Ez a dolog pedig az, hogy nem hallasz semmi fülsértő sivalkodást, fülsiketítő lármát, gyilkosok üvöltését. Zeneszót hallasz, cintányérok, fuvolák és dobok pentaton melódiáját, nem hüvelyükből kirántott rövid kardok alattomos, hideg szisszenését. Nevetgélést, kupák zörrenését – aztán egy gyerekszopránt, amely magyarul szól hozzád:

– Apu, végeztem!

– Micsoda?! – rettensz meg a váratlanul ismerős, vékony hangocskától. – A szívbajt hozod rám, kicsim!… Jól van. Meg tudod egyedül törülni a nunidat?

– Nad lány vadok máj, apu!

– Tessék, itt egy kis papírzsepi.

– Köszi!

Miközben Ágika törülközik, te folytatod a terep felderítését. Amikor fél szemmel végre kipillantasz az oszlop mögül, szinte idilli kép fogad. Egy belső udvar első emeleti árkádos folyosójának a sarkát látod, kecses, alabástromfehér kettős oszlopokat, amelyek között csak itt-ott lehet átlátni a szemközti oldalra. Azért nehéz a kilátás, mert az oszlopok körül és a boltíves tetőn mindenfelé szőlőindák kanyarognak, és dús, hamvaskék fürtök csüngenek. Az oszlopok tövében törpe gránátalma- és narancsfák kínálják érett gyümölcseiket. Az orrodtól tizenöt centire is egy hatalmas narancs himbálózik. Hirtelen összefut a nyál a szádban, annyira, hogy szinte fáj – úgy megrohan a vágy az üdítő nedű iránt. Körbepillantasz, a sportkupakos ásványvizet valahol elhagytátok, nincs sehol. Reszketeg kézzel kinyúlsz, és leszakítod a gyümölcsöt, szerencsére könnyen lejön, nem kell cibálni – jobb az óvatosság, nem szeretnéd, ha valaki észrevenné, hogy úgy rázod a narancsfát, mint Krisztus a vargát. De itt most egyelőre fölösleges az óvatosság: óriáscsecsemők hancúroznak a rózsaszirmokkal vastagon telehintett kövezeten, óriás anyukáik felügyelete mellett. Összevissza csúszkálnak, mintha jégre vitték volna őket: amikor a szirmokra lépnek, azokból kipréselődik a nedvesség, és leheletvékony, síkos vízréteget képez közöttük. Esnek-kelnek, annál is inkább, mert jókora termetük ellenére alkalmasint mind két év alattiak, és még csak mostanában tanultak meg járni. Hát, ha arra kerül a sor, itt bizony nehéz lesz Ágikáról bebizonyítani, hogy már négyéves.

Az összes gyereken bíborszegélyű fehér ruha van, fejükön rózsakoszorú, anyukáikon meg piros-fehér öltözet és tornyos főkötő, amelyről fehér fátyol hull alá, arany- és ezüstpénz-fityegőkkel.

A víg gyülekezetben nesztelen léptekkel szerecsen szolgák jönnek-mennek, hozzák be a válogatott ételeket-italokat, és viszik ki az üres edényeket. Az alacsony, kecskelábú asztalok roskadásig rakva minden földi jóval, amit csak egy király fölkínálhat a legkisebb fia születésnapjára a palotájába meghívott népes gyerekhadnak.

– Apu, éhes vagyok! – vonja le a következtetést a látottakból a lányod. Rég volt már a budapesti perec, talán igaz sem volt.

Nézed a kezedben a narancsot – hogyha itt nem hatna anakronizmusnak, azt mondhatnánk, hogy nagyobb, mint egy túlméretes grape-fruit. Ezt odaadhatnád a lányodnak, de ő aligha képes meghámozni. Te viszont nem vállalhatod annak kockázatát, hogy készületlenül érjen benneteket a támadás csak azért, mert éppen egy naranccsal bíbelődsz. Leteszed hát a gyümölcsöt szorosan az oszlop mellé, és tömören, atyai szigorral válaszolod: – Majd később, kicsim.

Elnézve ezeket a nagy cula babákat, arra gondolsz, hogy nem a legkellemesebb dolog törpének lenni az óriások között – de még mindig jobb volt ebbe az életnagyságúnál nagyobb világba menekülni, mint esetleg kint rekedni. És képzeld el, micsoda slamasztikába kerültetek volna, ha a márványcsarnokban nem tablók, hanem 20x30 centis németalföldi tájképek lettek volna kiállítva! Ágikát még csak-csak betuszkoltad volna, de te ugyan hogy másztál volna utána?! 

– Kimehetek játszani azokhoz a nad dejekekhez, apu? – szúr hátba Ágika az újabb teljesíthetetlen kérésével.

– Nem mehetsz, kicsim, mert veszélyes… de még mennyire… – teszed hozzá halkabban.

– Apu, mi az hogy “veszélyes”?

– Az, amikor… – Elfelejted folytatni, Márton, mert valami szöget ütött a fejedbe. A hancúrozó, fehér ruhácskáikat leevett gyerekek kezdenek furcsán viselkedni, és eleinte nem tudod mire vélni a dolgot. Természetesen neked csak a mulatság egy szeletét van módod szemlélni a rejtekhelyetekről, a sarkon túl öt-hat méternél nem látsz messzebb semelyik irányba sem. Amikor a gyerkőcök a kerengő bal oldala felé csatangolnak, meg-megállnak, és kerekre nyílt szemmel, tátott szájjal bámulnak valamit. Ilyenkor elfelejtenek rágni, a finom falatokat tárolni kezdik gömbölyű pofazacskójukban, zsírtól fényes szájuk szélén a nagy kíváncsiságtól kibuggyan a nyál – aztán, mint akik rossz fát tettek a tűzre, gyorsan visszatrappolnak anyukájuk karjába, és belefúrják fejüket az ölébe.

El sem tudod képzelni, mi lehet ott, Márton.

Valami különleges gyümölcs? Kalickába zárt, színpompás madár? Furcsa maskarába öltözött varázsló, aki olcsó trükkökkel kápráztatja el a kicsinyeket? Méhkas, amelyből ki-beröpködnek a szelíd méhek? Tigris vagy oroszlán, amit pórázon vezet az idomár?

Emberi nyelven szóló, festett istenszobor?

Nem érdemes találgatni, Márton, a lehetőségek palettája végtelen, mert ezeknek a babáknak minden új.

A nevetgélés, az edénycsörgés és a fel-feltörő boldog sírás közepette burukkolást, cserregést, morgást, bőgést, sziszegést meg még ki tudja, hányféle állathangot hallani. A zaj hol gyengül, hol erősödik, aztán egyszer csak az egész szinte pokoli hangzavarrá fokozódik.

Majd hirtelen – csend. 

Csak egy árva, a kaptártól messze elkóborolt méhecske kóvályog az alacsony asztalok fölött, és egy légy zümmög, de aztán elhallgat, mert leszáll egy mézédes dinnyefoltra.

A nap most megy le, sárgás fénye boldog velencei aranyba burkolja az egész társaságot – mintha a feledés leplét borítaná a vigalomra.

Lehunyod a szemed, hogy az ártatlanság képét örökre megőrizd az emlékezetedben.

Igen, egy hosszú pillanatra megállt az idő – pontosan akkor, amikor a budapesti Városliget szélén egy felhőszakadás következtében beázott az újonnan fölállított Időkerék, és több tonna nedves masszává állt össze a finom homok, amelynek az lett volna a feladata, hogy egyenletes percegéssel peregjen a világ végezetéig, s büszkén hirdesse: a magyar ember diadalmaskodik az Időn.

            A Nap megállt a pályáján, és mintha egyetlen óriási véres szem volna, visszanézett a jelenetre; a madarak némán megszakították röptüket az égen, és szomorúan lenéztek Heródes palotájára, zuhantak vagy siklottak a levegőben, majd nagy rikácsolással újra suhogtatni kezdték szárnyukat, és folytatták útjukat; a barmok az istállóban nem kérődztek, étel nem ment a torkukon se föl, se le, pedig ők nem láttak semmit; a vándorok megálltak az úton, megtámaszkodtak botjukon, mert megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el őket, aztán amikor elmúlt, mentek tovább; a hiénák a sivatagban behúzták a farkukat, mintha megvesztek volna, és leszegett fejjel sompolyogtak erre-arra, utána viszont annál vadabbul vetették rá magukat a tevedögre; a fák és a virágok, a szépséges liliomok lehajtották fejüket, mind olyanok lettek, mint a szomorúfűz.

            Aztán nagy szélroham támadt a puszta felől, és olyan volt a hangja, mint a vijjogó sasnak.

Amikor elül a szél, kinyitod a szemed, s az imént mozdulatlanságba dermedt ünneplőkre pillantasz. Most örvénylő mozgást, egymással birokra kelő, sötét tónusú színeket látsz. Mintha kékesfeketén fénylő kitinpáncélos, óriási bogarak szabadultak volna be a lakomára, és összevissza csápolnának pipaszár mellső lábaikkal. S munkájuk eredményeként mindent elural a bíborpiros szín.

            Vér áztatja a rózsaszirmokat, a sokat látott palotafalakat, a szőlőindákat, a hamvas fürtöket, a faragott asztalokat s mindazt, ami rajtuk van, vér áztatja a narancs- és gránátalmafákat, a kicsik fehér ruháját s a gyilkosok szelvényes páncélját. Vér az anyák karját, keblét, főkötőjét. A folyosót, az alabástromoszlopokat, de még a boltozatos mennyezetet is.

            Az egyik gyereket a karjánál ragadják meg, nekicsapják az érdes falnak és kihajítják az udvarra; a másikat széles, rövid karddal koncolják föl; a harmadik, földön fekvőnek a nyakára tapos rá gyilkosa, a negyediknek a fejét metszik le egy suhintással, az ötödiknek a belét ontják ki, a hatodikat tőrrel szúrják szíven. 

            És ekkor riadtan oldalra fordulsz, s már emeled a kezedet, hogy befogd a lányod szemét, ne lássa e borzalmat.

            De – hál’ istennek – erre nincsen szükség: Ágika álomba szenderült. Kifárasztották a hosszú nap izgalmai. Elmosolyodsz, Márton, és megsimogatod a fal tövében összegömbölyödve alvó kislányod selymes haját. Sőt, cirógatod kérges kezeddel, amelyen olyan száraz a bőr, hogy bele-beleakad Ágika egy-egy haja szála. Abba is hagyod, nehogy fölébredjen. Vetsz rá még egy fájdalmas és szeretetteljes pillantást, hosszú pillájára, kicsit elnyílt, meggypiros szájára, fitos orrára és fehér homlokára, amelyen a nagy melegtől leheletnyi izzadság csillog.