Sajnos ma igen kellemes, bár kissé szeles őszi nap van – talán október eleje? –, és a csukott ablakon át a kórtermet szépen felmelegítette a hétágra sütő aranyos napocska. Úgyhogy a közeledben lévő egyik beteg, akinek az ágya az ablak mellett húzódik, kinyitja az egyik táblát, és friss levegő árad az étel-, pisi- és egyéb szagoktól nehéz helyiség légterébe. De ami másnak üdítő, Márton, az neked veszélyforrás. Most például a huzat – a kórtermi ajtó tudvalevőleg mindig nyitva –, amelybe pont beleesel, azzal fenyeget, hogy előjön lappangó arcüreggyulladásod, ha nem teszel ellene valamit. Keserű félmosollyal arra gondolsz, hogy ha fejsérülés is ért volna, akkor most a fejeden a kötésturbán, mint valami meleg sapka, megóvna az alattomos légvonattól. Ehelyett azonban nyelsz egy nagyot, összeszeded a bátorságodat, és szólsz a nővérnek – aki a jelek szerint még nem végzett az idős úrral –, hogy legyen szíves, hozzon neked egy sapkát. Elvégre neked ugyanolyan fontos a fejed, amivel gondolkodsz, mint a bácsinak a rossz veséje. Ráadásul a te dolgodat sokkal egyszerűbb elintézni, mint a nagy figyelmet igénylő katéterezést.

            – Megfázik a fejem a huzattól… – magyarázkodsz cérnavékony hangon.

            – Más baja nincs, ötöském? – kérdi a nővér föl se nézve, de nem dühösen, hanem csak kicsit ironikusan. – Gyűjtse össze, ami fájdalma van, minden óhajt-sóhajt, majd megpróbáljuk orvosolni.

            A megértő hang kissé megnyugtat. Elvégre te nem tehetsz róla, hogy olyan vagy, mint egy állatorvosi ló, hogy egy csomó betegség kínoz: ízületi kopás, pszichoszomatikus vastagbélhurut, lágyéksérv, gerincferdülés, depresszió, miegyéb.

Fél kezeddel még jobban felnyomod magad, mert eszedbe jut, hogy étkezés után savas felböfögésed is szokott lenni, ezért sosem szabad lefeküdnöd evés után. Legjobb lenne sétálni egyet, de erről a jelen körülmények közt szó sem lehet.

Mindenkinek megvan a keresztje, Márton – neked van több is, egy egész gyűjteményre való.

A kórházban a délután a pihenésé, a betegek egy része alszik, a nővérek is szusszannak egyet. A krónikusan rossz alvók is, mint te, ha csak tehetik, újra meg újra megpróbálkoznak a lehetetlennel, és megkísérelnek szundítani kicsit ebéd után. Neked ez már általában sem délután, sem éjszaka nem szokott menni. Legutoljára azon a napon aludtál minden segédeszköz nélkül két teljes órát délután, amikor a Nagy Víz túlpartján ledőltek az ikertornyok. Az pedig nem tegnap volt. Nem is tudod, melyik volt a nagyobb szenzáció.

            Mindig oly zaklatott vagy, mint az űzött vad, ha szundítasz is egy keveset, tizenöt perc után heves szívdobogásra ébredsz, és riadtan megnézed az órádat. Biztos ez is valami betegség, de már te magad sem bírsz mindennek utánanézni. Ha az összes panaszodat komolyan vennéd, orvostól orvosig, rendelőtől patikáig tántorognál nap mint nap. Másnak fogalma sincs, Márton, hogy te mi mindent kibírsz, más már a gondolatától megőrülne, hogy ennyi nyavalya gyötri.

            Na, azért mondjunk ellenpéldát is, mert még a végén hiteltelen figura leszel: legalább allergiád nincsen – egyelőre. Még csak az hiányozna… Akkor aztán jól néznél ki: nemcsak arra kellene figyelned, hogy mikor jön meleg- és/vagy hidegfront, hanem arra is, hogy mikor virágzik a parlagfű, a kanadai aranyvessző meg az összes többi növény a libatopig bezárólag.

            Ja, és hogy el ne felejtsük a legfontosabbat, ha már így csokorba szedtük a bajaidat: hipochonder is vagy, ami talán a legsúlyosabb az összes betegséged közül. Rossz elképzelni, mi mindent bebeszélhetsz magadnak, ha a valóságban is ennyi dologtól szenvedsz! Pedig nem kellene, Márton, hidd el: a betegek, a hipochonderek és az egészségesek is mind meghalnak egyszer.

            Úgyhogy próbálj most nyugodtan pihenni… Ugye, milyen jó? Csupán az egyik idős beteg horkol kicsit odébb, de csak halkan és egyenletesen: inkább segít, mintsem akadályoz az elszenderülésben…