A fölfedezés, hogy a tükör mögül is filmeznek, nem sokat változtat a dolgokon, csak arra emlékeztet, hogy nem élvezkedni, hanem dolgozni jöttél ide.

      Most már nemcsak a hátad, de a térded is fájni kezd, hiszen valami durva anyagból készült piros szőnyegen térdepelsz, ami a trónterem bejáratától az alacsony emelvényen álló trónusig és azon túl húzódik, a trónusig, melyen úrnőd terpeszkedik. Az iménti incidens után most nézel föl rá először, és döbbeneten látod, hogy csókolózik a szobalányával. Nem tapad össze a szájuk, a nyelvük fürge játékát, kergetőzését látod egymás szájában, s úrnődnek egészen kitekeredik a nyaka közben, ahogy hátrafordul, hogy a tükör irányából jól fel tudják venni a jelenetet. Épp arra gondolsz, Márton, milyen jó lazsálni egy kicsit, de örömöd korai, mert a terem jobb sarkában lévő magas, díszes kilincsű ajtón át belép egy ugyancsak jól megtermett, mondhatni, trampli domina. Úrnőd a nyalakodás rövid szünetében odaszól neki, hogy “Bea, ennek a rabszolgának nincs munkája. Foglalkoztasd kicsit!”

      – Na, gyere, te girnyó! Amiért hűségesen nyaltad úrnőd csizmáját, megjutalmazlak. Feküdj le ide, a földre – nyugi, nem fázik föl a segged, padlófűtés van! –, oda, ni, fejjel a kandalló irányába…

      Ahogy mondja a magáét, megfigyeled, miféle perszóna. Nem túlságosan bizalomgerjesztő. Bármilyen kövér is, legalább arasznyi magas talpú, piros, térdig érő, holdjáró csizmát visel, s a lábbeli csapnivaló statikája miatt lélegzet-visszafojtva figyeled, mikor bicsaklik ki alóla. Úgy áll ott, mint kezdő korcsolyázó a jégen. Hangja rekedt, nyilván a sok cigarettázástól, holdvilág képe akár a narancs héja – nyilván megette már a kenyere javát –, ráadásul itt-ott ragyás is, amit hiába próbál kendőzni a vastag vakolatréteggel, és a szemében sem csillog sok értelem. Szemöldöke nevetségesen vékonyra húzva egy ceruzával, hajszíne ronda festett vörös, valami olyan árnyalat, amely a valóságban nem is létezik, a tetejébe pedig a haja még le is nőtt: az eredeti színe fekete. Ezt akkor veszed észre, amikor imbolyogva lehajol előtted, hogy irdatlan vastag combján megigazítsa fekete neccharisnyáját, amely lecsúszott kissé.

      Miután engedelmesen lefeküdtél a kijelölt helyre, Bea odamegy hozzád, föléd magasodik, és meztelen alfelével lassan ráereszkedik a fejedre. Borzalmas látvány, Márton! Tényleg rég voltál nővel, és mindig is kedvelted az orális szexet, ahogy fölidézed emlékeidet, ám a soron következő nyalást semmiképpen sem ilyennek képzelted. Rémálmaidban sem számítottál ilyen bundás muffra, mint amilyen ezé a Beáé… Pírszinges köldökétől a félkosaras melltartójáig (mely fölött a kifolyó melle fenyegetően feléd mered) szoros fekete bőrruha van rajta (korunk fűzője), az alatt meg csüng a löttyedt hasa, úgyhogy két kézzel belemarkol saját hájába, és mint valami útban lévő ruhadarabot, fölemeli… Nyilván nem csupán azért, hogy ne fulladj meg, hanem azért is, hogy szemből a kamera jól fel tudja venni az aktust. Arra azért vigyáz, hogy ne tehénkedjen rá teljesen a fejedre, hiszen akkor szétlapítaná még a koponyádat is! De, sajnos, mégsem vigyáz eléggé: iszamós trócsáját egy kicsit följebb helyezi a kelleténél, úgyhogy amint rád telepszik, gyakorlatilag alig kapsz levegőt. Nyögdécselsz egy darabig kínodban, és ezt úgy tekinti ő is meg mindenki más, hogy élvezed a dolgot, pedig nemhogy nyalni nem tudsz, de még a szádat is alig vagy képes megmozdítani! Ráadásul Bea még élethűen mozgolódik is rajtad, látszólag kéjesen fészkelődik, és időről időre elbődül. Nem élvezetből, hanem csak úgy megszokásból – hozzátartozik a szakmájához. A filmesek a tükör mögött elismerően csettintenek a nyelvükkel, milyen jól játszod a szerepedet: azt látják ugyanis, hogy – bár a nyögdécselést abbahagytad – őrült hévvel markolászod, dagasztod Bea fenekét. Beádat is beleértve mindenki úgy tekinti, hogy a kéj tetőfokára hágtál, pedig te nem teszel egyebet, mint hogy megpróbálod letolni magadról robusztus “lovaginádat” – hogy tréfás kedvű apád kifejezésével éljünk. De oly gyönge vagy, Bea pedig oly nehéz, hogy se ő, se más nem fogja föl drámai küzdelmed értelmét. Végül, amikor mindkét karod érezhetően ernyedni kezd, Beád lenéz, és egy kékülő fejet lát. Gyorsan lepattan rólad, már amennyire tőle telik, s riadtan és tanácstalanul mutogat rád, és sikítozásával magára vonja az egymással enyelgő úrnőd és a szobalány figyelmét, egyszersmind a filmesekét is, akik látják, hogy valami történt. Megint kipattan a tükör melletti ajtó, és kigurul rajta a hájpacni, lenéz rád, felméri a veszélyt, és sipákolni kezd:

      – Te hülye picsa, majdnem kinyiffantottad ezt a faszkalapot! Hazudozol itt nekem összevissza, bazmeg, úgy értesz te ehhez a műfajhoz, mint tyúk az ábécéhez!

     Aztán ráparancsol Beára, hogy fogjon hozzá az újjáélesztésedhez. Bea lekucorodik a fejedhez, és nekifog szájon át lélegeztetni. Hát, a következő csókot se így képzelted, Márton… A tüdődből a hájpacni nyomja ki ritmikusan a levegőt. Összehangoltan dolgoznak, és tíz perc alatt sikerül is a művelet, s kész csoda, hogy nem tört össze néhány bordád az életmentés közben.

     Amikor a szemedet kinyitod, már az udvaron fekszel, a friss levegőn, a hatalmas platánfa lombsátra és egypár aggódó tekintet alatt. Zihálva lélegzel, és eszedbe jut, hogy gyerekkorodban, amikor sokat futottál, akkor volt ilyen ijesztően sípoló a hangod.  

Még hagynak pihenni egy darabig, időközben rád terítettek valami ócska takarót is, nehogy megfázz – mégis szorult beléjük némi emberség? –, aztán arra gondolsz, hogy lassan szólnak, hogy ha minden rendben, ha jobban érzed magad, akkor fogd a pénzedet (a malőr miatt a megbeszélt összegnél egy kicsit talán kevesebbet), és mehetsz isten hírével.

      Közben leszállt az este, nyugaton, a láthatár fölött már csak sejteni lehet valami sárgás fénycsíkot, viszont magasan fönt, a majdnem fekete, tintakék égen még rózsaszín hasú, hosszúkás felhők nyújtóznak – olyan vékonyak, mint a dárda. Ahogy a fejed visszafordítod, a platán békésen ringó levelei közt megpillantod a hold pengeéles sarlóját is.

      Most, a nagy csendben huhogás üti meg a füledet – nem hitted volna, hogy itt, Budán, van még olyan hely, ahol bagoly szól. Távolabb, a platán túloldalán, a bozótosból neszezés, zizegés hallatszik: valami kis állat fészkeli el magát éjszakára, vagy indul éjjeli portyára. Nagyon reméled, hogy a két pitbullt gondosan elzárták, különben… 

      Egyszer csak nyikordul a tölgyfa ajtó, és kilép rajta valami úrnő-féle, de nem a te úrnőd, és nem is Bea az. Talán a szobalány? Őt nem figyelted meg annyira, meg sötét is van már.

      – Na, gyerünk, faszikám, nem fogjuk végiglazsálni az egész éjszakát! – közli az ítéletet, s még fektedben amolyan régimódi, muzeális jellegű bilincset kattint mindkét csuklódra, a két bilincset lánccal egymáshoz erősíti, a nyakad köré pedig egy pillanat alatt örvet kanyarít, valahogy megköti, nem tudod, alig látsz valamit, mindenesetre nagyon fürgén jár a keze. A nyakörvről lánc lóg, annak a végét kézbe veszi. Rab lett belőled, Márton, rab kutya.

      – Na, most már gyerünk! – parancsolja, és húz föl a földről. Még szerencse, hogy ez az átkozott örv nem szorít annyira, hisz pár órája még kis híján megfulladtál. – Menj előre!

      Megindulsz, nem tehetsz egyebet. Az ajtón belépve azt mondja, hogy lefelé  indulj, ne föl, a trónterem irányába. Rövid, vöröstéglás, alacsony, boltozatos mennyezetű, de széles folyosóra értek – akár valami borospince –, amelyet tízlépésnyire egymástól, az elején és a vége felé, két fali viaszgyertya világít csak meg. Különös módon helyezték el e gyertyákat. Befelé dőlnek, mégpedig elég erősen – jó, hogy le nem zuhannak a tartójukról. Mindkét gyertya alatt a földön egy kis ketrecet látsz, épp akkorát, hogy térdét erősen fölhúzva, fejét előrehajtva beleférhet egy ember. Férfiember. Igen, mindkettőben meztelen férfi gubbaszt, és gyakorlatilag mozdulni sem bír. És a gyertya tizenöt-húsz centivel fölötte lankadatlanul olvasztja forró viaszcseppjeit, s hullajtja a delikvens kopasz fejére, tarkójára. Az első gyertya rossz szögben áll, kísérőd megrántja a láncot, hogy megállásra késztessen, megigazítja a viaszrudat, és mentek tovább. A második ember fején – csak nem a mászókán igyekvő éhenkórász az…? – már egész kis viaszsztalagmit képződött. Ezt lencsevégre kapta már vajon lófarkas barátod? Amikor dominád egyszer csak megállít a pince végén, balra nézel, és hatalmas, sötét üreget látsz a falban. Kísérőd belép a sötétbe, amelyről kiderül, hogy ajtónyílás.