A Márton ágyába csapódott objektumok első látásra lehettek volna akár vakolatdarabok is, piszkosfehérek voltak vagy inkább szürkék, formátlanok, egy kicsit hosszúkásak és meglehetősen jellegtelenek. Az volt bennük a különös, ahogyan a festő ágyára zuhantak: szabályos rendben. Csőreghtől balra is három, jobbra is három – éspedig szimmetrikusan –, egy meg a lába közé, térdmagasságban. Ez tűnt föl az egyik középkorú ápolónőnek, aki fölvette a beteg lába között heverő darabot, és vizsgálgatni kezdte.

            – Lányok – szólalt meg kisvártatva –, ez nem lehet vakolat, valahogy olyan síkos, ahogy így dörzsölgetem… – Egy kevés morzsalék a földre szóródott. Valami belső sugallatra az orrához emelte az ismeretlen dolgot, megszimatolta, és azt mondta: – Akármi legyek, ha ez nem szappan.

– Na, már megint helyben vagyunk… – zsörtölődsz megperzselődött bajuszod alatt, Márton. Igen, az Úr, szavainak zálogául, szappandarabokat hullajtott az ágyadra. Hogy tárgyi bizonyítéka is legyen beszélgetéseteknek, nehogy véletlenül azt hidd, csak hallucináltál.

            Bár az ápolónők nem hallhatták az Úrral való bizalmas társalgásodat, megérezték, hogy az ágyadon termett szappan-meteoritok – amelyek az isteni gondviselés miatt nem ejtettek rajtad sebet – hozzád tartoznak, úgyhogy óvatosan összeszedegették őket, és egy ócska nejlonzacskóba tették, a többi személyes holmid mellé, amiket a kórházból való távozásodkor majd magaddal viszel.

            Most pedig, Márton, miután alig tíz perc alatt nemcsak hogy túléltél egy kórháztüzet, hanem új életet is kezdtél, mondhatni: újjászülettél – noha az avatatlan szem nem látta, hogy egyre szánalmasabb porhüvelyed immár egy megváltozott lélek edénye –, eltolnak a sorsfordító események színhelyéről, hogy végre kipihenhesd az izgalmakat és nyugodt körülmények között folytathasd lábadozásodat.

            Nem vesztegeted az időt, hisz ki tudja, mennyi van még hátra számodra, végül is az imént komolyan szóba került elszólíttatásod lehetősége, és az Úr bármikor meggondolhatja magát, úgyhogy nem lacafacázol, imára illeszted a kezed, s mozdulatlan ajkadhoz érinted mutatóujjaid hegyét.

            – Istenem, Te, aki ezt a gyönyörű világot teremtetted, a hegyeket, völgyeket, széles síkságokat, hatalmas tengereket meg a vékony ereket, csermelyeket, hömpölygő folyókat, zúgó vízeséseket, mind-mind e festő ecsetjére való szépségeket, és mindenekelőtt a felhők végtelen gazdagságát, a felhőkét, amelyek évről évre, napról napra, percről percre, újra meg újra áhítattal töltenek el, és mindig új mű alkotására ösztönöznek, Te, aki a harmatot, a deret és a zúzmarát, a fagyot, a mikrobát, a bodobácsot, a svábbogarat, a nyulat, a medvét, az oroszlánt teremtetted, szépet és rútat, jót és rosszat, a csalánt, a parlagfüvet, a cseresznyét, a juharfát, a mamutot és a mamutfenyőt, a holdat, az újholdat és a telit, a keskeny sajkát meg a jókora darab sajtot és engem…

            – A teremtés koronáját, ugye?

            – Engem…

            – Na, elég legyen ebből, Márton!

            – Igen, Uram, hallgatlak, bocsáss meg… Mit vétettem már megint?

            – Nem, Márton, én nem az Úr vagyok, hanem egy másik hang, amelyik a történetedet írja.

– Olyan is van? Hm, nem is tudtam róla… Most már teljesen összezavartatok, azt se tudom, ki szól hozzám.

            – Ne szószátyárkodj, Márton, amikor imádkozol. Tisztában vagy vele, hogy az Úrnak hány imát kell meghallgatnia egyszerre? Annyit, ahány vízcsepp van egy óceánban! Az Úr ott lebeg az imaóceán felett, hallja az irdatlan zúgást, és meg is süketülne, ha emberi füle volna. Pedig szinte mindenki magában imádkozik, vagy csak egészen halkan, mégis, ez a roppant víz folyton zúg, egy perc szünet nélkül, és az Úr minden egyes imára külön odafigyel, és minden emberrel külön foglalkozik. De az ő türelme sem végtelen, és azzal senki sem jut közelebb a célhoz, hogy hetet-havat összehord. Gondolod, Márton, hogy az Úr nem tudja, mit alkotott? Hogy arról a sok szépségről, amit sorolni kezdtél, nem tudja, hogy az ő szeretetének gyümölcse? Teljesen fölösleges, amit csinálsz. Az Úr az őszinte szóból ért, úgyhogy nyugodtan kifejezheted magad tömören is, nem kell az emberi beszéd cicomája mögé rejtened, amit mondani akarsz. Az Úr a lényegre kíváncsi, és csak a lényeget hallja meg… Ahogy így kormos képpel imádkoztál fektedben, tényleg olyan voltál, mint egy sírszobor, mint egy félhomályos templomi kápolnában valamelyik roston megsütött szent faragott szarkofágfödele. De az ilyen látszatok nem tévesztik meg az Urat.

            – Jól van, neked is köszönöm a hízelgő hasonlatot, de áruld már el, ki vagy te tulajdonképpen? Miféle hang vagy, és hogyhogy a történetemet írod?

            – Márton, légy erős, nagyon fontos dolgot kell mondanom. Tulajdonképpen nem is kellene, hogy tudj róla, mert számodra semmit nem változtat a dolgokon, de éppen azért, mert az utóbbi időben a halál közelségében megnyíltál a finom hangokra, és mert groteszk lényed és virtuális létezésed ellenére is nagyon komolyan veszlek, hiszen nagyrészt belőlem vagy, mert test vagy a testemből és lélek a lelkemből…

            – Egyre kevésbé értem, mit hablatyolsz itt összevissza!

            – Jól van, Márton, nem köntörfalazok tovább: te egy regényfigura vagy. Csak az én regényemben létezel.

Csőregh Márton arca hamuszürkére vált, ez még a koromréteg alatt is feltűnő. Tenyérrel összetett kezét, amivel ajkát érintette, most összekulcsolja, és végtelenül lassan, óvatosan a mellére helyezi. Óvatosan, mert betegesen sovány lévén még a saját keze is iszonyatos súllyal nehezedik kiálló bordáira. Csontos, göcsörtös ujjain a bütykök a feszüléstől viaszfehérré változnak. Már csak egy gyertyát kellene az ujjai közé nyomni, akkor egészen olyan lenne, mint egy halott a ravatalon.

– Hogyhogy regényfigura? – kérdezed elhaló hangon. – És miféle virtuális létezésről beszélsz?

            – Ahogy mondom. Egy kisregény főszereplője vagy, te vagy benne a központi figura, tekörötted forog minden…

            – Hm, eddig nem vettem észre, hogy különösebben körülrajongtak volna… Hát, ez szörnyű lenne, ha így lenne. Akkor én tulajdonképpen nem is léteznék. Se én, se az érzéseim, se a gondolataim, se a képeim.

            – Dehogynem, Márton, a te regényedben. Ide hallgass, mit érdekel az téged, hogy egy regényben élsz, vagy az úgynevezett valóságban, nem mindegy neked? A regény sokszor igazabb valóság, mint a való élet… Egyébként ha már a felvetésednél tartunk, és úgy nézzük a dolgokat, akkor a szenvedésed és fájdalmaid sem léteznek, és a halálod sem lesz igazi halál. Azért jó is van a dologban, nem igaz? Vagy képzeld el, milyen életed lenne, ha nem regényfigura, hanem valamelyik Bosch-festmény szörnyalakja volnál: egy örök mozdulatlanságra kárhoztatott, undorító, hosszú fülű, pókhasú pokolbéli lény egy borzalmas világban. Akkor csak abban reménykedhetnél, hogy egyszer tűzvész pusztít a képtárban, elég az összes festmény, és akkor – mint egy tisztítótűzben – megszűnhetnél létezni, füst formájában a boldog megsemmisülés állapotába juthatnál…

            – Micsoda idillt vázolsz itt fel nekem… Még a végén kedvet kapok hozzá. Persze hogyha pirospozsgás arcú, felhők közt röpködő angyalka vagyok egy barokk festményen, vagy történetesen egy szent, akit máglyán sütögetnek, akkor is elégek. Az utóbbi esetben duplán. De félre a hülye tréfákkal: az előbb kis híján odavesztem a tűzben… Különben eddig nem nagyon vettem észre, hogy a szenvedésem ne volna igazi. Nagyon is meggyőzően ábrázoltad, mit mondjak. Már persze ha igazat beszélsz. Büdös vagyok, szerencsétlen, mindenki üt-ver, semmi jó nem történik velem, az egész életem szenvedések láncolata, ami negatívum jellemezhet egy szegény festőt, az mind megvan bennem. És nemcsak hogy csupa szenvedés az életem, de ezek szerint még ez a szenvedés sem az enyém, hiszen marionettfigura vagyok a kezedben meg Istenében, mint az előbb kiderült… Olyan vagyok, mint egy tollaslabda: te meg Isten adogattok egymásnak. Ez az egészben a legrosszabb. Legalább lenne valami, amit én alakítok, hogy lehessen valami tétje a szenvedéseimnek.

            – Van tétje, Márton…

            – Hogy lehetne, ha te…

            – Hadd mondjam végig. Te is művész vagy, pontosan tudod, hogy az egyik ecsetvonás után jön a másik: minél nagyobb rész van meg a képből, a mű annál inkább önálló életre kel, szinte magamagát kezdi festeni. Így van ez a te figuráddal is. Ha nem vetted volna észre, szinte kezdettől fogva a magad útját járod. Bármily gyöngének alkottalak is, rögtön az elején kiszabadítottad magad a kezem közül, elszakadtál tőlem, mint gyermek a szülőjétől, s amikor írlak, csak krónikása vagyok annak az egyedi sorsnak, amely a jellemedből következik… Vigaszképpen pedig még azt is elmondhatom, hogy te majdnem ugyanolyan hatással vagy az én életemre, mint én a tiédre. Rengeteget gondolkodtam rajtad, míg létrejöttél. Ne feledd, milyen könnyű megalkotni egy igazi gyereket… Egy kellemes pásztoróra, csupa élvezet… de egy irodalmi hőst…

            – Na persze, a kellemes pásztorórákból nekem eddig egyet se juttattál… Egyébként is, nem érdekelnek a szakmai problémáid! Isten is épp most hordott le, mint egy idiótát. Hagyjatok már végre nyugodtan gyógyulni!