Miközben ezekről diskuráltok a halászból lett kapussal, mindenféle káprázat játszik csalóka játékot veled. Fényfolyó zubog melletted, melyből mint megannyi játékos halacska, rubintszikrák pattannak ki, majd hullanak ismét vissza a csillámló ezüsthabokba. A folyó mentén tavaszból-hímzett part nyúlik el kéjesen, rajta ezer színben mosolygó virágok, amelyek kis arcukkal ártatlan-boldogságot sugároznak feléd. Bókolnak, bólogatnak, illegetik magukat, szinte pukedliznek, és azt se tudják, létezik-e gonoszság. A magasban itt-ott angyalok raja röpül V-alakban, mint a vadlibák, szivárványos fényszárnyaik lágyan surrognak a puha mennyégben, forró szeretet hajtja őket, közben boldog arccal egyfolytában az Úr szemébe néznek, le nem veszik róla figyelmes, komoly, ám szüntelenül derűs tekintetüket. Valahonnan a folyó mélyéről ártatlanul elhalt leánykák csilingelő dala hallik, s mint a gregorián dallam, úgy kígyózik áhítatos-szépen az isteni szem felé, amely mindig éber, s amelyet sosem árnyékol pilla. A bizánci mélyarany égen a fény néha olyannyira összesűrűsödik, hogy folyékonnyá lesz, és hatalmas, kövér cseppjei az ezüstfolyóba pottyannak, kioltanak egy-egy rubintszikrát, amely egy pillanatra smaragddá változik, majd sisteregve belesimul a habokba.

            Hallasz még valamit, de eleinte nem tudod, mi lehet. Amikor löketekben föl-fölerősödik a fény, akkor ez a hangzat is határozottabban szól – mintha a fény egyik tulajdonsága volna. Akárha egy végtelenül széles, végtelenül méltóságteljes folyam áradna végtelenül lassan a hatalmas fényóceánba. Leginkább az indiai szitár öröklét-zenéjére hasonlít. Igen, ismered be magadban, a földön épp ilyennek képzelted a szférák zenéjét.

– Na, és veled mi van, Péter bátyó? – fordulsz kísérőd felé. – Mikor először azt olvastam rólad az evangéliumban, hogy háromszor tagadtad meg az Uradat, még nem hittem volna, hogy idefönt Alkotónk összművészeti concept-artjáról fogunk beszélgetni...

            Péter durcásan összevonja sűrű, fehér, virtuális szemöldökét, és igyekszik másra terelni a szót. Közelebb hajol hozzád – nem mintha ennek bármi jelentősége lenne –, és suttogva magyarázni kezdi, hogy a mennyben is lehet ám élvezni érzékibb gyönyöröket, nem csak Isten tekintetében lehet boldogság-fürdőt venni…

            – Mi a szösz?! – kerekedik el lelki szemed. – Na persze, csak gondolatban, ugyebár?

            – Néhány tudós szellem összeállt, Márton, és igen, gondolatban – hogyan is máshogy?! – olyan eljárást dolgozott ki, amely lehetővé teszi, hogy a részecske természetű fényből néhány másodpercre anyag képződjön, amelyet aztán mindenféle dologra lehet használni…

            S mintha még Péter lihegését is hallottad volna. Meggyőző volt, mi tagadás.

            – Csak hát nincs ingyen… Aki részesülni akar belőle, annak… De nézd csak…

            A korrupt ajánlat azonban egyelőre nem hangzik el, mert az égen egy falanxnyi piros szoknyás lélek-mazsorett száll. Fehér a csizmácskájuk, lábukon fényes harisnya, amely vakítóan csillog az isteni fényözönben. Amelyiket eltalálja egy aláhulló aranycsöpp, az sisteregve szétpukkan, mint a szappanbuborék. Vajon az imént említett bűnös anyagból vannak ők is, és Péter mintegy szemléltetésül vezényelte őket erre…? 

            Dudummm-dudummm-dudummm-dudummm…

Hm, furcsán dobolnak ezek a lányok, fut át az agyadon.

Dudummm-dudummm-dudummm-dudummm… Dudummm-dudummm- dudummm-dudummm…

Mi ez? Időközben az összes lány elporladt a megeredő aranyzáporban. A jelek szerint nem lehet sokáig ellene szegülni az örök rendnek… Csoda, hogy Péter eddig nem bukott le.

Dudummm- dudummm-dudummm-dudummm…

Még mindig?

Dudummm- dudummm-dudummm-dudummm…

Nagyon ismerős ez a monoton, tompa dobszó… A szférák zenéjébe a dobszó is belefér? Vagy Péter újabb trükkje következik? De nem, nem lehet trükk, ez a hang nagyon mélyről jön, és örökkévaló hangnak tetszik, mégis oly emberi, mintha időtlen idők óta ebben a hangban léteztél volna, mintha öröktől fogva hallanád, Márton, egyre fülelsz, ez a hang mintha mindenhonnan áradna feléd, a menny minden zugából, olyan, akár egy meleg burok, ami körülölel. Olyan nagyon ismerős… mintha belőled jönne – vagy inkább mintha te lennél benne?

– Te is hallod, Péter? – szakítod meg kísérőd ábrándozását a szétporladt anyagról. Lassan az egész menny ettől a dudummm-dudummm-tól dübörög. Aztán a színarany mennyégen megjelenik egy meglehetősen különös képződmény, ő is száll, de nem olyan kecses, mint az angyalok meg a mazsorettek, neki csak csökevényes, fakószürke szárnyai vannak, vastag karjai, nagy keze meg pufók ujjai, hadonászik összevissza, erre-arra kapkod a kezével, fogást keres a semmiben, s mintha egyfolytában földet akarna érni kalimpáló, vastag lábával, aztán mintha megnyugodna, fél lábát óvatosan le-leereszti, mintha próbálgatná, beleütközik-e valamibe, majd megint ijedten rugdalózni kezd, mintha attól félne, lezuhan. Tanácstalanul néz jobbra-balra, riadt a tekintete. Látszik rajta, olyan lélek, aki még nagyon kötődik az anyaghoz, és nem szokta meg, hogy a mennyben nincsen gravitáció. Megkérded Pétert: – Ki közeledik ott? Szárnya is van, fekete szoknyája is?! És jól látom? Anyám volna??? És fekete a körme?! Hát, nem éppen úgy néz ki, mintha fényből lenne! Ilyen is van a mennyben, Péter? Így engedtétek át anyámat a kapun, se fehér ruha, se semmi? Nem öltöztettétek fel rendesen, amikor megérkezett? Mi dolog ez? Te itt anyagról meg hosszú lábú lányokról álmodozol, ahelyett hogy odafigyeltél volna, hogy szülőm méltó fogadtatásban részesüljön. Te korrupt disznó! Hova fajzott el a szikla, amelyre az Úr az egyházát építette?!

– Hű, a mindenit – hüledezik Péter –, lehet, hogy a helyetteseim, két angyal, egymással enyelgett, és mindenki csak úgy becsődült Isten országába?! Mindjárt utánanézek… Megyek is, Márton, megleckéztetem azokat az elpuhult fénylényeket…

Még tovább is szidtad volna Pétert, hogy nemcsak korrupt és kéjsóvár, hanem képmutató is, de anyád már ott is termett előtted.

– Anyu, hogy kerülsz te ide, mit keresel itt? Én haltam meg, nem te!

– Én is, fiam, Márton… Amikor meghallottam a hírt, megszakadt a szívem… Jól vagy, kisfiam, nem fáj valamid? Nem fázik a fejed?

– Már nem, anyu.

– Szólj, ha valamire szükséged van.

– Itt már nincs szükségem semmire – feleled halk szomorúsággal, de aztán eszedbe jut, hogy inkább boldognak kellene lenned, hogy újra és immár örökre együtt lehetsz anyáddal, és hogy most már nem váltok el soha, és mindig hallhatod szerető szívének megnyugtató dobogását, a méhéből ismert, édeni dudummm-dudummmot.