Mintegy varázsütésre a szelek is elnyugszanak, csak a lelkedben hallik még a tompa, őrlő zúgás, akár egy örökkön-örökké dolgozó malomé, amely szüntelenül töri-zúzza a világ gonoszságát, az irtózatos gonoszság-tömböket, amelyek nagyobbak a malomkőnél is, de az csak zúzza őket könyörtelenül, amíg egyszer talán végleg el nem fogynak…

            A szél a világban tomboló szeretethiány.

            És zúg, amíg teljesen el nem fogy a szeretetlenség… De addig?

            Addig maradsz a magányoddal. És a szerepeddel, amit élsz is meg játszol is egyszerre. Most például úgy, hogy meghalsz.

            – Atyám, a te kezeidbe teszem le a lelkem! – mondod fennhangon, és lecsuklik a fejed. Még billeg is jobbra-balra egy kicsit, mint valami élettelen tárgy. Jó szerepjáték, elégedett lehet veled a rendező. Még a szemed is fennakad, a nézők a lehajtott fejed miatt nem láthatják – csak passióbéli anyád látja, aki könnyáztatta tekintettel néz föl rád a kereszt tövéből, miközben teljesen elgémberedett lábadat csókolgatja.

            És most megindul feléd a leszerepelt vitéz.

            Mostanra összeszedte magát, kiheverte a szégyenletes kudarcot, hogy elfelejtett három szót a szövegéből. Újult erővel, szinte dühvel vág neki az új feladatnak, hogy az új élet vérét s vizét fakassza az Úr Jézusból. Saruja alatt nagyokat roppan a kavics, egyenletes ütemben lépked, mint maga a Végzet, amelynek végtelenül sok ideje van behajtani a tartozást. Amit itt elmulaszt, behozza máshol. És sokszor előfordul, hogy ugyanazt a tartozást többektől is behajtja, mohósága nem ismer határt, vért és verejtéket, könnyet és gennyet sokat fakaszt, de boldogságot keveset csepegtet. Sisakja most az álla alatt egy madzaggal van megkötve, nehogy még egyszer leessen, a fényes fém torz tükre a valóságnak, szempilláid résén át figyeled, Márton, hogy olyan vékony és hosszúkás vagy ebben a tükörben, mint egy elillanó füstcsík.

            Kezében a dárda, emeli a dárdát, vastag bőrpáncélja nyikorog, amint mozdítja a vállát, ez is olyan kellék, amelyet évente csak egyszer vesznek elő, és nem kellőképpen ápolnak. Megcsapja az orrodat az illata is: éppen olyan, mint első disznóbőr iskolatáskád szaga, amitől egyszeriben megrohannak a gyerekkori emlékek, az első olvasásóra: “A, a-nya”.

            Aztán vége.

            A katona beleszúrja a dárda hegyét az oldaladba. A fájdalom éles, villanásszerű, de rövid.

Most az idő egy pillanatra megszűnik, és lomhán, alapjáratban forog a kereszt tengelye körül, s csak amikor fennszóval kiáltod, hogy – Elvégeztetett! –, és kibocsátod lelked, pörög föl hirtelen s vágódik ki a semmibe. A távozás idejére kétfelé válik a lelked. Az egyik – nagyobbik – rész a szádon át suppan ki, a másik a másodperc törtrésze alatt bejárván tested vörösen derengő alagútjait, a seben át hagy el, majd a két rész a fejed fölött egyesül, s elkezd lebegni, mint egy öt-hat liter köbtartalmú, amőbaszerűen mozgó szappanbuborék. A tudatod változatlanul működni látszik, csak egyszeriben minden sokkal, de sokkal könnyebb lett!

            S aztán a tarka hangok hófehérbe olvadó, hónál is puhább csöndje.

A kánikulai délutánokon a láthatatlanul hízó gomolyfelhők csöndje.

A fülsiketítő földi kakofónia után az öröklétbe nyúló elhallgatás csöndje.

S utána a lelked akár az ég felé lőtt puskagolyó vagy nyílvessző, száll-száll szélsebesen, majd amikor eléri pályája legmagasabb pontját, lelassul, megáll, és hullana vissza a földre. Csakhogy a te lelked nem hull vissza, hanem vitorlázik tovább fölfelé, komótosan, ráérősen, mert az örökkévalóságban mindenre jut idő, itt már nem kell sietni sehova.

Vagy mégis?!

Olyan boldoggá tett ez a nagy könnyűség, hogy egy szempillantás alatt el is felejtetted, honnan jöttél. Hiába, a gyötrelmeket hamar elfelejti az ember… Hirtelen rájössz, hogy valami végzetes hiba miatt halhattál meg, kíváncsiság ébred benned, és elhatározod, hogy kis időre észrevétlenül visszasuttyansz, mint afféle láthatatlan kívülálló, megnézni, mi is történt odalent voltaképpen.

A feketébe hajló, ritka levegőjű kékségből, a kápráztató fényből visszaereszkedsz a vastag felhőtakaró alatt borongó homályba, és megkövült, hamuszürke arcú nézőket látsz, meg néhány sürgő-forgó szerencsétlen embert a porhüvelyed körül. A lebernyeget már leráncigálták rólad, leszakították a keresztről, ott hever véresen, gombócba gyűrve elkékült lábad alatt, a fa tövében. A vigasztalan szürkeségben a vér majdnem feketének látszik. A nézők háta mögé libbensz, látni próbálod, amit ők látnak, és elszörnyedsz – már amennyire egy minden földi nyűgtől megszabadult lélek képes ilyen érzelmi megnyilvánulásra.

Az érintetlen hólyag, amelyet a katonának kellett volna kiszúrnia egy megjelölt helyen, mint valami dagadt erszény majdnem a köldöködig csúszott a szíjon. Mivel most már mindentudó lettél, tisztában vagy vele, hogy egy pillanatra mindenkinek Júdás jut eszébe… Téged keresztre feszítettek, ő pedig felakasztotta magát, ő árult el téged, nem te őt, ám nem minden néző képes megtalálni az összefüggést a halálod oka és a sértetlen, de a te szent véredtől és verejtékedtől iszamós hólyag között. Még az a teljesen félrevezető kép is felötlik egyesekben: “A pénz, amelyhez vér tapad…” És nem értik, hogyan kerülhetett az az erszényféle az Úr testére.

Na, ebből ennyi is elég, Márton! Nemcsak hogy kétszer halsz meg egy kereszten, hanem még kétes hírbe is kevernek! Az életben sosem volt pénzed, ezért a szerepért sem kaptál egy kanyi vasat se, most pedig még úgy is festesz, mintha a lepel alatt te rejtegetted volna Júdás pénzét…

Azt pedig már végképp nem óhajtod megvárni, amíg a szerencsétlenség miatt halálosan megszeppent színészek ügyetlenül igyekeznek leszedni a keresztről, és közben pontosan úgy nézel ki, mint Rembrandt “Levétel a keresztről” című képén az Úr botrányosan, szentségtörően deformálódott teste.