Mátyás atyja, az igazságos (4. rész)

Hogy miként teremtett rendet a fejekben Hunyadi, arról a krónikások szemérmesen hallgatnak. Lehet, hogy csupán a jelenlétével és a példájával hatott? Tény, hogy már a következő esztendőben nemzeti ünnep lett július 22-dike, a nándorfehérvári győzelem napja, noha eleinte sokan ellenezték az ünnepnapok számának növelését, tekintettel a kieső termelésre és az egyre növekvő költségvetési hiányra; tény, hogy pár esztendő múlva a magyar nép főleg a történelmi győzelmeiről emlékezett meg, nem a vereségeiről; tény, hogy katonai értelemben hazánk a térség legerősebb országa lett, amellyel senki nem mert ujjat húzni; tény, hogy hamarosan minden politikai erő nemzeti érzületű lett, mert összeforrasztotta őket a közös magyar érdek; tény, hogy az emberekben az egyoldalú materiális szemléletet felváltotta egy új lelkiség, amely az élet értelmét nem az anyagi javak és élvezetek hajszolásában, hanem a boldogság keresésében látta; tény, hogy Hunyadi feltámadása után tíz évvel számottevően emelkedett a népszaporulat: Magyarország – miként a tudósok egyre határozottabban állították – elkerülte a demográfiai katasztrófát; a multikulturális szemlélet visszaszorult, a farukat a katolikus templomok kupolája felé emelő műtehenek egyszer s mindenkorra eltűntek az országból, és egészséges egyensúly állt be a nemzeti kultúra és a külföld kultúrája között; tény, hogy az emberek egyre inkább az igazi értékeket keresték a talmi csillogás helyett, és a magyar könyvkultúra addig soha nem látott felvirágzásának lehetett tanúja az egész világ: az írók váltak a politika szürke eminenciásaivá, és legfőbb szervezetük, a Magyar Írószövetség olyan gazdag intézmény lett, hogy már nemcsak a saját tagjait és azok családtagjait utaztatta nyaranta belföldön és külföldön egyaránt, hanem még az olvasók sokaságának boldog órákat szerző irodalmi hősöket is feltámasztotta sírjukból, és őket is üdülni vitte… Idősebb honfitársaink közül egyesek tán még emlékeznek rá, milyen kalandokba bonyolódott Krúdy Gyula Szindbádja, amikor az Írószövetség prózai szakosztályának vezetője görögországi üdülésre hívta meg…

            Elég az hozzá, hogy Magyarország mintaország lett, ahol a jólét, a műveltség, az elégedettség világviszonylatban is párját ritkította, olyan ország, ahol jó volt élni és meghalni, ahol boldogság és béke uralkodott a szívekben.

            Amikor mindez bekövetkezett, az Úristen lenézett Magyarországra, és azt gondolta: “Ej, álmomban sem gondoltam volna, hogy a megátalkodott ember képes ekkora változásra… Hát, Isten tervez, ember végez…” – vonta meg Hunyadi áldásos tevékenységének summázatát.

            Amidőn Hunyadi János egy csikorgóan hideg, szép téli napon úgy látta, hogy másodszori küldetését is teljesítette, összehívta katonáit, és felvonult velük Budavár alá, a róla elnevezett útra, a Halászbástya alá, ahol a szobra állott. Itt rövid beszédet intézett hozzájuk: – Dicső vitézeim, feladatunkat elvégeztük, most búcsúzom tőletek, de továbbra is álljatok készen, mert nem tudhatjuk, mikor közeleg el megint a mi időnk: lehet, hogy később ismét szükség lesz ránk, ha helyre kell tenni a dolgokat szent hazánkban… Isten veletek!

                Ekkor Hunyadi János két kézzel hatalmas kardjára támaszkodott, majd hirtelen nőni kezdett, keményedni, az ábrázata egyre merevebb kifejezést öltött, aztán egyszer csak – hopp! – belépett a saját szobrába, s többet nem mozdult… A vitézei viszont egyre apróbbak lettek, ki meggörbült, mint egy “C” betű, ki szétterjesztett karjával, egyenes derékkal “T”-vé változott, ki egy reneszánsz kódex cirkalmas iniciáléja lett, ki egyszerű ólombetű – egy szó, mint száz: mindnyájan zsizsegve betódultak a levéltárakba, a köz- és magánkönyvtárakba, és újra elfoglalták helyüket a magyar és európai történelem legdicsőségesebb lapjain.

 

Címkék: novella