Na, látod, Márton, már ezért érdemes volt belekerülnöd ebbe a történetbe, hogy aludj egy jóízűt. Egy jó alvás után egészen másképpen látja az ember a világot. Ezt persze csak te és a hozzád hasonlók tudják, a jó alvók nem, mert ők természetesnek tekintik. Ilyenkor inkább szomorú vagy, semmint hogy örülnél, hiszen ilyenkor döbbensz csak rá, hogyan kellene érezned magadat, ha minden rendben lenne. Mert a jó alvás, Márton, mindennek az alfája és ómegája. Ha jól alszol, minden betegséggel, minden problémával sokkal könnyebben megküzdesz. Küzdelem, eh… te már csak kapálózol az életben, félálomban botorkálsz, nem vagy – úgymond – “fiatal, agilis, dinamikus, jó fellépésű”, egyszóval nem vagy te e világba való. De ne károgjunk! Inkább beszéljük meg, hogy mihez kezdj ezzel a ritka adománnyal, hogy jól kialudtad magad. Túl sok mindenhez nem kezdhetsz, a maximum az lehet, hogy mint valami félrecsúszott sisakú, bús szakállú, csenevész Don Quijote újult erővel ostromlod tovább a fiatal nővérke szívét. Végül is, azért van a nőknek szívük, hogy otthon legyünk benne. Az egészben az a szép, hogy olyan reménytelen. De amíg élünk, remélünk. Mert esélyed, az aztán nincs. Csupán az az egy dolog éltetheti benned a reményt, hogy a nők teljesen kiszámíthatatlanok. Sokszor próbáltad már megfejteni a női lélek titkát, de sosem sikerült. Amikor aztán már teljesen kikészültél idegileg egy-egy nőtől, bemagyaráztad magadnak, hogy jobb is így. Kell, hogy legyen ebben a világban, ahol manapság minden emberi tudás és tapasztalat “információ”-vá silányul, néhány megfejthetetlen titok, különben szörnyen unalmas volna az élet! Persze ez a filozófia csak ideig-óráig elégített ki. Az, hogy neked szinte semmi sem jut, másnak meg aránytalanul sok, nem túlzottan vigasztaló perspektíva. De mégis, mindig ott motoszkált benned a gondolat, hogy egyszer csak találsz te is valakit, aki szeretni tudna. Persze, nehéz dolga lenne az illetőnek, nagyon nehéz, súlyos terhet venne a nyakába veled – de hiszen olyan különbözőek az emberek, és olyan sok furcsaság történik ebben a mai világban, hogy (pusztán elméleti szinten) az is belefér, hogy rátalálj arra a valakire.

            Mindenesetre olyan vagy, mint egy beprogramozott gépezet, és ha valami, hát ez hozhat esetleg sikert hosszú távon: amint meglátsz egy nőt, rögtön bekékül a szemed, és udvarolni kezdesz. Akár szép, akár csúnya, akár kövér, akár sovány, akár okos, akár buta – neked egyre megy. Azonnal beveted magad, mindent vagy semmit alapon. Végül is, veszteni igazán nem veszthetsz semmit – hiszen nincs semmid, senkid. Legfeljebb elküldenek vagy elkerülnek – rosszabb nemigen történhet veled. Ezt pedig már volt alkalmad megszokni, és már nem is zavar.

            Tehát amikor bejön a fiatal nővérke, te folytatni szándékozod az udvarlást, mintha mi sem történt volna, mintha nem köpted volna sugárban a teát a mellére és nem kellett volna köpenyt cserélnie, sőt, ideális esetben még bugyit is, de hát azt nem hozott magával otthonról a szerencsétlen. Nem volt felkészülve ilyen heves attakra. Egy biztos: nem hagyod, hogy a kiszemelt nők figyelme lankadjon irányodban. Tulajdonképpen nem is rossz taktika, mert ha nem figyelnek rád, akkor nem is történhet semmi. Így legalább annyit elérhetsz, hogy – ha másért nem – legalább azért foglalkozzanak veled, hogy ne zaklasd tovább őket. Ez persze ellentétes az eredeti céllal, de mégis jobb, mint a teljes közöny.

            Nos, belép a nővérke, és egyenesen a te ágyadhoz megy.

            – Kapaszkodjon, ötöske, kötözésre megyünk – közli a nagy hírt. Nem érted az összefüggést, nem tudod, mi köze a kötözésnek a kapaszkodáshoz. Csak akkor válik világossá a dolog, amikor kiértek a kórteremből, és rögtön ott vagytok a pavilon bejáratánál. Mielőtt észbe kapnál, a nővérke már ki is tol, és ágyad végét jobbra fordítja, majd bal kezével integetni kezd valakinek messze, és azt kiáltja: “Pálya!”, aztán még egy utasítást ad neked – “Kapaszkodjon jól, aztán érkezéskor a lábával fékezzen az ágy rácsán, ötöske!” –, és elengedi az ágyadat: mivel eléggé lejt a talaj, te először lassan, majd egyre sebesebben gurulni kezdesz lefelé, nyilván valamelyik másik pavilon irányába, ahol a doktorok bizonyára izgatottan várják, hogy lefejthessék rólad a bevérzett kötést, és újjal bugyolálhassák be a melledet.

Mindazonáltal furcsállod kissé ezt a pavilonok közti betegszállítást. Ép kezeddel kétségbeesetten markolod az ágy szélét, a jobbodat elővigyázatosan a melledre helyezed, nehogy a száguldás közben nekivágódjon valaminek. Meghatározott időközönként zöttyen egy nagyot az ágy, mint vonatszerelvény a síneken, ilyenkor belesajdul a derekad, sajnos ott még nem tartunk, hogy lengéscsillapítókat szereljenek a nem rendeltetésszerűen használt guruló ágyakba. Az utazás sokkal rövidebb ideig tart, mint hinnéd, de ilyen merőben szokatlan helyzetekben rengeteg minden átfut az ember agyán, ami egyébként soha nem jutna eszébe.

Itt van például mindjárt az a művészi probléma, miként lehetne festményen ábrázolni az elsuhanó és elmosódó tárgyakat, az útra lógó rózsabokrokat, a meg-megvillanó emberi arcokat, azt, ahogy a közelben álló látogatók és betegek rosszallóan, lassan megcsóválják a fejüket vagy éppen két kézzel riadtan hadonásznak, látván ámokutazásodat.

Sehogyan.

Te inkább csak állóképeket ábrázolhatsz, Márton. Különös lenne, ha éppen kedvenceidet, a felhőket kellene ábrázolnod mozdíthatatlan tömböknek, és minden mást, ami tömör és nehéz, elomlónak és tovatűnőnek. Bár a felhőknek ilyenkor, amikor rajtuk kívül a földön minden más rohanni látszik, megvan az a különös tulajdonságuk, hogy olyanok, mintha közelednének – mintha közelednének hozzád, de nem akarnának elérni soha, mintha csak incselkednének veled, próbára akarnák tenni béketűrésedet és művészi tehetségedet. A heves mozdulatsorok picassói modelljét – a keresztbe álló szemeket, kifacsarodott tagokat – azért nem követheted, mert a helyzeted nem olyan tragikus, mint Guernica lakóié, meg hát azért sem, mert a világ már rég szétesett, most már meg kellene próbálni újra összerakni.

De egyelőre az a lényeg, hogy téged úgy-ahogy összeraktak az orvosok a hétórás műtéttel, a világ pedig, ha eddig várt, még várhat egy kicsit. Most inkább arra kell összpontosítanod, hogy érkezéskor megfelelőképpen fékezz, nem tarthat most már soká az út, legalább öt épület mellett elszáguldottál, feltehetőleg nem a portásfülkében akarják a kötözést elvégezni. Mindkét lábaddal izgatottan keresgéled a rácsokat, s mihelyt megvannak, hosszában rászorítod a talpaidat, ugyanakkor térdeidet behajlítod kicsit, hogy ruganyosan csökkentsd majd tested tehetetlenségi erejét. Hirtelen eszedbe jut egy katonaságbeli epizód: annak idején Reziben hegyi kiképzésen vettetek részt, s egy völgy fölött, a semmi fölött kellett függeszkedve, egy drótkötélről lógva lecsúszni egyik hegyoldalból a másikba. No, akkor cidriztél tán úgy, mint most, úgy csimpaszkodtál a fogódzóba, mint fuldokló az utolsó sugárnyalábba, hisz tudtad, hogy ha az öregkatonák a túloldalon nem kapják el keményen a derekadat, nekivágódsz a pontosan szemben lévő sziklának…