December 29-dikén kora reggel ébredtem a telefoncsörgésre. Félig behunyt szemmel, vacogva botorkáltam ki a hálószobából a nappaliba – még szerencse, hogy a franciaágyon én fekszem kívül, így nem kellett átmásznom alvó feleségemen és véletlenül megtaposnom.

            Anyám telefonált, izgatott hangon közölte, hogy apám otthon van nála, testi valójában, most érkezett. Mikor jöhetnek? Hirtelen olyan lett a torkom, mint az angolna szikkadt bőre. Rögtön, akár taxival is, minél előbb, ne vesztegessük a drága időt, mondtam.

            Tulajdonképpen nagyon meg kellett volna lepődnöm, mégsem lepődtem meg, mert az egész valahogy benne volt a levegőben.

            Letettem a kagylót, résnyire nyitottam a szemem, és indultam volna vissza a hálóba, hogy szóljak Alinának – hiába, most már nem aludhat tovább, mielőbb össze kell kapnunk magunkat –, és majd’ földbe gyökerezett a lábam. Arra gondoltam, álmodom az egészet, hiszen ilyen nincs: a lakás fele eltűnt, egyszerűen láthatatlanná vált. Teljesen hiányoztak a hálószoba falai, a fél nappalié úgyszintén, és ahogy kinéztem az ablakon, az erkély tekintélyes része is kámforrá vált. A polcok, a futónövények és az állólámpa között meg a szilveszteri riogatásra vett Oszama bin Laden-álarc kivágott szemén át ki lehetett látni napkeletre, a fagyos, rózsaszín pirkadatba. Alina édesdeden szendergett még az ágyon – az ágyon, amely a semmiben lebegett (a hálóban a hajópadló is eltűnt), alatta, mélyen a földben békésen kotyogtak a vízerek, tőle pár méterre a kopasz tölgyfa zúzmarás ágait lengette a csípős szél, odafönt meg énekes varjúcsapat repült a János-hegy irányába.

Amikor háromnegyed óra múlva megjöttek, a szótlan és bátortalan összeölelkezés után első dolgom volt, hogy odasúgjam anyámnak, a lakás fele nem látszik, hiányoznak a falak meg a födém, a lakás nyitott a nagy hidegre, de ebből szerencsére semmi sem érződik, egyébként szinte minden megvan, csak a könyveim fogyatkoztak meg nagyon, és a hálóból a nagy ruhásszekrény tűnt el. A gyerekek szemlátomást nem észlelik a jelenséget, sőt a feleségem sem, erről megbizonyosodtam. Miközben ezt anyámmal közöltem, apám máris összebarátkozott két kis unokájával. Ott ült velük a fotelban, Balázs fiam az egyik, Gábor a másik térdén, és nagy kacagás és nyihogás közepette szavalta nekik: “Gyí, te fakó, gyí, te szürke, gyí, két lábam, fussatok! Milyen áldott két csikó ez, egyik sem kér abrakot”. A két gyereknek rögtön a szívébe férkőzött – nem volt nehéz, sokat meséltem nekik a nagypapájukról, fényképről is ismerték. Nem úgy kezelték hát, mint holmi idegent, vagy – jobb esetben – ritka vendéget, hanem mint régi kedves ismerőst, akit visszavárnak egy hosszú-hosszú útról… Adott a fejükre barackot, kérdezgette őket, melyiket hogy hívják, milyen óvodába, iskolába járnak. Most döbbentem csak rá, ahogy a két kis gyerkőc a nagyapján lógott, szaván csüggött, hogy Balázs, a nagyobbik mennyire hasonlít a nagypapájára. “Jó nekem – gondoltam –, ha apám visszatér a sírba, nemcsak az emlékeimben, de a fiamban is mindig látni fogom az arcát…”

            – Apu, a nagypapa meddig marad nálunk? – riasztott álmodozásomból Gábor.

            Most mondjam meg neki az igazat? “Kisfiam, a nagyapád eltávozást kapott a túlvilágról, mert annyira szeretjük, hogy az Istennek megesett rajtunk a szíve, és megengedte, hogy egy napot hús-vér emberként köztünk tölthessen. Aztán legkésőbb éjfélkor a lelke visszaszáll oda, ahonnan jött, a teste pedig kazettába zárt hamu lesz megint a Farkasréti temetőben, tudod, ott, ahová halottak napján meg máskor is ki szoktunk menni…” Ezeket a szikár tényeket közöljem a négyéves gyerekkel?

            Szerencsére nem kellett válaszolnom a kényes kérdésre, mert apám tápászkodott föl a fotelból, és próbálta magáról lefejteni a belé csimpaszkodó unokáit, és a művelet mindhármójukat erősen lefoglalta.

Apámnak az ajtóból némi szégyenérzéssel mutattam meg a láthatatlan falú és szekrény nélküli hálószobát, de ő elismerését fejezte ki a lakberendezési ízlésem iránt. Megkérdezte, honnan az egységes stílus. Vettem az egészet egy áruházban? Nem, mondtam, méretre csináltattam egy asztalossal. Még a ruhásszekrény fölső és alsó része közti arány is az aranymetszés szabálya szerint lett meghatározva, csak most épp nem látszik. Amikor belépett a helyiségbe, meglepő dolog történt: ő is láthatatlanná vált. – Látom én, nagyon harmonikus – mondta, és letelepedett szemlélődni a már takarosan bevetett franciaágy szélére, mert hallottam a rugó jól ismert, panaszos nyikkanását, meg jócskán be is horpadt alatta a matrac. – Nem felejtetted el szeretni a régi görögöket – tette még hozzá, de én, az élő már valami másra lettem figyelmes: hirtelen hűvös fuvallat csapott abból az irányból, ahol ült. “Mégiscsak szellem? – futott át az agyamon. – Végül is nyolc éve halott.”

            – Aztán tudod-e, miért nem látszik ez a része a lakásnak? – szegezte nekem váratlanul a kérdést, noha én a kényes témát szerettem volna homályban hagyni.

            – Pontosan akkora rész nem látszik most a lakásból, amennyi az utánam kapott örökséged értéke.

            – És miért nem látszik? Mert most itt vagy?

            – Nem is másért.

            – De mégis, miért? Kinek szól az emlékeztető? Tudom én pontosan, mennyit örököltem utánad…

            Apám nem válaszolt. Ezen a napon több volt a megválaszolatlan kérdés, mint amire feleletet kaptam. Talán sok kérdést azért engedett el a füle mellett, mert fájt volna neki a válasz, netán minket szeretett volna megkímélni a tudástól, vagy esetleg olyan hosszú magyarázatba kellett volna belefognia a kimerítő válaszhoz, hogy sajnálta rá az időt. Nehéz volt belenyugodni, hogy most, amikor itt a valószínűleg soha vissza nem térő alkalom, hogy megtudjunk valamit a túlvilágról, a legilletékesebbtől nem kapunk választ. Beletelt egy kis időbe, amíg hozzászoktam a gondolathoz, hogy ez sem az örök kérdések megoldásának a napja, hanem legfeljebb a röpke örömé.

            – Örülnél te annak – törte meg a csendet a még mindig láthatatlan alak, mintegy a töprengésemre válaszul –, ha tudnád, hogy pontosan meddig fogsz élni? Ha tudnád, hogy, mondjuk, nyolcvankilenc évet, öt hónapot, három napot, tizennégy órát, huszonhat percet és tizenkét másodpercet élsz majd? Dehogy! Első dolgod lenne, hogy nekiállj számolgatni, mikor halsz meg, és bár addig rengeteg időd lenne hátra, már most elkezdenél rettegni a még távoli, de egyre közeledő végtől. Minden percedet az elmúlás komor tudata lengené be, semmivel sem volnál képes elmélyülten foglalkozni… Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem ismer előre az ember…

            – Apu, egyszer, amikor már nagyon beteg voltál – fordítottam egy kicsit  a beszélgetés menetén –, kibukott belőled, hogy meg fogsz halni, pedig még szeretnél élni, mondtad, és engem azóta is furdal egy kicsit a lelkiismeret, hogy akkor nem menetem oda hozzád, ahol ültél, és vigasztalásul nem öleltelek át… De azt hiszem, azért nem tettem, mert átfutott az agyamon, hogy ha így tennék, azzal beismerném, hogy tudom: tényleg meg fogsz halni. Téged akartalak kímélni.

            – Ne emészd magad miatta, kedves fiam. Emlékszem a tekintetedre, az mindent elárult, hidd el.

            – Tudod, mit sajnálok nagyon-nagyon? – váltottam témát hirtelen. – Hogy nem érhetted meg szerény írói sikereimet. Pedig minden közül erre lettél volna a legbüszkébb. Még inkább, mint arra, hogy lett két unokád. Elvégre gyereket szinte mindenki tud csinálni… Azóta egyfolytában találgatom, tudtál-e ezekről odafent, vagy sem.

            – Most már tudok… Jobb később, mint soha – mondta nagy sokára egy kacsintással, ami jelenthetett ezt is, azt is, és a legutoljára úgy nyolc és fél éve, még egészséges korában hallott jellegzetes joviális hangján nevetett hozzá egy kicsit. Hiteles volt, mert nekem is mosolyra húzódott tőle a szám, most először ezen a napon. Végre oldódik a hangulat, így is kell. De máris belém hasított a gondolat, mi lesz az után, hogy visszamegy örök honába, ahonnan, ím, egy napra megtért. Nem szabad nagyon átadnom magam az örömnek, mert akkor annál jobban fog fájni az újbóli elválás. Meg kell találnom a viszontlátás öröme és a távolságtartás közötti keskeny ösvényt, azon kell egyensúlyoznom.

            – Én meg azt sajnálom, hogy onnan már nem tudok segíteni neked, amikor pedig sokszor csak arra lenne szükség, hogy odaszóljak ennek-annak, hogy, gyerekek, adjatok már egy ösztöndíjat a Gergő fiamnak, látjátok milyen jó kis novellákat ír… Na de, hallod, amilyen konok kálomista lettél, ki fogod te magadnak verekedni az előrejutást, egyet se búsulj! A szelíd képeden sokan nem látják, milyen kemény vagy belül, de majd megtudják, az anyjuk hétszázát!

            Jólesett hallanom e szavakat. Akárhogy is vesszük, túlvilági lény mondta, márpedig a túlvilági lények, ha minden igaz, ismerik a jövőt.

            – Ha nem mondanám, akkor is tudnád – folytatta. – Érzed te magadban az erőt, de nem mered bevallani magadnak, pontosabban bevallod, csak szeretnél külső megerősítést is. És türelmetlen vagy, minél hamarabb előre akarsz jutni, ehhez pedig türelem kell, és most épp a türelem nincs meg benned. Az alkotás szent tüze éget, így is van jól!

            Szavai egy kis megnyugvással töltöttek el, aztán egyszer csak eszembe jutott valami, és visszakanyarodtam beszélgetésünk el nem varrt fonalához: – Még az első fiam születése előtt, ami aztán persze mindent megváltoztatott, mégiscsak végeztem valamilyen visszaszámlálást… Azt számolgattam, hogy mennyi időm van hátra addig az életkorig, amelyikben te meghaltál. Túléllek-e, vagy sem, netán előbb halok meg, mint te...

            – Ne foglalkozz te ilyenekkel! Én én vagyok, te meg te! – válaszolta a láthatatlan apám. Már kezdtem úgy érezni, mintha két énem folytatna egymással párbeszédet, amikor nyikordult az ágy. Pár másodperc múlva roppantak néhányat a száradó padlódeszkák, és nemzőm teljes életnagyságban ismét materializálódott, ahogy a hálószobából átlépett a nappaliba. “Na, jól van – gondoltam –, nem bolondultam meg, mégiscsak itt van…” Legalább beszélgetés közben láthatom az arcát, úgy könnyebb a társalgás. Ekkor észrevettem valamit, és egészen meghatódtam: a gyerekeim időközben letelepedtek a fenyőfa mellé, és elkezdtek játszani a karácsonyra kapott játékokkal. Balázs a lendkerekes autóját túráztatta, Gábor a favonatot tologatta. Elunhatták ezt a filozófiai diskurzust, a felnőttek zagyva beszédét, és visszatértek a maguk kis világába. Életük folyt tovább a megszokott mederben, nem zökkentette ki őket ez a nem mindennapi esemény sem. És a nejem meg az anyám, ők vajon mit csinálnak? A gyerekekről most őrájuk vándorolt a tekintetem, ott álltak ők is a fa közelében, egymás mellett, anyám a könnyeit morzsolgatta, lehetőleg úgy, hogy senki se vegye észre, bár én láttam rajta, hogy teljesen átadta magát feltoluló érzelmeinek, Alina viszont, a félig belül, félig kívül álló (csak apám halála után ismertem meg) kissé tanácstalan arccal nézett hol a gyerekekre, hol rám, hol az ismét láthatóvá lett jövevényre, nem tudta, mitévő legyen, hogyan viselkedjen. Láttam a szemében, hogy legszívesebben asztalhoz invitálna bennünket, csak nem tudja eldönteni, illendő-e apám előtt.

            Úgyhogy kénytelen voltam én megoldani a problémát. Kicsit erőltetett könnyedséggel megkérdeztem apámat: – Mit szólnál, ha reggeliznénk, apu? Végül is nemcsak lélekben, de testben is velünk vagy, ahogy az előbb a masszív hátadat megveregettem, ugyanúgy döngött, mint régen… Ha van tested, akkor ehetsz is.

            – Jó ötlet. Meg ihatok is, nem iga? Van valami jó kis borocska is a háznál?

            – Van hát! ­– Nagy kő esett le a szívemről. – Nagyon kellemes száraz vörösborom van, mindig ugyanonnan hozom, hogy ne érjen meglepetés. Biztos ízleni fog.

(folyt. köv.)