Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a hajós könnyebbnek találtatik a bibliánál, de aztán elbillent a láthatatlan mérleg nyelve, és a szellemek, valamint egy heves szélroham, amely a félig nyitva felejtett ajtón zúdult be, együttes erővel a helyére taszajtották a könyvek könyvét. Hátravolt még a feladat, hogy Szindbád kinyissa a vaskos bibliát, hogy olvashasson is belőle. A sors, a szerencse vagy a Jóisten Szindbád kezére játszott, mert a könyvnek a hátsó borítója került fölfelé, tehát a rövidebb, újszövetségi rész tanulmányozásához csupán ezt a borítót kellett kihajtania. Szindbád amúgy is csak az újszövetségi igére vágyott, a szeretet jó híreire, az ószövetség haragvó Istenének nyugtalanító hírei nem érdekelték. Szindbád minden erejét megfeszítve, két karral nagy nehezen kihajtotta a borítót, s innentől fogva a Szentlélekre bízta magát: hagyta, hogy a szél lapozzon a könyv leheletvékony lapjai közt. Úgy vélekedett ugyanis, hogy ha a Szentlélek látogat be a kriptába szél formájában, akkor a megfelelő, éppen aktuális evangéliumi részeknél és verseknél fog kinyílni a Szentírás. (Bár élt a gyanúperrel, hogy nem minden szélben a Szentlélek lakozik, sőt, a szelek többségét eredendően gonosznak tartotta…)

“A bűn zsoldja a halál...” Ehhez az igéhez még nem a szél segítségével jutott hozzá Szindbád, hanem akkor, amidőn először felütötte a bibliát. E szöveg olvastán mély szomorúság fogta el. Tudta, hogy bűnt követett el, amikor ellopta a könyvet, pedig lelke mélyén mindig is azt vallotta, hogy úgy kellene élnünk, hogy minden cselekedetünk zsinórmértékül szolgálhasson a világnak. Lelkifurdalását csupán az enyhítette valamelyest, hogy csókot és könyvet lopni nem bűn, némi vigaszt pedig a mondat másik fele nyújtott számára: “…Isten kegyelme azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Ez a jó hír azonban kevés volt Szindbádnak: ettől fogva vezeklésképpen az éjjeli virágtolvajokat és sírrongálókat riasztgatta a temetőben: amikor megpillantották múmiaszerűen összeaszott alakját, a hang nélküli sikolyra tátott száját, hatalmas szemgödrét, amelynek mélyén fenyegetően fehérlettek a töpörödött, gonosz szemgolyók a hold vagy a mosléksárga utcai lámpák fényében, szóval, amikor meglátták e kísértetet, a szerencsésebbek holtra váltan eliszkoltak a helyszínről, a szerencsétlenebbek pedig szívinfarktust kaptak az ijedelemtől.

Szindbád persze nem volna Szindbád, ha nem udvarolgatna holta után is. Nemcsak gyógyfüveket, nemcsak virágokat gyűjtött kószálásai során, nemcsak bűneit vezekelte le a bűnözők távoltartásával, hanem nőket is hajkurászott. Ődöngött, mint a tétova novemberi szél, be-bekukkantott más kriptákba, és kihallgatta a holtak álmait, főleg a nőkét. Ha valamelyik asszony arról álmodott, hogy mennyire szeretne újra élni, Szindbád erőt vett magán, és kiborította koporsójából a halottat. Ha szerencséje volt, az áldozat sokkot kapott a durva művelet hatására, és felriadt öröknek hitt álmából. Szindbádra nézett csodálkozva, aki azonnal tenni kezdte a szépet: “Kegyednek gyönyörű fehér a bőre, mint a tej, orcája pedig akár a piros rózsa…” Ilyenkor meg-megremegett a sírbolt teteje, mintha földrengés támadt volna, és egy kevés vakolat Szindbád fejére hullott. “Ugyan, hagyjon már, Szindbád, ugyanúgy hazudik, mintha még élne… Mostanra már igazán benőhetett volna a feje lágya…” – válaszolta szavak nélkül a kiválasztott, de látszott fejtartásán, hogy örül a síron túli kalandnak. Aztán az asszonyból hangtalanul ömleni kezdett a szó, és Szindbád hagyta beszélni, mert tudta, hogy a nőket hagyni kell beszélni, hadd beszéljenek a kis semmiségekről, amelyek betöltik az álmaikat, mert ha hagyjuk őket beszélni, nyert ügyünk van. Egy idő után persze Szindbád mégiscsak elunta a vég nélküli locsogást, és közelebb lépve a nőhöz, ekképp kérte egy kis szerelmeskedésre: “Lenne egy javaslatom, asszonyom: zörgessük össze a csontjainkat!” “Jaj, Szindbád, ne ízetlenkedjen! – ripakodott rá a halott nő. – Mit képzel, szajha vagyok én?!” Pedig másra se vágyott jobban, mint hogy egy snájdig csontváz jól megropogtassa.

Ahogy Szindbád ott állt hosszú percekig, és meredten bámulta a nőt, egy idő után azt vette észre, hogy nem lát semmit, csak szürkeséget. Nem csoda, hisz jóval naplemente után merészkedett hódításaira, leginkább ködös napokon, és a félig nyitva felejtett ajtajú kriptákban sűrű homály borongott. Szindbád ilyenkor eltűnődött, hogy jelenést látott-e, vagy valóban megtörtént az iménti eset. Az ilyen csöndes helyeken, mint a temető, az embernek van ideje gondolkodni, elmélkedni… Szindbád is sokat merengett a fény mibenlétén, és rájött például arra az érdekes dologra – mivel nagyon sokat nézte a homályt, hiszen ez volt a közeg, amiben létezett –, tehát rájött, hogy a homály, a szürkület, ha valaki jól megfigyeli, nem egynemű szürkeséget jelent, hanem szürke alapon világosabb fénypontok összerendezetlen, folyamatosan változó halmazát.

A nők is egy idő után szürke alapon világosabb fénypontok összerendezetlen, folyamatosan változó halmazaivá váltak. Szindbád ilyenkor leporolta fejéről a porszerű vakolatot, sarkon fordult, és elhagyta a sírboltot.

Más kalandjai is akadtak, olyanok, amelyeket akár izgalmasnak is nevezhetnénk, mindenesetre valóságosabbak voltak, mint a tünékeny hódítások. Szindbád kriptája egy barátságosan lejtő lanka közepe táján helyezkedett el. (A temető legmagasabb pontján a ravatalozó puritán épülete magasodott.) Az utóbbi években megsokasodtak az özönvízszerű felhőszakadások. Ilyenkor fél méter mély szutykos lé hömpölygött az alacsonyabban fekvő részek, az urnatemető felé, ahol egész tó képződött. Szindbádban ilyenkor feltámadt ősrégi hajós ösztöne, és a kriptájába sunyi ebként beólálkodó vízre leeresztette koporsóját, mint holmi csónakot, és kievickélt a sírboltból egy kis vadvízi túrára. Evező gyanánt az olvasóállványnak használt koporsó fedelének egy jobb állapotban maradt darabja szolgált, Szindbád ezt forgatta olyan ügyesen, mint középkori vitéz a pallost, ezzel igyekezett elkerülni az ütközéseket a sírkövekkel. Koporsója amúgy sem volt valami biztos alkotmány, ha nekiütközik egy márványtáblának, ízzé-porrá zúzódik. Ekkor – de csak ekkor! – Szindbád karjaiba hihetetlen erő költözött, olybá tűnik, hogy legrégibb, legigazibb énjének ideiglenes föltámadása porhüvelyét csodálatos pezsgéssel töltötte el.

Amikor leért a “tóhoz”, Szindbád kikászálódott lélekvesztőjéből a derékig érő vízbe, és kezdte visszahúzni csónakját a kriptához a habok hátán. Visszafelé rohamosan hanyatlott a hajós ereje, s “hazaérve”, a sírboltban valósággal beleroskadt a koporsóba – úgy lógott ott néha, mint a kihúzott vizihulla a mentőcsónak oldalán. Az is előfordult azonban, hogy az ár, amilyen hirtelen jött, éppoly hirtelen el is vonult, mintha valahol megnyílt volna a föld gyomra, hogy eltüntesse a tengernyi vizet. Szindbád ilyenkor nem vállalkozhatott arra, hogy visszavonszolja a messzi kriptába a megfeneklett koporsót: kóbor macskákat és ázott bundájú kutyákat verbuvált, befogta őket a koporsó elé a zsebeiben őrzött madzagokkal, és velük húzatta haza a sárban.

A sírbolt nyirkos hűvösében barátságos legyintéssel szélnek eresztette az állatokat, majd megnézte, hol állapodott meg a biblia, hova lapozott a szél, míg ő távol volt. “Én vagyok az út, az igazság és az élet…” – olvasta legutóbb a vigasztaló sorokat, és lélekben nagyot sóhajtva arra gondolt: “Én meg holtfáradt vagyok.”

Aztán lefeküdt pihenni – tán meghalni is –, és elmerengett a szerencse forgandóságán, az élet és halál örök körforgásán, meg azon, hogy fel kellene már rázni a feje alatt a selyempárnát, ha legközelebb fölserken álmából, hogy kényelmesebb fekvés essék rajta.

Ámen.