A kripta először csak üresen kongott.

– Szindbád úr! – kiáltotta be valaki még egyszer. Kisvártatva nyikorgás hallatszott, majd az egyik homályos boltozat alól neszezés. A kripta bejáratában álló férfi odavilágított az elemlámpájával. Egy koporsófedelet feszegettek belülről. Nem sok időbe telt, hogy teljes életnagyságban kimásszon a szúrágta faládából egy madárijesztőre emlékeztető, felöltözött, mumifikálódott csontváz.

– Ön Szindbád úr, a hajós?

– Személyesen – recsegte a csontváz, majd szemlátomást rögtön megindult rajta valamiféle változás, melynek során percről percre emberibb formát öltött. Mintha kiszikkadt bőre éltető nedvességgel kezdene telítődni.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Prózay János vagyok, a Magyar Írószövetség Prózai Szakosztályának vezetője. Örülök, hogy végre megtaláltuk önt! Nem volt könnyű, mondhatom. Kandúr Gyula, az ön száz évvel ezelőtti életre álmodója nem sok támpontot nyújtott számunkra a novelláiban. Boldog feltámadást kívánok! Igyék velünk ennek örömére egy kis papramorgót! – mondta az öltönyös úr, és belső zsebéből előhúzott egy fém laposüveget, lecsavarta a tetejét, és Szindbád felé nyújtotta: – Tessék…

– Köszönöm, de még várnék vele egy kicsit.

– Nem erőszak a disznótor – mondta Prózay, majd meghúzta az üveget, és eltette. Tessékelni kezdte Szindbádot kifelé, de az intett csontujjaival, hogy dolga van még. Az ajtóval szemközti falmélyedésben hosszában fekvő koporsóból, ahonnan kikászálódott, a selyempárna alól gyakorlott mozdulattal előhúzott egy kézzel írott táblát, s kiakasztotta a fadarabbal kitámasztott koporsó fogantyújára: “RÖGTÖN JÖVÖK”.

– Nehogy valami temetői csavargó betelepedjen a helyemre – magyarázta Szindbád –, ebben a mai elfajzott világban minden elképzelhető…

– Hát, akkor menjünk… – javasolta Prózay, résnyire húzódó szemmel kilépett a kora nyári verőfényre, majd megtorpant, s leszedegette öltönyéről a kripta bejáratánál ráragadt pókhálódarabokat. Aztán megindult egy nagy fekete autó felé, amely a temetői úton várakozott. Szindbád betette maga után az ajtót, s követte.

– Erre parancsoljon! – biztatta Prózay, és a füstüveg ablakú, hosszú automobil nyitott ajtaja felé intett.

– Köszönöm… – mondá Szindbád, és kétrét görnyedve bepréselte magát a járgányba. Szindbád magas volt, száznyolcvankilenc centi, mint Kandúr, de még korántsem volt kilencvenhárom kiló, mint egykor írója.

– No, akkor most már egyenesben vagyunk, kedves Szindbád, most már ihatik velünk egy kortyot. Az előbb a laposüvegben kotyogó szatmári szilvóriumot csak amolyan gyorssegélynek gondoltam, amíg az autóig érünk.

Szindbád valami gépezet diszkrét vinnyogását hallotta, majd az ülése mellett balról megjelent egy tálca, amely az automobil hátulja felől jött elő az utastérbe, rajta rengeteg sok üveg, amelyek enyhén egymáshoz kocogtak, akárcsak a két talpas, pohos konyakospohár meg a jégkockák egy hűsen párálló hosszú pohárban.

Szindbád megborzongott a jég láttán, még nem melegedett föl kellőképp a kriptai hideg után, de Prózay unszolását, hogy most már igazán igyék valamit, nem emiatt utasította el: – Egyelőre inkább nem, tudja, kedves Prózay barátom, nincs még kész a gyomrom, csak félóra múlva lesz terhelhető állapotban, addigra regenerálódnak a belső szerveim. Volt már részem néhány feltámadásban, az említett Kandúr 1915-ben egymás után írta azokat a novellákat, amelyekben újra meg újra feltámadok.

Szindbád most nézett csak körül a kocsiban, amely időközben elindult, és hangtalanul gurult ki tudja, melyik budapesti temető kijárata felé. Prózay a tálca másik oldalán ült, a sofőrt Szindbád nem látta, és a sofőr melletti ülésen ülő embert sem, aki – mint később Prózay felvilágosította – biztonsági őr, aki az Írószövetség megbecsült vendégeire vigyáz. Prózay előtt is és Szindbád előtt is lapos, téglalap alakú felület, amelyen mozgófilm ment, mindkettejük előtt ugyanaz. Apró emberek rohangásztak egy zöld pázsitos réten, kétféle mezben.

– Focimeccs, kedves Szindbád. Világbajnoki elődöntő – mondta Prózay, látva, hogy Szindbád tekintete a képernyőkre tévedt.

– A magyarok melyik mezt viselik? – kérdezte a hajós.

– Egyiket sem. Mi ki sem jutottunk a vébére.

– Akkor meg kit érdekel az egész?! – ripakodott Prózayra Szindbád. – Kapcsolja ki! Egyébként is, mi abban a jó, hogy összevissza futkároznak, mint veszett bodobácsok egy korhadó fatönkön?

Prózay gyorsan engedelmeskedett, bár őt érdekelte volna a mérkőzés. Hogy megbékítse Szindbádot, így szólt: – Kedves Szindbád, van egy kivételes alkalmakra tartogatott kincsünk is: igazi tokaji esszencia a nevezetes Dénesffy-pincéből. Abból a nedűből, amely pókhálós palackokban, befalazva várt az ön feltámadására százhét esztendeig… Na, mit szól?

– Hű, a kutyafáját! – csillant fel Szindbád szeme, amelyen épp az imént alakult ki újra a természet csodájaként a szivárványhártya. – No, az jöhet… az biztosan nem árt a gyomromnak…

– Ettől még a holtak is életre kelnek – tódított Prózay, és egy feketészöld, karcsú és homályos palackból töltött a konyakospohárba annyit, amennyit konyakból szokás. Az aranyvörös nedűt átnyújtotta Szindbádnak, magának pedig egy négyszögletes üvegből tunéziai fügepálinkát töltött. – Mmmmm… – élvezkedett, miután beleszagolt a saját italába.

– Már megtörtént – tette helyre Szindbád.

– Micsoda? – ocsúdott Prózay az afrikai oázisok illatából.

– Már életre keltem.

– Ja, persze… Bocsánat.

A hajós a tenyerében tartotta a pohár hasát, úgy szimatolta a nektárt. Majd lögybölni kezdte, és élvezettel nézte, mint folyik le olajos lomhasággal a pohár oldalán. Aztán Szindbád kipillantott az ablakon, és régi síremlékeket, korhatag fejfákat, jeltelen sírokat s nagy néha árnyas facsoport közepén egy-egy szürkülő kövű mauzóleumot látott.

– Én vagyok az ómega és az alfa…

Szindbád felriadt szemlélődésből, és fülelt. A szeme sarkából Prózayra pillantott, de az szemlátomást nem hallotta a mondatot: bizonyára a torkán futótűzként végigiramló életvizet élvezte.

– Én vagyok a vég és a kezdet – szólott megint a különös, telt, mély zengésű, bársonyos férfihang. Mintha a pohara felől jönne. – Kandúr Gyula is engem ivott a halálos ágyán, amikor már semmi egyebet nem volt képes befogadni beteg gyomra, és te is velem kezded az új életet.

Szindbád elmosolyodott a bor szózata hallatán, és nem fájt a mosoly: bőre már egészen jól viselte a gyűrődést. Óvatosan, mély tisztelettel belekóstolt… Az élet valami posványos holtágból, amiben eddig leledzett, hirtelen új vizekre hajózott benne, nyílt vizekre, ahol halak tömege fickándozik. Pezsgésnek indult a gyomra, ereiben zuborogni kezdett a vér, fejében nyüzsögtek az érzések, gondolatok, szeme parázslott… Már harmincháromszor nyelt, de még mindig érezte az esszencia ízét.

– Ha ilyen nektárokkal kínálgat, Prózay, nehéz lesz majd visszatuszkolniuk a sírboltba…

– Ki akarja visszatuszkolni a sírba, kedves Szindbád, örülünk, hogy él! – replikázott Prózay. – Jut eszembe, még nem is mondtam, miért támasztottuk fel.

– Csupa fül vagyok – felelte erre a hajós, bár kissé túlzott, mert épp a füle volt a legkevésbé kialakult szerve: hiányzott még a cimpája, és egyelőre a járatai sem voltak kellőképp kacskaringósak.

– Nos – tette le üres poharát Prózay, és keze fejével megtörülte száját –, Shelley, az angol romantikus költő egyszer azt találta írni, hogy “a költők a világ el nem ismert törvényhozói”. Senki sem gondolta volna annak idején, 1821-ben, hogy ez a gyönyörű mondat valaha is több lesz metaforánál. De minket, magyar költőket-írókat nem akármilyen fából faragtak – s ekkor Prózay kihúzta magát ültében, és dülleszteni kezdte a mellét –, és komolyan vettük, amit a mi Berzsenyink, Shelley kortársa mondott: “Merj! a merészség fene fátumok mozdíthatatlan zárait átüti”. Mi mertünk, mertük nem puszta szónak, hanem színtiszta igazságnak tartani a költők gondolatait. A kétszínű politikusokkal, a száraz tudósokkal és a bamba, elbutított tömeggel ellentétben mi tudjuk, hogy a leírt, szépen megformált szó, a tapasztalatok és a szenvedélyes igazságkeresés kohójában kiöntött szó maga a testté vált ige, és rá csakugyan igaz, ami a hazugságra hosszú távon semmiképp: minél többször mondjuk, minél nagyobb meggyőződéssel, az emberek annál igazabbnak és valóságosabbnak tartják… Szó szót követett – folytatta Prózay, és elmosolyodott saját szójátékán –, és a végén sikerült mindenkit meggyőznünk, hogy a költészet, az irodalom és a kultúra milyen fontos dolog egy ország életében. Húsz éve még ott tartottunk, hogy az írók jó része valósággal éhezett, bitang ebként üldözték, megvetették, lesajnálták őket; örültek, hogy lyuk van a fenekükön, most pedig… most pedig a világ, de legalábbis Magyarország elismert törvényhozói lettünk, vagy inkább szürke eminenciásai. A politikusok azt csinálják, amit mi mondunk. Annyi pénzt fordítanak a költségvetésből a kultúrára, amennyit mi kérünk.

– Na ne, ennek a fele sem lehet igaz… – hitetlenkedett elkerekedett szemmel Szindbád.

– Téved, barátom: pontosan a fele igaz. Tavaly harminc százalékot kértünk a költségvetésből, és megkaptunk tizenötöt. Az embereknek az állam fizet azért, hogy beüljenek egy színházba, hogy moziban művészi filmeket nézzenek, mint annak idején az ókori Hellászban. Az oktatás ingyenes, az óvónők, tanítók, tanárok a társadalom legjobban fizetett rétegéhez tartoznak.

– Nagyszerű, nagyszerű, de hogy jövök én a képbe? – érdeklődött a hajós.

– A következőképpen: olyan irdatlan nagy az Írószövetség költségvetése, hogy az összes élő írónak meg az összes családtagjának évente üdüléseket szervezünk, utaztatjuk őket idehaza és szerte a nagyvilágban, etetjük-itatjuk őket, de még így is rengeteg pénzünk marad, ezért úgy határoztunk, hogy feltámasztjuk a holt írókat is, valamint azokat az irodalmi alakokat, akik alkotóik jóvoltából óriási örömet szereztek a magyar olvasók sokaságának.

– Kandúr Gyulát feltámasztották már?

– Nem, és nem is fogjuk, hiszen ön, Szindbád úr, olyannyira azonos az írójával, vagy másképp fogalmazva, Kandúr olyannyira azonos az alakmásával, hogy ez felesleges lenne.

– Hm… figyelemre méltó szempont… És áruljon már el egy titkot, ha nem vagyok indiszkrét. Hány éves korukban támasztják fel az írókat meg az alakjaikat? – kérdezte Szindbád, és lopva megnézte magát a kikapcsolt sík képernyőben, mint valami tükörben. Szép, fess embert látott, hosszúkás arcút, érzéki szájút, a száj fölött bajuszt, elválasztott, fejhez simuló hajat, és melankolikus tekintetet. És azt is észrevette, hogy kihízott szalonkabát van rajta, harmonikanadrág, és végül, lepillantva, amit a képernyő nem mutatott, kecsegeorrú cipő a lábán.

– Mindenkit élete virágjában. Kandúr-Szindbádot nyilván nem ötvennégy évesen támasztjuk fel, amikor már beteg a szíve, tüdeje, gyomra, mája. Hiszen azt szeretnénk, hogy érezze jól magát velünk… Na, még egy korty életelixírt?

– Tudja, mit szeretnék leginkább? Elugrani a Tabánba, és a Mélypincéhez címzett vendéglőben kadarkát iszogatni, és nézni az embereket, elmerülni régi idők hangulatában.

– Nyúlós, ollóval vágható bort akar inni, amilyenről Kandúr A koránkelő ember történeté-ben ír?! Elment az esze? Miközben mi a legkülönb borokat kínáljuk önnek? Egyébként is, már nincs is Tabán. Rég elbontották… Holnap reggel indul a repülőgép Szantorinira, addig még vásárolnunk kell önnek több váltás ruhát, meg mindent, ami egy görögországi nyaraláshoz kell.

– Szabó nem képes ennyi idő alatt megvarrni egy öltönyt – okvetetlenkedett a hajós.

– Már szabó sincs, Szindbád. Készen kapható konfekcióruhát veszünk az egyik plázában…