A női cerberusz még egyet csap a korbáccsal, és most már néhány bőrcsík a te kezedet is érinti. Felszisszensz, de mire tudatosítanád a villanásnyi fájdalmat, már el is múlt.

     – Ez a köcsög büdi! – szól a nő, akinek az egyébként szép, de üres arcán a legmélyebb döbbenet kifejezése ül. A nyakra gyúrt biztonsági félszavakból is ért, és lódít rajtad egyet – a kastély hátulja irányába. A hátsó rész már nem olyan impozáns, mint a homlokzati, itt már repedezik a fakósárga vakolat, kivált azon a helyen, ahová téged állítanak.

     – Vetkőzz le! – parancsol rád az utánatok jövő úrnő (nevezzük így, hiszen láthatóan uralkodói helyzetben van), és nyomatékképpen még egyet csap a korbácsával, hogy csak úgy süvít a levegőben.

     Még mindig nem egészen érted, miről van szó, Márton, mert csak a dzsekidet, a seszínű, hosszú pulóveredet meg a fekete kötött sapkádat veszed le.

     – Meztelenre!

     Most már kezd nagyon nem tetszeni a dolog. Nem csoda, hisz fázol, mert vékony dongájú vagy, ezért öltözöl mindig jóval melegebben, mint a többi ember. Motyogsz valamit a bajszod alatt, hogy “kell ez?”, “minek ez?”, vagy valami hasonlót, de most először a hátadon csattan a sok hosszú bőrcsík. Hirtelen kiegyenesedsz megszokott, görnyedt tartásodból, a meglepetéstől elakad a szavad, és egy pillanatra elfutja a szemedet a könny. Nem annyira a fájdalomtól, mint inkább a megaláztatástól. Te magad csodálkozol a legjobban, hogy csípni nem is csípett olyan nagyon. Persze, még rajtad az ing – na, nem sokáig, mert leparancsolják rólad azt is, mint minden egyebet. Amikor a pólódat veszed le, girhes testedet meglátva lehanyatlik az úrnő keze, majdhogy le nem ejti a fűbe a korbácsot. Változatos érzelmi mimikára képtelen ábrázatán szánalom helyett inkább tanácstalanság tükröződik, hogy most ugyan mihez kezdjen veled. Te nem látod, Márton, az összképet, de ő igen: nemcsak hogy minden bordád kiáll, de még lihegsz is az izgalomtól, szaporán szeded a levegőt – ő ezt a mellcsontod alatt, a mélyen beesett hasad heves mozgásán látja.

     Amikor végül lehúzod a gatyádat, nem sok időd marad a szégyenkezésre, mert egy kerti slagból vastag, erős sugárban vizet fecskendeznek rád. Azt se látod, ki tartja a végét, mert a fejedre és a szemedbe is jut jócskán a hideg vízből. Forogsz körbe-körbe, mint a ringlispíl, mindkét kezed óvón a picire töpörödött nemi szerved elé teszed, a karjaidat magadhoz szorítod. Így egyrészt eltakarod a szemérmedet, másrészt abba a hiú illúzióba ringatod magad, hogy védekezel a hideg ellen. Amikor egy másodpercre megállsz, és – akár a halálraítélt – hősiesen szembenézel a locsolóval, majd segélykérőn följebb emeled a tekintetedet, a vízfüggönyön át megpillantod az előbbi filmest, aki egy hatalmas, vén platánfa ágán terpeszkedik lovagló ülésben, és valamit tart a kezében.

     A kamerát. A lencse mozdulatlanul terád szegeződik. Mintha ágyúcső nézne farkasszemet veled.   

– Nyald a csizmámat, rabszolga!

Négykézláb  állsz egy nő előtt a trónteremben, és egy másodpercre megpillantod alakodat a fekete, combig érő lakkcsizmán. Akárha torz tükörben látnád magad, mint gyerekkorodban a Vidám Park elvarázsolt kastélyában. Amúgy is vézna tested cérnavékony a csillogó lábbelin.

      – A csizmácskádat, angyalka…? – hüledezel cincogó hangon.

      – Nem “angyalka”, hanem “úrnőm”! – csattan a válasz, girhes hátadon meg a korbács. Eszedbe ötlenek a középkori flagellánsok, végül is, azok is kibírták valahogy, de azok legalább maguknak csinálták, tudták, mikor ütnek, hiszen magukat ütötték, ez viszont rosszabb, mert te nem tudod, mikor sóznak a hátadra. Aztán egy gondolati bakugrással amiatt kezdesz aggódni, hogy a lábbelin előszeretettel telepednek meg fertőző mikrobák, nem a legegészségesebb nyalóka, különösen a talpa nem. Viszonylag tisztának látszik a bőrtalp, a jelek szerint csak kevés por van rajta, a csizma viselője feltehetőleg nem járta össze az udvart, ha szerencséd van, csak a belső, fényesre suvikszolt kőpadlójú termekben közlekedett benne. Hát, nem tehetsz mást, nekiállsz nyalni a csizmát. Mivel szemlátomást kezdő vagy ebben a műfajban, úrnőd nagy kegyet gyakorol, amikor foghegyről odaveti, hogy “Elég lesz csak a sarkát!”, ugyanis a sarok egy hosszú, hegyes tűsarok, amire eleve sokkal kevesebb kosz tapadhat. Miután szádba vetted a műanyag végű bőrtárgyat, és szopogatod kicsit, rájössz, hogy tulajdonképpen csak gyenge bőríze van.

      – Most nyald a csizmámat orrtól térdig fölfelé, de lassan ám! A kezedet meg kulcsold össze a hátad mögött! – Ez utóbbi parancsot végképp nem érted, fogalmad sincs, mi jelentősége lehet ennek. Na, majd mindjárt megtudod, Márton! Két perc sem telik belé, máris úgy fáj a derekad, hogy majd’ leszakad. Merthogy egyfolytában előre kell hajolnod, és nem támaszkodhatsz semminek.

      – Nézz a szemembe, rabszolga! – Na, még ez is! Hát, Márton, itt most mindent megszabnak neked… Az történt ugyanis, hogy szeretted volna összekötni a fájdalmasat a kellemessel, vagyis a derékfájdító csizmanyalást az úrnő nemi szerve tájékának a szemlélésével. Azért beszélünk csak tájékról, mert a szeméremajkakat egy viszonylag keskeny bőrszíj takarja el, de csak éppen hogy, és látod, hogy a nemi szőrzet teljesen le van borotválva. Most tehát kénytelen vagy úrnőd nevetségesen hosszú műszempillájú szemébe nézni, és ha véletlen elkalandozik a tekinteted, a korbács rögtön lesújt a hátadra. Lopva azért vissza-visszasandítasz a láthatatlan éden irányába. Hű, Márton, de szeretnél annak a bőrszíjnak a helyében lenni! Nem szenved, nem kell csinálnia semmit, nem kell fáradoznia, az az egyetlen feladata, hogy érintkezzen úrnőd harmatos szemérmével. Micsoda igazságtalanság… te ember vagy, Márton, ember! Nem pedig érzéketlen tárgy! A megaláztatás meg a tehetetlen, sajgó vágy egyszerre rohan meg, és szinte lüktet tőle a fejed. De végül hamar elmúlik, csak el kell terelned a gondolataidat. Az úrnőd most valamelyik szobalányával beszélget, oldalra fordítja a fejét, s így neked is jut egy darabka szabadság – legalább annyi, hogy körülnézhess a teremben.

      Jobbra narancssárga erezetű vajszín márványkandalló ötlik a szemedbe – természetesen funkciótlan jószág, hisz fűteni nem lehet benne (be van falazva) –, a párkányán kétoldalt akantuszlevél-mintás, aranyozott gyertyatartó, bennük egy-egy hatalmas, hímtag alakú, élethű színárnyalatú gyertya, amelyek jelenleg is égnek, és az oldalukon időnként le-lecsurran a viasz. Mellettük jobbról-balról egy-egy kinyújtott nyelvű, örökmozgó – fölegyenesedő-előrehajoló –, körülbelül harminccentis, piros szoknyás leányzó (mivel működhet? árammal?) lankadatlanul nyalogatja az obszcén gyertya oldalát. Mögöttük a falon, kissé megdöntött helyzetben jókora méretű, cikornyás, szintén aranyozott fakeretű tükör terpeszkedik, amely megkettőzi a fényt, egyszersmind Csőregh Mártont ábrázolja, amint úrnője fekete csizmáját nyalja, nem túlságosan nagy odaadással. Homlokába hulló haja izzadságtól és a nemrég rálocsolt víztől csatakos, arcán kínszenvedés, szeme körül karikák, tekintete riadt. Szánalmas teste merő görcs. Egyébként ez az egész látvány, ha a kandalló köré odaképzelsz még egy keretet is, képzőművészeti – festői – szempontból egészen érdekes is lehetne. Hiába, no, a művész mindig kiütközik belőled, Márton, akármilyen sanyarú helyzetben vagy. Rengeteget tűnődtél már azon is, hogy majd a halálod előtt látott képeket, különös fényjelenségeket, víziókat soha nem fogod tudni megörökíteni. Nincs annál szomorúbb, mint amikor egy művész úgy megy el, hogy számtalan remek ötletet hagy itt ezen a világon, amelyeket egyedül ő tudott volna megvalósítani.

      Tekinteted lopva megint visszakalandozik úrnőd szemérme felé, megint elönt a vágy, nem bírod türtőztetni magad, és vakmerő kérdésre nyílna ajkad: – Úrnőm, nem lehetne egy kis…

      – Kuss, te idióta, ez nem kívánságműsor! – sziszegik a választ a tükörfényes csizma magasából. – Mit képzelsz, minek vagy te itt?!

      Ezt igaz dühvel mondja a szőkeség, hiszen semmiféle akadékoskodás nem volt tervbe véve. Neked itt engedelmeskedned kell, Márton, már ne is haragudj, de olyan ez, mint amikor a lelencházban valaki repetát kér a kásából! A kandalló mellett kivágódik egy rejtett ajtó, amit eddig nem láttál, beront rajta egy hájpacni, és rikácsolni kezd veled, hogy ha nem követed az úrnő utasításait, menten kidobat, és egy kanyi vasat se kapsz. Majd visszaindul az ajtó felé, de félúton megáll, odalép a tükör elé, és mutogat valamit a tükörnek. Jelen helyzetedben leginkább fájó derekaddal vagy elfoglalva, mégis eltűnődsz, hogy ez az ember teljesen meghibbant-e, vagy mi a csuda történt vele. Mintha saját tükörképének mutogatna, de mégsem, a két kezét kinyújtott ujjakkal féligformán összeteszi, és mintha balra helyezne egy láthatatlan valamit.

      Igen, Márton, jól sejted. A kamerát. Amely a tükör mögött van. A dagadék – biztos a rendező – azt mutatja a filmesnek, hogyan helyezze a kamerát. Amikor tehát gyanútlanul a tükörbe néztél, a kamerába néztél. Amikor a művész által sírba vitt, soha többé meg nem örökíthető víziókra gondoltál – téged megörökítettek. Az arcodról lerívó kínszenvedést filmre vették, tudtodon kívül. Mindig utáltad a foncsorozott szemüvegű embereket is, utálod, ha valaki nem vállalja a tekintetét.