A határátlépés tíz nap múlva történt, természetesen útlevél nélkül, a zöldellő mezőkön át. A szerb hatóságok nem örültek neki, hogy országukon idegen hadsereg vonult át, és “normális” körülmények között annak rendje és módja szerint megtámadták volna őket, de nem mertek tenni semmit, és végül nagyon is megkönnyebbültek, hogy Hunyadiék a csetnikveréseket leszámítva különösebb incidens nélkül elhagyták a Vajdaságot. A magyarveréseket elpanaszolókat nem érte semmiféle retorzió.

Ötszázötven év után újra tisztelni tanulta a világ a magyarokat.

            A sereg, a magyar hivatalos szervek megdöbbenésére, nem észak felé, a székesfőváros felé tartott, hanem nyugatnak, és erőltetett menetben haladt Szigetvár irányába. A határátlépés után útba ejtették a mohácsi csatamezőt, ahol a katonák nem daloltak, hanem mélyen elszomorodtak, s ahol Kapisztrán tábori misét tartott a csata áldozatainak lelki üdvéért. Hogy honnan tudták, hogy Nándorfehérvár után hetven évvel épp ez a hely lett “nemzeti nagylétünk temetője”? Isten ezúttal – a Zrínyi ügyből okulva – a részletekre is gondolt: úgy látta jónak, hogy ezek a vitézek ne középkori bumfordisággal és tájékozatlansággal mozogjanak a mai világban, hanem tudjanak sokkal többet a hajdani eszüknél (majdnem annyit, mint vezérük), és legyenek tanulékonyak és rugalmasak.

            A baranyai dombokon átkelve csakhamar elérték Szigetvárt, a másik nagy törökverő hősiességének dicső színhelyét. Véletlenül-e vagy szándékosan, nem tudni, de tény, hogy Hunyadiék egyszer csak a Magyar–Török Barátság parkban találták magukat. Mátyás atyja elképedve állt meg az emlékmű előtt, amely a hódító Szulejmánt és a magyar Zrínyi Miklóst ábrázolta. Hunyadi szeme összeszűkült, arca pirosabb lett, mint valaha, és kardjával a török arcra mutatott: – Ledönteni! – ordította, és el sem mozdult addig, amíg katonái a földdel egyenlővé nem tették a kőportrét. Ekkor keveredett oda lélekszakadva egy magyar kormányküldöttség, amely arra volt hivatott, hogy Hunyadit mielőbb Budapestre invitálja. Látva a rombolást, nagyon megijedtek, és kérlelni kezdték Hunyadit, hogy tartózkodjék a pusztítástól, és – ha lehet – ne nehezítse a gyümölcsözően épülő törökországi kapcsolatainkat.

            – Miféle kapcsolatot akarnak maguk építeni az ellenséggel?! – förmedt rá az öltönyös, szemüveges fiatalemberre Hunyadi. – A halálos ellenségnek állítanak szobrot? Miféle emberek a mai magyarok? Ha az ellenség odamegy magukhoz egy pallossal, és kéri, hogy hadd vághassa le a fejüket, maguk odahajtják?

            A küldöttségvezető elhallgatott. Erre nem lehetett mit válaszolni. Már a nyelvén volt, hogy az emlékmű “nem a mi kormányunk alatt épült”, de aztán elharapta. Nem is mert szólni többet, pedig szerette volna megtudakolni, hogy miből tartja fenn magát a hadsereg. Talán csak nem zabrálásból? Vagy ha nem, akkor talán csak nem azt várják, hogy a magyar kormány tartson el ennyi embert a pénzügyi megszorítások idején? Talán csak nem akarja Hunyadi, hogy még tovább nőjön a költségvetési hiány?

            Nem hiába volt halhatatlan Hunyadi, nem csupán páncéllal, hanem mindentudással is fel volt vértezve a másvilágról. De evilági viszonylatban olybá tűnt, mintha Hunyadi kitalálta volna a küldöttségvezető gondolatait, amikor a következőt mondta:

            – Nyugodjanak meg, kendtek, seregünk mennyei sereg, a vitézek csak lelki eledellel táplálkoznak, nincs szükségük semmiféle ellátásra, se kosztra, se kvártélyra. Ha katonáimnak mégis kedvük szottyanna egy kis földi lakomára, mulatozásra, ami megeshet, hiszen van földi testük, megveszik jó pénzen. – És ekkor Hunyadi elővett valahonnan a térde tájáról, két páncélszelvény közül egy aranyat, amelyet a küldöttségvezető először eurós érmének látott, de aztán amikor Hunyadi ráharapott jó fogaival, és a feléje nyújtotta, megértette.

            – Most pedig sürgős dolgunk van a Felvidéken, oda tartunk, s csak utána vesszük Budapest felé az irányt… – világosította föl a pislogó embert Hunyadi.

            Na, a kormányzati agytrösztnek sem kellett több, hogy kombinálni kezdjen, mit akarhat a törökverő Szlovákiában, ott, ahova soha el sem jutott a török.

            – Úgy hallottuk ugyanis, hogy Pozsony városában egy tót atyafi, aki méltatlanul magas pozíciót tölt be, a magyarokat gyalázza – adta meg a magyarázatot a törökverő, mert rájött, hogy könnyebben ér célt, ha megelőzi utazásának a híre.

            – Ó, dicső hadvezér, csak nem Jan Slotára gondol? Mi már szóltunk neki, hogy határolódjon el önmagától – felelte tisztelettudóan a küldöttségvezető.

            – Az kevés! – mondta erre Hunyadi. – Maximál program: felnégyelni, és testrészeit kitűzni a Felvidék négy csücskében. Minimál program: elűzni, hogy soha ne térjen vissza.

Ez utóbbi teljesült: a Szlovák Nemzeti Párt vezetője ijedtében hanyatt-homlok fölmenekült a Magas-Tátra rengetegébe, mobiltelefonját eldobta, mint Oszama bin Laden Afganisztán hegyeiben, és azóta is bujdokol a szélvihartól tarlott fenyőtörzsek között, ha szét nem tépte egy éhes toportyánfalka.

Budapesten a kormány az Országgyűlés Nándorfehérvár termébe hívta díszebédre a had vezetőségét és néhány válogatott vitézt. Tudniillik, a feltámadottaknak volt rendes gyomruk, és tudtak enni halandó ember módjára is. A had a parlament előtti téren sorakozott fel, és az égből a markába potyogó mannát eszegette türelmesen.

            Odabent, a faburkolatú, neogótikus ablakú, elegáns teremben, ahová csak gyöngén szűrődött be a napfény, s ahol a kinti hőséggel ellentétben kellemesen hűs volt a levegő, megkezdődött a lakoma. Először a miniszterelnök, fütyülős barackot tartalmazó whiskyspohárral a kézben, tósztot mondott a vendégek tiszteletére, s a bevezető udvariassági tiszteletkörök után rá is tért a lényegre. – …és szeretnénk, ha a mélyen tisztelt és nagyra becsült törökverőnk és dicső hada ma is felelősséget vállalna a hazáért, és a NATO és Európai Uniós kötelezettségvállalásunk keretében kimenne sokat próbált vitézeivel Afganisztánba és Libanonba békefenntartónak, hogy e távoli országokban is tovább öregbítse a magyar katonák hírnevét. Emelem poharam…

            – Nem megyünk ki sehova… – dünnyögte a bajsza alatt Hunyadi, és a protokollszabályokat megszegve a kelleténél korábban belekortyolt a pálinkába. Majd, amikor az ország első embere végzett a mondókájával, szólásra emelkedett, és ekképpen válaszolt: – Mélyen tisztelt miniszterelnök úr, kegyelmes országnagy uraim! Megtisztelő e bizalom, amellyel hadaimat kitüntetik, és amely szerint alkalmasnak tekintik őket arra, hogy hadi szolgálatot vállaljanak a hazáért, de – fájdalom! – nem azért jöttünk vissza a földre, hogy egy messzi országban megszüntessük törzsi hadurak egymás közti villongásait, vagy hogy a Szentföldön teremtsünk békét. A Szent Sír felszabadítására indított hadjáratok kora lejárt – folytatta Hunyadi, és nem lehetett tudni, hogy szándékosan beszél mellé, vagy nincs tisztában a jelen világpolitikai helyzettel –, katonáimmal nem áll szándékunkban keresztes hadjáratot folytatni a muszlimok ellen…

            Enyhe moraj futott végig a vendéglátók során, mert megint csak nem értették, hogy most a nagy hadvezér a civilizációk harcáról beszél-e, vagy középkori retorikát használ.

            – Nem megyünk sehova, itthon maradunk, mert itthon van dolgunk, itthon kell rendet teremtenünk… – mondta emelt hangon Hunyadi, majd lezuttyant nehéz páncéljában a székre, amely megnyikordult alatta, s mintha még recsegett is volna kicsit az eresztékeinél, de ezt csak a balján ülő Kapisztrán és a jobbján helyet foglaló Dugovics Titusz hallotta, azt viszont mindenki, amit Hunyadi ültében még hozzátett az elmondottakhoz: –… a fejekben!

            Nehéz sóhaj hagyta el ekkor a vendéglátók ajkát, a megkönnyebbülés sóhaja, mert a fejekben rendet teremteni még mindig sokkal biztatóbb perspektíva, mint katonai értelemben. A lakoma viszonylag nyugodtan zajlott, a menü újházi tyúkleves volt, újházi tyúkleves és újházi tyúkleves. Igen, nem tévedés, mert Hunyadinak annyira ízlett e leves, hogy nem is volt hajlandó mást enni. Rengeteg kenyeret is megevett hozzá, sőt, először kért egy fél cipót, kivájta a belét, és abba töltette magának a levest. A vendéglátók megrökönyödésére kézzel nyúlt a levesestálba, ha még egy szárnyra vagy mellre vágyott… Nos, az Úristen – bokros teendői közepette – ismét nem volt eléggé körültekintő, amikor véletlenül meghagyta Hunyadi középkori szokásait. A csontokat a nagy hadvezér illemtudóan az asztal alá helyezte, az asztalláb mellé. A kétdecis borospoharat, amelybe szorgosan töltögették neki a kékellő nedűt – hogy milyen vörösbor volt, arról nem szól a fáma –, egy idő után megunta, és egy nagyobb űrtartalmú kupát kért…

(folyt. köv.)