő volt, hogy hamisítatlan idillé fajul az együttlét, és – a realista gyerekek kivételével – mindenkinél el-eltörik a mécses. De aztán beszélgettünk erről-arról, hogy s mint élünk, miből élünk, hogy a nagy szabadság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kapitalizmus még kevésbé, a szellemi munka megbecsüléséről már nem is szólva. – Csak írásból és műfordításból megélni annyi, mint apránként meghalni testben és lélekben! – közöltem végül apámmal a szentenciát, aki hirtelenjében nem is tudott erre semmiféle másvilági bölcsességgel válaszolni.

            Nehéz volt eldöntenem, hogy most úgy beszélgessek-e vele, mint egy valóban létező társsal, akivel őszintén megosztom mindennapi gondjaimat, vagy csak mint egy szellemmel, akit tájékoztatok a dolgok állásáról. És egyáltalán, úgy viselkedjek-e, mintha ez a néhány boldog óra az idők végezetéig tartana, vagy szóval is üssem rá e rövid együtt töltött időre a befejezettség szomorkás pecsétjét?

            – Lemezezzünk egy kicsit! – javasolta apám a pillanatnyi csöndben. Igen, ezek a csöndek is olyanok, mint a lakmuszpapír. Ha nem kellemetlen, akkor fölösleges aggódni, hogy meddig tart, akkor a csönd maga a meghittség, ha viszont zavaró, akkor van baj. Most azonban nem volt időm a csönd mineműségét ellenőrizni a lelkemben, mert kapva kaptam az alkalmon, hogy teljesítsem a kérést.

            – Jó! Akkor vonuljunk vissza a szobába… – Közben azon törtem a fejem, mit tegyek fel. Itt az újabb kényes helyzet: ha figyelmességből a kedvenc hegedűversenyét, Mendelssohn e-moll koncertjét választom, az lehet jó is, meg rossz is. Ez a muzsika kísérte az urnáját a sírhoz, lehet, hogy nem örülne neki, ha az átmenetileg gyászzenévé kinevezett versenyművel kedveskednék neki. Hisz nem tudom, mit tud. Makacsul hallgat a másvilági tudásról. Lehet, hogy a lelke az egész temetést a magasból nézte, vagy valakinek a fejére telepedve.

            Miközben én ezeken tűnődtem, ő odaállt az ablakhoz, és a hegyvidéki téli panorámát csodálta. – Tudod, apu, itt minden napszak, minden évszak és minden időjárás gyönyörű! – kommentáltam. A zúzmarás fák mint fehér cukormázzal bevont virgácserdő, ragyogtak a napsütésben, de a János-hegy csúcsán megakadt egy alacsonyan vitorlázó felhő, és eltakarta a kilátót. Sejtelmes, olümposzi látvány volt. – Mi lenne, ha ebéd után sétálnánk egyet az erdőben? – jött a hirtelen ötlet.

            – Az biz nem lenne rossz – egyezett bele.

            – No, akkor fölteszek valami Mozartot, mindig azt mondtad, az megnyugtat, Beethoven meg inkább fölzaklat…

            Apám nem válaszolt. Teljesen elmerült a látványban. Nem látta a sok házat, amely a szemközti domb mögött épült, a Gellért-hegytől a Nagy-Hárs-hegyig majdnem tökéletes volt az erdei panoráma, töretlen az illúzió. Amikor a kamaradarab andantéja kezdődött, akkor ocsúdhatott föl, mert azt mondta: – Mint hallom, emlékszel még rá, mennyire kedvelem az andantékat.

            Nem akartam mondani, hogy az andante előtt volt már egy allegro tétel is, hadd higgye, hogy az egész darab csak andantéból áll. A rondónál legfeljebb lehalkítom a lemezjátszót.

 

A szárazbabódi disznótoros ebéd után, régi jó szokásához híven, apám kért egy csésze jó erős feketét, hogy szundíthasson tőle fél órácskát. Nála valahogy fordítva hatott a kávé. Már a nyelvemen volt, hogy fontos-e ez most, hisz olyan kevés az időnk, de meggondoltam magam. Mi múlik azon a fél órán, ha így akarja, legyen így, ne telhetetlenkedjünk, örüljünk, hogy egyáltalán eljött közénk. Aztán majd ha visszatértünk a sétáról, és van hozzá kedve, elolvastatom vele néhány novellámat… Á, dehogy! Biztos betéve tudja mindet! Mindent tud, csak nem árulja el, hiszen nemrég valami olyan utalást tett, amiből erre lehet következtetni.

 

A nagy-hárs-hegyi kilátóban láttuk utoljára. Ez lett volna a kirándulás fénypontja. Fölmásztunk a szűk falépcsőn a legfölső szintre, és szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, ki az északi, ki a keleti, ki a déli, ki a nyugati oldalon szemlélte a látványt. A kis Gábort én emeltem föl egy kicsit, hogy ő is kiláthasson a magas korlát fölött. Egy pillanatra talán mind megfeledkeztünk apámról. Mire körülnéztünk, már nem találtuk. Balázs még leszaladt az alsóbb szintekre, hátha oda bújt, de persze nem volt sehol.

Vagy a magasság vonzása ragadta el, vagy a búcsút szerette volna elkerülni, a fölösleges könnyeket. Valóban, mennyivel lett volna jobb, ha kivárja az idejét, és pontosan éjfélkor hagy itt minket? Olyan lett volna kicsiben, mint egy második halál.

Vagy ő döntött így, vagy mások döntöttek helyette – nem tudni. Egy darabig szótlanul néztük a kopasz tájat, látni lehetett szinte az egész Pilist, még a felvidéki hegyeket is, a Duna ezüstszalagjából valamennyit, az Erzsébet-híd pesti felét és egy oroszlánt formázó hatalmas sziklafalat Hűvösvölgyben – felötlött, hogy apám az oroszlán jegyében született. A sziklafalat alkotó jószág félig összegömbölyödve aludta, ha nem is örök, de igen-igen hosszú álmát. Nyáron, a falon tenyésző zöldek miatt úgy látszik, mintha változtatná alakját, megemelné kissé sörényes fejét, és egyenesen szembenézne veled – már persze ha van egy kis fantáziád, és az erdőt mindenféle nem létező lényekkel is benépesíted: nimfákkal, faunokkal, a házi tűzhelytől elszabadult lárokkal, jóságos tündérekkel, gonosz kis manókkal, szellemekkel, kísértetekkel.

Már battyogtunk lefelé a lépcsőn, amikor eszembe jutott, hogy egyáltalán nem tudom, milyen ruha volt rajta. Képtelen voltam fölidézni. Valami kincstári gönc az árnyékbirodalomból, vagy a saját régi ruhatárának darabjai? Tudhattam volna, hogy ezt egyszer majd meg kell írni. Még arra sem emlékszem, volt-e rajta nagykabát. Hiába, csapnivaló megfigyelő vagyok.