Mész, Márton, csak mész, nem tudod, mire vállalkoztál. Mész hősiesen, pedig fáj a lábad – nem, nem a jövendő megpróbáltatások előérzetétől, hanem a már most, harminchárom éves korodban jelentkező ízületi bántalmaktól. Lassan te is elkopsz, mint az ízületeid, kikopsz az életből, ez a világ nem művészembernek való hely. Tehát mész, a térdedbe bele-belenyilall a fájdalom, de nem törődsz vele. Megszoktad már. Ha boldog lennél, nem is éreznéd, akkor nem érdekelne semmi fájdalom. De mitől lennél te boldog, Márton?! Se normális lakásod, se pénzed, se nőd, és a siker is csak vékonyan csordogál. Most legszívesebben azt mondanám, térj be valahova egy korsó sörre, ülj le, lazíts egy kicsit, pihenj meg, bódítsd el zaklatott idegeidet. Ne égesd szüntelenül mindkét végén a gyertyát… Nincs olyan kiállítás-megnyitó, amelyen ne lennél ott, meg vannak íróbarátaid is, az összes könyvbemutatóra is elmégy, és itt is, ott is csurran-csöppen valami, hol egy kis friss, illatos pogácsa, hol csörgeszáraz aprósütemény, de akadnak néha zsírosabb falatok is, meg aztán van üdítő, kávé, jobb helyeken unicum, jóféle vörösbor. Ilyenkor előfordul, hogy az egész tál pogácsa a te káka beleidben végzi, de mindegy, jól van ez így, másnak úgysincs rá akkora szüksége, mint neked… No, de mégsem mondom, hogy ülj be egy korsó sörre, mert rögtön kirúgnának a küllemed miatt, egy kicsit később a tömör izzadságszagod miatt, legvégül pedig – ha valami csoda folytán egyáltalán eljutnál odáig – a pénztelenséged miatt. Hisz éppen ez az, a pénz, a pénz miatt mész, mendegélsz a megbeszélt helyre, azért mész, hogy pénzt keress. De nem kell semmit sem elsietni, Márton, higgy nekem, fogd lassúbbra a lépteidet, élvezd még ezt a bágyatag szeptember végi napot, a fátyolos fényt, a kezedet egyenletesen borító, szürkésbarna koszréteg, amely úgyszólván második bőröddé kérgesült, talán átenged valamennyit a napfényből, kicsit olyan a kezed, mint a négereké, kívül sötét, belül meglepően rózsaszín, és ez olyasféle gondolatot ébreszt az emberben, hogy kívül ugyan szutykos vagy, de belül, a lelked mélyén tiszta – szükséged van erre a kis nyugodt sétára, hisz ha nem a homályos, alagsori odúdban festesz, amelyet gyalázatos hazugság volna műteremnek nevezni, akkor dohányfüstös kocsmákban vagy levegőtlen rendezvényeken töltöd az időt, szívd most tele azt a satnya tüdődet a kristálytiszta levegővel, néha a hörgőidnek is szükségük van kényeztetésre. Az imént állt el a szél, a város most tiszta, meg hétvége is van, szombat, ilyenkor amúgy is kevés autó közlekedik.

      Hopp! Most épp kelsz át az úttesten, és kását kérő cipőd lefittyedő  orrával megbotlasz egy macskakőben, és lemondóan azt dünnyögöd: “Hát, ez az arany sem lesz az enyém…”, és baktatsz tovább a város szélén található villa felé, ahová a forgatást meghirdették. Az út mentén ritkulnak a házak, és több a villa, mint a társasház, a kertek meg nagyobbak és gondozottabbak. Egyre kevesebb az üzlet, a vendéglátóhely, jószerivel már egy sincs, de nézd!, ott balra még van egy kies söröző, alkalmasint az utolsó a célállomás előtt. Te is érzed a pillanat súlyát, az árnyas kerthelyiségben a piros-fehér kockás abrosszal leterített asztalok csábítását, de felülkerekedik benned a józan ész, a biztonság kedvéért még egyszer kifordítod a zsebeidet, de belátod, hogy csak egy pikoló borsodira futná egy ócska pesti kocsmában vagy valamelyik észak-magyarországi falucska ivójában. Mindenesetre megnyalod cserepes ajkadat, és elképzeled, milyen lenne legurítani egy sört – végül is vágyakozni szabad, azt nem tilthatja meg senki. És a vágyakozás nem is mindig teljességgel hiábavaló, hisz emlékszel, egyszer egy hatodrangú absztrakt festő kiállításának megnyitóján hirtelen elment a villany, te fölálltál a helyedről, és karjaidat szárnyszerűen szétterjesztve, röpülő mozdulatot téve kiáltottad: “Legyen már villany!”, és lám, teljesült a vágyad. Lőn. Aztán mikor visszaültél a helyedre a téged ünneplő taps után, a villany megint elment… De ez már rég volt.

      Ahova most mész, ott még ez a mostani tépelődésed is – hogy tudniillik innál sört, de nincs miből – kellemes emlék lesz csak, viszont a söröző neve – visszagondolva rá –  rossz előjelnek tűnik majd. A vendéglátóhelyet ugyanis “A kis piros csizmához” címezték.

      No mindegy, a sörkérdés megoldódván, baktatsz tovább öles léptekkel, pedig én figyelmeztettelek, hogy ne siess, az ember mindig azt a kis jót becsülje meg, annak örüljön, aminek éppen részese. Te most részese vagy a csöndnek, a friss levegőnek, a madárdalnak, az égen gyorsan vitorlázó, hófehér, széltépázta felhők és a csak éppen sárgulni kezdő hegyvidéki erdő látványának. Az egyik hegy csúcsán – a nevét nem tudod, nem vagy nagyon ismerős Budán – még egy kis fából ácsolt kilátót is látsz, hirtelen elfog a vágy, hogy fölmenj oda, hogy egy kicsit elvonulj az emberektől, hisz mindig rengeteg ember vesz körül, akik nem igazán szeretnek. De nem teheted, mert időre kell odaérned a villába, különben ugrik a pénz, sőt, még neked kellene fizetned kötbért a szerződés szerint, amit előzetesen megkötöttél a producer helyettesével. Márpedig ezzel nem szabad játszani, az ilyen vállalkozókkal nem szabad kukoricázni, mert könnyen előfordulhat, hogy valami igen kemény, hosszúkás tárggyal vernek össze egy sötét pesti sikátorban ismeretlen, kigyúrt alakok. No, de félre a sötét gondolatokkal, ha sör nem, víz azért akad még számodra ebben a magyar Babilonban, nézd, ott egy ivókút az útkereszteződésben, ami felé haladsz! Azért még nem kell fizetni… Egyébként is, gondold meg, hogy a friss víz mennyivel egészségesebb, mint a sör! A víz a legnemesebb, legkirályibb ital, az italok királya, az élet fenntartója… Úgy, ni, töltekezz a kerületi önkormányzat által a szomjas vándorok részére építtetett fotocellás kútból, és jusson eszedbe, hogy elegáns szállodákban egy-egy kis üveg márkásabb külföldi víz ára öt-hatszáz forint! Ha ezt számolod, akkor máris a pénzednél vagy, sőt, kész nyereség ez a nap!… Jól van, Márton, most már elég lesz! Ne állíts be úgy a forgatásra, hogy rögtön a vécé után érdeklődsz! Nem tennél jó benyomást ideiglenes munkaadóidra… Úgy, ni, törüld meg a szádat, a nedves kezedet meg nyugodtan beletörülheted a nadrágod szárába, addig, amíg odaérsz, úgyis megszárad. Ha már itt tartunk, melegen ajánlanám, hogy tűrd be piszkosfehér ingedet a nadrágba, mert ha bárhova megy is dolgozni az ember, az első, amit felmérnek rajta, a külleme. Akik pedig most foglalkoznak majd veled, különösen érzékenyek az ápolt külsőre, úgyhogy jobban tetted volna, ha a hevenyészett mosakodás után jól be is sprézed a hónod alját, sőt, ha a hajad is megmosod, de most már mindegy…

Festő  vagy, érzékenyen figyeled a téged körülvevő világot, most az égen száguldó egyik felleg ragadja meg a figyelmedet: először olyan formája van, mint egy emberi arcnak profilból, még a szeme is a helyén van – ott, az a felhőt átfúró kis lyuk –, de aztán az arc vészes sebességgel átalakul, és egyszeriben valami szörnyszülött fejét véled látni, amely most feléd fordulva rád vicsorít. Rémülten elkapod a tekinteted, aztán mikor pár másodperc múlva újra visszasandítasz az égre, a felhő már szerte is foszlott, szétcincálták a magasban kergetőző szelek… Elgondolod, milyen hideg van odafönt, és megborzongsz. Ha tudnád pedig, mennyivel jobb lenne neked, ha mostantól örökre elbújnál a világ elől, úgy, hogy soha senki ne találjon rád, és életed végéig csak a felhők játékában gyönyörködnél, azt festenéd… Ha volna mivel, persze… Ja igen, talán azzal a vízfestékkel, amit a minap szedtél elő a pincéből. Végül is a pasztellszínű vízfestmény ábrázolja a leghívebben a felhők éteri, szüntelenül változó, vizes természetét – legalábbis neked ez az elméleted. A szükségből erényt csinálsz. A nehéz – és nem utolsósorban: drága – olaj szerinted merevíti a felhőket, mozdíthatatlan tárgyakká “alacsonyítja” őket. A vízfesték még az általános iskolás korodból maradt. A zsírkrétákat a nyáron már mind elhasználtad a Várban, amikor giccses tájképeket készítettél a nyugati turistáknak a Mátyás-templomról, a Halászbástyáról, terekről, utcákról. Azokat próbáltad eladni, sikerült is valamennyit, de korántsem folyt be annyi pénz, amennyit reméltél, hiába, kénytelen vagy aprópénzre váltani a tehetségedet… Látod, ha nem festő, hanem író volnál, például költő, jó költő, akkor csak tollra meg egy-egy fecni papírra lenne szükséged. Még jó, hogy nem szobrász vagy, Márton! Akkor aztán mi lenne veled?! Télen esetleg jégszobrászkodhatnál, de azt is inkább csak északibb szélességi körökön, nyáron meg a kutyapisivel átitatott városi homokozókban formázhatnád lóhalálában a szobraidat, amelyeket aztán elmosna az első kiadós zápor.