Aztán jönnek a többiek is, “az arra menők”, és folytatódik a szidalmazásod: – Hah, aki lerontod a templomot és három nap alatt fölépíted… – A végére nem is figyelsz, kezded rosszul érezni magadat: a szél megtette a magáét, az arcüregeidből elkezdett csorogni a gennyes váladék, és alig győzöd nyelni. Majdnem olyan, mintha a könnyeiddel küszködnél… aztán ahogy ott függesz mozdulatlanul, érzed, hogy a fókazsír sem a legtökéletesebb megoldás: egyre inkább átjár a hideg… a karod is zsibbad, sőt egyre jobban fáj, ahogy megy ki belőle a vér… Gyöngének érzed magad, gyöngének, védtelennek és magányosnak, végtelenül magányosnak. Ilyen voltál egész életedben, és most nyilvánosan el is kell játszanod… És pénzt persze most sem kapsz érte, csak ehetsz-ihatsz a truppal, amíg velük vagy, jóltart benneteket a falu… aztán, egy hét múlva, a hetedik és egyben utolsó előadás után mehet mindenki, amerre lát…

A testeden a rózsaszín baleseti és műtéti hegek – legalábbis azok, amiket a lányok nem maszkíroztak el – lilulni kezdenek. Fázol.

Leginkább a lelked fázik.

– Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek – kántálod fölhúzott szemöldökkel és ég felé emelt tekintettel. Senkinek sem tűnik föl, hogy a megfeszítésed után ezt egyszer már mondtad, a katonákra – senkinek sem tűnik föl, merthogy igen meggyőzően játszod a szerepedet, és másodszor is ugyanolyan hitelesen hangzik, mint először.

Aztán lehajtod a fejed, és fájdalmasan szemléled libabőrös, hústalan combodat és csontos lábfejedet. És felrémlik előtted, hogy van egy modern olasz festmény – a művész nevére már nem emlékszel –, amelyik két meztelen lábat ábrázol, a címe pedig ez: “A művész önarcképe”. Majd fölveted a tekintetedet, elrévedsz a messzeségbe, átfúrod a bíborlila viharfelhők vemhesen gömbölyödő hasát, és eltűnődsz: a passiót miért nem festették meg soha Jézus szempontjából? Miért nem festették meg soha fölülnézetből a két véráztatta, átvert lábfejét, a katonákat, Jézus rokonait, a sokaságot, Jeruzsálemet? Vagy úgy is ábrázolhatták volna, hogy a kép két szélén a jobb és a bal lator néz egymással farkasszemet, mintegy keretbe foglalva a te leírhatatlan szenvedésedet, a kép legalján látszik egy vékony szelet a szent városból, a festmény legnagyobb részét pedig az ég boltozatja töltötte volna ki, vagy kápráztató fényben, vagy bőszen kavargó fellegekkel…

De a hollandok is tudtak valamit… lehet, hogy te is jobban jársz, ha történetesen XVII. századi holland tájképfestőnek születsz… állandóan a tengerpartot festve elemedben lehettél volna: a víz meg a part csak keskeny csík lett volna, a többi az ázott rongycafatokként lógó felhőkkel terhes ég, amelyen itt-ott pengeélesen áthatol a fény; ez a fajta ábrázolás mindig azt sejteti, hogy az a fontos, ami odafönt van: a néző szemét szó szerint fölemeli, a túlvilági igazság irányába – még akkor is, ha a táj mocskos és elhagyatott… A nagy utódról, Van Gogh-ról nem is beszélve: neki az összes tájképe belső passió, és nála az igazán fontos események az égbolton történnek: a “Csillagos éjszaka” című képén a szunnyadó falu, az emberi világ csak vágyakozik a magasban örvénylő, hatalmasra duzzadt csillagok után…

A bal lator ócsárló szavait nem is hallod, kiszűröd a tudatodból, csak arra eszmélsz, amikor a jobb lator arra kér, emlékezzél meg róla, amikor “eljősz a te országodban”. 

– Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban – feleled a jobb latornak, akit a magyarfalvai ácsmester játszik, a keresztek készítője. A három kereszt az ő raktárában pihen immár tíz éve, hogy egyszer egy esztendőben elővegyék. Kilenc évig a polgármester játszotta Krisztust, de a rendező az idén lecserélte, mert a falu első embere hízásnak indult. Először kicsit morgott, de aztán belenyugodott a teljhatalmú rendező döntésébe – nem akarta veszélyeztetni a játék sikerét, már csak azért sem, mert a településnek a passióra eladott jegyekből tekintélyes bevétele származott. A bal lator a művészi ambícióktól fűtött, fűzfapoéta tűzoltó volt, aki háromszázhatvannégy napig a háromszázhatvanötödikről beszélt, amikor az Urat szapulhatta a kereszten. A polgármesterrel nem szívelték egymást, mert a település vezetője mindig indokolatlanul visszatartotta az ügyeleti pótlékát.

Most megint te jössz, Márton. Rendelkezned kell anyád és szeretett tanítványod, János sorsáról.

– Asszony, ímhol a te fiad! – üvöltöd a szélbe. Majd Jánoshoz fordulsz: – Ímhol a te anyád… – Ezt már elcsukló hangon mondod, de nem baj, úgyis mindenki szóról szóra tudja a szövegedet, amit nem hallanak, azt hozzágondolják… Arra igazán nem panaszkodhatsz, hogy sokat kellett magolnod. Ha Krisztus “hét szava a keresztfán” nem is hét szó, hanem hét mondat – ez csak valami régi fordítási hiba lehet –, ennyit még ki lehet bírni.

Szűz Máriáról eszedbe jut a te anyád, akit már hetek óta nem láttál, pedig régóta szeretted volna szépen megkérni valamire: hogy hadd vehesd föl valamilyen hanghordozóra a szívdobogását, hogy ha ő már nem lesz, szorongós pillanataidban kihangosítva le-lejátszhasd és magzati pózba gömbölyödve hallgathasd az ágyadon. Jobb lenne mielőbb megejteni a dolgot, mert anyád ugyan százhárom kiló, és erős, mint a bivaly, de vele is bármi megtörténhet. Rászakadhat egy rosszul megépített födém a piacon, ráborulhat egy teherautónyi alma, agyvérzést kaphat vagy ilyesmi.

Jánost az átszellemült arcú tanító játssza, ez a kákabélű, ideges fiatalember, bibliabéli anyád helyébe pedig egy pillanatra megint a sajátodat képzeled, és majdnem elmosolyodsz, amikor felötlik benned, hogy János nemhogy zuhantában megtartani, de még rendesen átkarolni sem lenne képes Vastagh Ellát, az életerős fatörzset. Együtt zuhannának a földre anyáddal, és belegabalyodnának János földig érő vörös köpenyébe, röhögést fakasztva a nézőkben, nem pedig, mint illenék, gyászos áhítatot.

El is szégyelled magadat, hogy anyádat ilyen nevetséges helyzetbe képzelted, pedig tisztában vagy vele, hogy sohasem szerez tudomást fiúhoz méltatlan, eretnek gondolataidról. Vezeklésképpen arra gondolsz, hogy ha barokk egyházi festő lettél volna, akkor úgy festhetted volna meg Szűz Mária mennybemenetelét, hogy Mária arca anyádéhoz hasonlítson, így adhattad volna meg neki a kellő tiszteletet. Kissé persze idealizálni kellett volna az alakját is meg az arcát is; hatalmas fenekét puha felhőpárnák közé kellett volna bújtatnod, terebélyes, rubensi idomait diszkrét párafátyollal kellett volna karcsúbbá igazítanod.

Tűnődésedből nyilalló vállfájdalom riaszt, mintegy jelezvén – akár egy lelkiismeretes súgó –, hogy ideje elmondanod utolsó szavaidat a keresztfán, és meghalnod. De előtte még bevillan nagy elődöd, Munkácsy kísérlete, aki keresztre köttette magát, és csak akkor engedte, hogy lefotografálják, amikor fájdalmai már az elviselhetetlenségig fokozódtak. Ezt a fotográfiát használta aztán fel a “Golgotá”-hoz.

Pillantásod a színész Máriára esik, akiről ismét anyád jut eszedbe, és így kiáltasz fel: – Ella, Ella, miért hagytál el engemet?!

Az égre nézel, aztán fejedet szenvedőn a melledre ejted, szemedet becsukod.

Eltelik néhány másodperc, és csak utána kezd elfogni a jeges rémület. Uram Isten, a fájdalomtól elhomályosult tudattal egymásra vetítetted az arámi és a magyar mondatot, és Isten neve helyett anyád keresztneve csúszott ki a szádon! Az idegességtől felpezseg a gyomorsavad, és pokolbéli szurokként már a torkodban bugyog. Felpillantasz, hogy lásd a nézők szemében a hatást, de csak néma döbbenetet látsz.

            Senki sem vette észre a hibát, a döbbenet a megrendülésé, az Úr szenvedése láttán.