Az első sugarakat a kabát levetette magáról.

De nem azért, mert vízhatlan volt, hanem mert a vizelet épp egy ősrégi, dermedt zsírfoltot talált el. A meleg folyadék aztán ripsz-ropsz megolvasztotta a hajdani paprikás krumpli pirosas zsírját, majd mohón lehatolt az anyagba, a bélésig és tovább. Nem volt nehéz dolga. Ha valaki fogta volna a barnásszürke felöltőt, és a fény felé tartja, áttetszőnek látta volna. De ezt a kabátot senki sem fogja a fény felé tartani, mert egy részeg hajléktalant fed. Egy Rózsi nevű nőt, aki most a lila ködben úszó, alkonyi nagyváros egyik parkjának örökzöld bokrai alatt fekszik. A vízszintesen terjeszkedő növényzet egészen olyan fölötte, mint valami alacsony sátor, vagy mintha egy kis egyszemélyes barlangüregbe mászott volna be – talán dél körül, talán még józanon, vagy legalábbis csak másnaposan.

Odabent, az üreg legmélyén fehér négyszög dereng, alkalmasint a kanna, amelyben az ócska, szőlőt sosem látott bor feketéllik.

Te vizeled le őt, Fehér Ronald! A te összegyűjtött vizeleted szántja végig újra meg újra az ócska szövetet, mint viharos széllel kísért zápor a szomjas földet. Most már csak úgy szívja magába. Rózsi agyát bódulat ködösíti, és hagymázas álma most épp azzal hitegeti, hogy kádfürdőt vesz otthon. Belemerül a meleg, de nem túl forró vízbe, amelynek színén illatos habtömbök úsznak mint folyamatosan olvadozó jéghegyek, s úgy remegnek, mint a csontból frissen kiütött velő; halk, állandó sercegéssel fogynak, egyre fogynak a habot alkotó légbuborékocskák, mígnem az összes el nem tűnik, és el nem kezd hűlni a víz… A víz egyre hűlik, hűlik, de Rózsi mintha megbénult volna, képtelen odanyúlni a kád szélén álló folyékony Dove szappanhoz, hogy gyorsan beszappanozza, majd leöblítse magát, aztán kikelve a vízből puha, előmelegített frottírtörülközőbe bújtassa kellemesen ernyedt testét. Képtelen bármit is tenni, hagyja, hogy egészen kihűljön a víz, s olyan borzongatóvá váljon, mint a Jeges-tenger, s amikor már majd’ megveszi az isten hidege, vacogó foggal fölébred.

A bozót árnyékában, a lila ködben nem lát sokat, csak egy potrohos oszlopként meredő feketeséget az üreg bejáratánál, és valami szabálytalan, göcsörtös rúdfélét, amely oldalvást kiáll belőle. Ismeri már.

Fehér Ronald, neked meg, miután kiürítetted a hólyagodat, megkönnyebbültél, s jólesően nyugtáztad, hogy ezúttal is megúsztad, nem kaptak el, az jutott eszedbe, hogy olyan tömény hajléktalanbűz árad a nyílás felől, hogy az már – szinte vonzó. Te, aki állandóan borotválkozás utáni agresszív arcszeszek, jobbnál jobb hónaljstiftek illatfelhőibe burkolózva zuttyansz be reggel metálszürke Porschédba, ahol az állítható kormány ellenére is alig fér el egyre terebélyesedő pocakod, s a lakásodtól alig néhány kilométerre lévő munkahelyedre hajtasz a csúcsforgalomban, hát, te sem kerülheted el néha, hogy eléd ne toppanjon – vagy inkább vánszorogjon – egy-egy Fedél nélküli újságot áruló, vagy egyszerűen csak kalapozgató hajléktalan, akit ugyan mindig nagy ívben kikerülsz, ám nem mindig vagy képes megmenekülni az irtózatos szagélménytől. De éppen ez az ordító különbség, a te illatfelhőd és az e felhőn átfurakodó tömény bűz ellentéte teszi most a dolgot izgalmassá… Mindezt persze csak érzed, megfogalmazni nem tudnád, mert fejedben csupán növekvő és csökkenő számsorok zubognak folyamatosan, hol lágyan hullámzó, hol hektikusan töredezett vonalak indáznak, amelyek bizonyos nevekhez kötődnek, vállalatok neveihez. Tehát olykor eléri orrodat egy másik világból, már-már egy másik bolygóról jövő szag, s az idegenség varázsával kábítja idegpályáidat, és többször felködlött benned, amolyan félig-meddig tudatosodott, de mindenféleképpen titkolnivaló gondolatként, hogy micsoda élmény lenne egy csúcs szuper nővel ilyen szagban közösülni.

Ezért is áll most a nemi szerved, és gyúrod, mint vidéki nagyanyád a tésztát.

Közben lenézel a feketésbarna halomra – már majdnem teljesen besötétedett –, és erről az ócskaságról eszedbe jut egy régi kabát. Nagyanyád egyszer megbízta nagyapádat és nagybátyádat, hogy édesanyádnak, aki akkor tízévesforma kislány volt, vegyenek Pesten télikabátot. El is indultak hárman Ceglédről, és a duhaj papa meg a duhaj bátyó a városban, az első kocsmában elitták a pénz nagy részét, aztán ami megmaradt, abból széles jókedvükben vettek egy használt kabátot az ócskapiacon. Nagyanyád otthon kézbe vette a holmit, és mindjárt látta, miféle szerzemény, de sírni csak akkor kezdett, amikor föltartotta a kopasz körte éles fényébe, és átlátott rajta… Amikor ezt a történetet anyád elmondta neked, elhatároztad, hogy te nem leszel szegény ember, hanem nagyon sok pénzt fogsz keresni, bármi áron.

Rengeteg feszültség halmozódott föl ma benned. A BUX már huszonötezer pont fölött jár, s egyszer kártyavárként fog összeomlani az egész, neked mégis az a dolgod, hogy az ügyfeleidet meggyőzd, tartsák nyugodtan benn a pénzüket, sőt, vásároljanak még több részvényt, kivált a blue-chipekből, te viszont nem tudod, mikor szabadulj meg a részvényeidtől, nem tudod pontosan, mikor indul meg az eladási hullám, hogy aztán – mint a szökőár – mindent maga alá temessen. Nem bízol senkiben, nem tudod, nem felejtik-e el a kellő időben közölni veled a bennfentes információkat. Ha most eladnád a részvényeidet, akkor is busás haszonra tennél szert, de mi van, ha az index fölkúszik harmincezerig? Akkor aztán mekkora haszontól esnél el?! Úgyhogy marad a mindennapi stressz és a készenlét, hogy ha kell, rögtön túladj a papírjaidon. Ráadásul főnöknőd délután négykor, a tőzsde zárásakor – amikor már zakatolt a fejed – az asztalodra ejtett egy vastag dossziét, mondván, hogy holnapra készíts jelentést a magyar gazdaság trendjeiről a vállalatok negyedévi beszámolói alapján. Megszoktad már, hogy hetente háromszor-négyszer pluszmunkát kapsz tőle, nem szólsz semmit, mert előre szeretnél jutni, egyébként sem tudsz sok mindent kezdeni a szabadidőddel. Hiszen amikor este beesel a lakásba, mit csinálsz? Bemész a hatalmas amerikai konyhádba, amely kong az ürességtől, levágod a notebookodat a konyhaasztalra, hogy csak úgy visszhangzik az egész helyiség, és kézmosás nélkül odalépsz a belső, halogén világítású konyhaszekrényhez, kiveszel egy oldal szalonnát, előszedsz egy vekni morzsálló kenyeret, egy üveg piros címkés Johnny Walkert, és falni meg nyakalni kezdesz. Leülsz az elegáns pult előtti bárszékre, és magányosan zabálod a szalonnát. Az egész konyhából csak a kést használod, no meg a vágólapot, ahol a disznót szeleteled. A lakberendező rád tukmált minden extrát, a hűtőgép jelezni tudja, hogy mi minden fogyott ki belőle, és mostanában már állandóan jelez, de te még a szagelszívót sem kapcsolod be soha a tűzhely fölött, mert ha van erőd, elmész étterembe, és nem szarakodsz otthon rántottával vagy más, ügyefogyott, nőtlen férfiak által könnyen elkészíthető, laktató étellel.

Szóval, rendesen bezabálsz, aztán ha nincs munkád másnapra, levágod magad a bőrfotelba a sík képernyős tévé elé, és folytatod a whiskyzést, amíg a flaska ki nem ürül. Poharat sem veszel elő, csak meg-meghúzod az üveget, nagyokat cuppogva. Huszonnyolc éves vagy, de még mindig nem tanultál meg férfimód inni: bekapod az üveg száját, és csodálkozol, hogy alig jön belőle valami. De aztán lassan csak kiürül.

A filmből általában semmi sem marad meg, azt sem tudod, miről szólt – másnap kora reggel nem emlékszel semmire, amikor nekiállsz a fürdőszobában emberi formát ölteni. A Jacuzzi-kádas sugármasszázstól, a szaunától úgy-ahogy helyrejössz, kapsz még egy nap haladékot az élettől, hogy értelmesebben élj.

Ma azonban le sem szophatod magad, mert holnapra el kell készülnie a tízoldalas jelentésnek. Ezért lettél olyan feszült négy órakor, amikor Jutka a monitorerdőben közeledve megint a te asztalodnál állt meg. Vékony fehér csíkos sötétkék kosztüm fedte eszményien karcsú alakját, formás vádliján ezüstharisnya csillogott, lábán hosszú, tűhegyes orrú és sarkú fekete cipő, amelyben nagy gyakorlatról tanúskodó eleganciával lépkedett, orrán az okos nőkre jellemző hosszúkás, szögletes szemüveg, szőke haja látszólag hanyagul föltűzve, de úgy, hogy oldalt egy hosszú tincs dögösen lelógjon. – Ugye, megcsinálod holnapra, Roni…? – kérdezte mosolyogva. Különös volt ez a mosoly: volt benne őszinte érdeklődés, hogy valóban képes vagy-e rá, volt egy kis komolytalan női flört, volt egy kis anyai gondoskodás, volt benne igazi aggodalom, hogy be tudod-e látni a saját érdekedben, hogy nincs más választásod, mint elvégezni a rád bízott munkát, és volt ellentmondást nem tűrő főnöki parancs. És ki tudja, talán sok minden más is.