Lábadozás

Néha nagyon nehéz meghalni, máskor viszont egy pillanat műve – rólad mindenki azt hitte volna, Márton, hogy elpatkolsz a sebesülésed miatt, amelyet a ketrec sarkára zuhanva szenvedtél. De nincs az sehol előírva, hogy a gyöngék könnyebben halnak, mint az erősek. Néha a hetyke erőset hamarabb levágja a kaszás. Az élet csodálatos, annak ellenére ragaszkodott hozzád, hogy csak hálni jár beléd a lélek. Vagy tán valakinek vagy valaminek szándéka van veled? Különben nehéz volna megmagyarázni életben maradásodat, azt pedig még nehezebb, hogyan jutottál ki abból a mélységes pokolkörből, ahova kerültél.

            De most itt vagy, ez a lényeg. Először fogalmad sem volt, hol ébredtél. Csak mindent betöltő vakító fehérséget láttál, amit még súlyosbított, hogy a délelőtti nap besütött a terembe, úgyhogy káprázott a szemed a tengernyi fehértől. Természetesen az engedélyezettnél sokkal több beteget gyömöszöltek a pavilonrendszerű ispotály kórtermébe, a több betegnek pedig több fehér ágyneműje van. Amerre a szemed ellátott, mindenütt fehér lapályokat és hegyeket, völgyeket és dombokat, fehér szakadékokat és hegycsúcsokat láttál. A táj állandó tektonikus mozgásban volt, egy szempillantás alatt hegyek szűntek meg és simultak bele a síkságokba, és fordítva: hirtelen hegyek nőttek ki a lapos tájból. Csak néhol törte meg a fehéret valami barnás folt, amiről csak lassan derült ki számodra, hogy fej, kéz, netán takaró alól kikandikáló láb. Lassan derült ki, hogy kórházban vagy.

            Aztán időről időre újabb és újabb üdítő fehér-barna foltokkal bővült a paletta – immár szemet gyönyörködtető és viszonylag konstans domborzati viszonyokkal: egy-egy nővér jött be a kórterembe. Eleinte csak futó pillantást vetettek rád, arra voltak kíváncsiak, fölébredtél-e már a műtét után. Aztán egy órája a szempillád remegésén és szemgolyód szemhéj alatti heves mozgásán látták, hogy az ébrenléti állapot közelében vagy – valamivel később pedig már egyenesen szimulánsnak tartottak, amikor pillád rebegéséből arra következtettek, hogy föl is ébredtél, csak még lopsz magadnak egy kis pihenést, egyelőre nem óhajtod a világ tudomására hozni, hogy most már érzékszerveid majdnem teljes arzenálját szegezed szembe a téged pólyaként körülölelő valóság hol gyöngébb, hol erősebb ingereivel. Olyan voltál, mint a legtöbb születendő baba: maradna még az istenadta, de az Élet szirénhangja mindig erősebbnek bizonyul. Egy szó, mint száz: az ápolónők eszén nem lehet túljárni, Márton.

            – Túléltük, ötöske, túléltük? – mondja egy csinos szőke, fiatal, bár egy kissé elgyötört arcú nővérke. – Azt tudtuk, hogy a műtét sikerült, de a maga életben maradására nem mertünk volna mérget venni… Nagyon örülök neki, ötöske, de azért haragszom is ám magára… – teszi hozzá, és a két ágy közötti szűk átjárón odaoldalaz hozzád, hogy megnézze, mikor folyik le az infúzió, nehogy elővegyék foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetésért.

            Őszinte rémület tükröződik arcodon, Márton, te úgy képzelted, az összes nőnek a föld kerekén feltétel nélkül szeretnie kellene téged. Félve kérded hát: – És miért, aranyhajú hercegnőm…?

            – Hát, mert olyan szutykos volt, mint egy cigánypurdé, ötöském! Egyébként pedig nem vagyok hercegnő, bár nagyon szeretnék az lenni! Ha az lennék, akkor már rég elhúztam volna innen ezerrel! Alig győztük lecsutakolni magáról a dzsuvát a műtét előtt, ötöském! Sikárkefét csak azért nem használtunk, mert akkor a bőre is lejött volna… Vigyázni kellett, nehogy elfertőződjön a sebe, vagy inkább az a tátongó nyílás a mellkasán az összevissza tört bordáival.

            Most újabb ijedelem ér, Márton. Ösztönösen megpróbálsz lepillantani a melledre, hogy lásd, miféle kép fogad, de csak egy hatalmas fehér gézdombot látsz, amely satnya melledet ki tudja, hány rétegben takarja. Morbid képzettársítással a kunhalmok jutnak eszedbe, az alattuk nyugvó, összevissza hányt emberi csontokkal… Nem kérdezed meg, honnan a sebesülésed, pedig fogalmad sincs róla. Ehhez egyelőre még gyönge vagy, meg nem is tenne jót, ha megtudnád – túlságosan fölzaklatna, márpedig fölépülésedhez most leginkább nyugalomra van szükség.

            – Ötöske, ismeri azt a szót, hogy “szappan”? – folytatja a kellemetlen témát a nővér. Amikor szemöldöködet “hagyjál-már-békén” értelemben, pimaszul fölrántod, csak a lovat adod alá. – Tudja, ez egy olyan kerek vagy hosszúkás, általában fehér vagy világos színű olvadékony tisztítószer, amit arra használ az ember, hogy megszabadítsa magát a kosztól és mindenféle fertőzésveszélytől. Azonkívül a szappan arra is való, hogy megszüntesse a sok kellemetlen szagot, amit a testünk kibocsát, mindenekelőtt az izzadságszagot… Arról nem is beszélve, ötöském, hogy ha minden műtétre váró betegre annyi szappant pazarolnánk, mint magára, akkor hamarosan csődbe jutna a kórház, sajnos, így sem áll messze tőle… Na, jól van, próbálja feltolni magát a bal kezével, a háta mögé teszem a párnát… Nem megy? Mindegy, segítek. Még szerencse, hogy nem szumóbajnok, ötöském. Úgy, ni! Most pedig iszunk egy kis teát, mert biztos úgy kiszáradtunk már, mint a tapló!