A női kéz közelsége még félholt állapotodban is felvillanyoz, Márton, jó jel, ebből látszik, hogy a halál egyelőre letett rólad, könnyebb préda után néz. Szemed zöldesbarnából sötétkékké változik, olyan, mint a kiscicáké, amikor megszületnek – mindig ez van, amikor kiveted toldott-foldott hálódat egy nőre. Már többször összesúgtak a hátad mögött, hogy ez a színváltoztatás valami betegség lehet, de én azt mondom, hogy ha sem a nőnek, sem neked nem okoz semmiféle testi-lelki panaszt, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Igyekszel megcsókolni az ágyad szélére ülő, és a csorba bögrét a szájadhoz emelő nővérkének a sok fertőtlenítőszertől kérges kezét, pontosabban csuklóját, de ügyetlen és sikertelen próbálkozásod következtében az ócska tea fele a gézkötésre löttyen a melleden.

            – Nézzenek oda, még fél lábbal a másvilágon van, de már csókolgatná az ember kezét! – méltatlankodik félkomolyan a nővér. – Ráér udvarolni, ha egy kicsit fölépült, ötöske, egyelőre örüljön, hogy lyuk van a fenekén.

            Közben rájössz, hogy miért nem tudsz egyedül inni: jobb kezedre pillantasz, az is be van kötve. A kötés majdnem akkora, mint egy bokszkesztyű.

            Gyorsan kell kortyolnod, a nővérke tekintetén látod, hogy már menne más betegekhez, bár szóban nem sürget. Türelmetlenül pillant ide-oda. Döntené beléd a teát, de te köhögni kezdesz tőle, és ami nem fér beléd, végül a nővérke köpenyének dekoltázsába köpöd-fújod, majd bűnbánó szemmel nézel rá.

            Összeszorított foggal lenyel egy szitkot, lecsapja a bögrét a rozoga éjjeliszekrényre, és megy útjára.

            Kimerít a kudarc és a testi megerőltetés, hiába, így, műtét után olyan gyönge vagy még, mint a négy őszt megért szerelem. Pedig inkább elismerést érdemeltél volna, hogy ilyen állapotban még van erőd őrá mint nőre tekinteni. Persze, ha tudná, micsoda csélcsap szoknyabolond vagy, lehet, hogy még egy hatalmas pofont is lekever.

            Most mindenesetre pihenj egy kicsit, mert nemsokára, úgy fél óra múlva újabb erőpróba vár rád: jön az ebéd.

Jól tetted, hogy behunytad a szemed egy kicsit, Márton, hisz neked egy többé-kevésbé rendes ebéd nem mindennapi esemény. De állj! Ne szaladjunk annyira előre! Ebéd előtt még majdnem szívszélhűdést kapsz, amikor szunyókálásodból felnézel, és tekinteted átellenben, balra egy térd fölött végződő lábcsonkra esik. Hirtelen átfut az agyadon, hogy ez talán a lábcsonkosok kórterme. Gyorsan a saját lábadra nézel, vagy inkább lábaidra, merthogy – hál’ istennek – kettő van belőlük. A vékony takaró alatt, az ágy végében sejteni csontos lábujjaid alakját. Mélyet sóhajtasz: minden megvan.

            Nos, lélekben megerősödve nézhetsz az ebéd elé. Már előre örülsz, hogy hosszú idő után végre eszel egy komplett ebédet, és ami legalább ugyanilyen fontos: nyugodt körülmények között. Hiszen itt nem hajt a tatár, itt nem kell menekülnöd valami vagy valaki – leginkább saját magad – elől: itt kénytelen vagy (és az igen kellemes kényszer) mindennek rendesen megadni a módját, hiszen a betegség, a nyavalya sokszor nem az ember ellen, hanem épp ellenkezőleg, az emberért van, azért, hogy megpihenhessen, akkor is, amikor épp nem akar megpihenni, hanem rohanna tovább. Betegség idején komótosabban halad az Idő, olyan komótosan, mint a kakukkos órák korában, világunk összeszűkül, az apró dolgok is fontossá válnak, az Élet zajgása elhalkul, befelé is tudunk figyelni…

            Most persze te egyelőre nem befelé figyelsz, Márton, hanem kifelé. Figyeled, mikor tolják a folyosón a kocsit a ti kórtermetek felé – mikor osztják az ebédet. A kórházi betegek egyhangú napjainak a reggeli vizit mellett legnagyobb eseménye, talán fénypontja az ebédidő. Ilyenkor a félholtak is félig életre kelnek, a kinti világban általában éhkoppon tengődő kisnyugdíjas betegek szinte beleszédülnek az étkezés révén reájuk váró gyönyörökbe. Mert bár egy kórházi ebéd Magyarországon nem a mennyország, a hitvány, száraz pogácsáknál meg a csupa só ropiknál és az ócska vinkóknál mégiscsak sokkal jobb.

            Egy idősebb, meglehetősen elterebélyesedett ápolónő végre megállít a folyosón egy nyikorgó kocsit, amelynek apró kerekei valami érthetetlen fizikai kényszernek engedve gurulás közben szüntelenül ki akarták téríteni a megszabott irányból a járgányt. De a százkilós nővérrel nem bírnak kibabrálni, őt végképp nem képesek eltéríteni szándékától: hogy enni adjon a betegeknek.

Előre leszögezhetjük, Márton, hogy ma nincs szerencséd. Ugyanis sokkal jobban jártál volna, ha például finom paradicsomlevest főztek volna betűtésztával, nem pedig húslevest néhány hatalmas zellerszárral és hosszú-hosszú cérnametélttel, másodiknak pedig, mondjuk, szafaládét kaptatok volna mustárral és kenyérrel, nem pedig kelkáposzta-főzeléket hatdekányi, zsíros húsfeltéttel.

            A nővér előzékenyen ráteszi tálcádat a gézkötésre, s a tálca valamelyest egyensúlyban is van, de hogyan volnál te képes bal kézzel gond nélkül kanalazni a cérnametéltes levest?! Pedig megkísérled, mert a nővér megígéri ugyan, hogy majd segít, de neked már kiesik a gyomrod az éhségtől. Persze a tészta fele a kötésen végzi (a leves nemkülönben), a terved az, hogy majd egyenként fölszedegeted a melledről az ebéd végén, desszert gyanánt. Végül nagy gyötrelmek árán megbirkózol a levessel, és hozzákezdesz a második fogáshoz: két ujjal kihalászod a főzelékbe süppedt, forró húst, a szádhoz emeled – közben természetesen lusta csöppekben le-lepottyan róla valamennyi főzelék (a tálcára, a kötésre meg a szakálladra) –, és harapsz belőle egy akkora darabot, amekkora beléd fér, hogy ne kelljen túl sokszor ismételni a mozdulatot.

         Távolabb, az ablak mellett az egyik beteg segítséget kér, és a nővér már hozza is neki a hosszú, kunkori, átlátszó műanyag csövet. Elhúz az ágy mellett egy áttetsző, piszkosfehér függönyt, és a csövet némi előkészület után nyomni kezdi az idős úrba.

            Phű, hát ezt katéterezik! Ebédidőben! Nem látod a részleteket, csak elképzelni tudod. Bár ne tudnád, bár ne volnál jó képzelőerővel megvert művész, Márton! Megáll a szádban az első falat hús, és sokáig csak őrizgeted a bal pofazacskódban, mint a hörcsög, mielőtt újra megkísérled sziszifuszi munkával úgy-ahogy megrágni. Mikor legyűröd az első falatot, és kezdenél kézzel – akár egy reneszánsz ember – kihalászni egy darab krumplit is a sápadt főzelékből, szúró fájdalom hasít a melledbe. Nem is egy, hanem több – mintha egyszerre száz szikével vagdalnák a mellkasodat. Felkiáltasz a fájdalomtól, a százkilós nővér egy pillanatra szúrós szemmel rád néz, majd visszaengedi tekintetét az idős úr szervére, s utána megkérdi eldohányzott hangján: – Mi a baj, ötöske?

            – Nagyon fáj…

            Nem válaszol azonnal, biztos jó oka van rá, hogy ne ossza meg túlságosan a figyelmét, csak később veti oda színtelenül: – Ha majd kétszer ennyire fáj, ötöském, akkor szóljon. Örüljön neki, így legalább tudjuk, hogy él! Ha nem érezne semmit, akkor halott volna.

Nem nyugtat meg a válasz, Márton, mindenesetre próbálod tudomásul venni, hogy ennél alkalmasint sokkal nagyobb fájdalmaknak nézel elébe. Eszed az ebédedet, közben több ízben majdnem megfulladsz, hisz alig rágod meg a falatot, mert a kinti világban ahhoz szoktál, hogy mindent rögtön bepakolj, nehogy lába keljen. Az a biztos, ami belül van.