Szindbád menekülőre fogta a dolgot. Riadtan betért egy fodrászatba, és lehuppant az első üres forgószékbe, az ablak mellett. Csak nézett ki a kirakatüvegen elkerekedett szemmel, a hajlakkos flakonok és zselés tubusok között, és ámult.

– Uram, mit parancsol? – zökkentette ki borús gondolataiból egy unott női hang.

– Beretválást kérek és egy hamvvedret, ha meg nem sértem. Meg egy jó szivart, ha volna – mondta Szindbád, és előre örült, hogy egy kicsit megpihenhet, s miközben óvatos, hozzáértő kezek megfiatalítják, ő füstfelhőket eregetve megnyugszik, s elfeledi a nap izgalmait.

– Egyikkel sem szolgálhatok, uram – jött a válasz. – Mi csak hajszobrászok vagyunk, nem borotválunk. Csak a belvárosban borotválnak még néhány helyen. A dohányzás pedig szigorúan tilos.

Szindbád csak most nézett föl a nő gidres-gödrös arcába, és csodálkozást, megvetést és csipetnyi gúnyt látott rajta. Aztán följebb vándorolt a tekintete: a fodrásznő hajzata olyan volt, mintha egy iménti kiadós civakodás során módszeresen megtépték volna, s elfelejtette volna rendbe hozni. Ráadásul a szénfekete hajban itt-ott sötétvörös meg narancssárga tincsek éktelenkedtek. – Hát, akkor csókolom a kacsóját, kisasszony… – mondta elhaló hangon, föltápászkodott, sétabotjával megbillentette puha mohazöld kalapját, amely egy erdei tölgy északi oldalán teljesen terepszínű lett volna, megbotlott a küszöbben, majd – mint ha mi sem történt volna – erőltetett nyugalommal kilépett a helyiségből.

– Hát, ezt jól kifundáltad, te… te galád! – szidta az írót. – Ide hoztál ebbe az ellenséges világba!

Bizonytalanul folytatta útját, nem tudta, mi okozhatna örömet neki. Neki, aki annak idején úgy szerette az életet, hogy pisiltek utána a nők, álmodtak róla teliholdas éjszakákon, és ő volt minden vágyuk beteljesülése.

Ahogy kilépett az utcára, nagyot kordult a gyomra. Jellemző, hogy épp az evésre nem gondolt, hiszen mindig a nők voltak az elsők, minden csak utánuk következett. Az evés-ivás mindig megnyugtatta, a nők aljasságait, kicsinyességét, kis trükkjeit hamar elfeledte a tabáni kiskocsmák mélyén, az egyszemélyes mámor gőzében. S mintha a világ megszánta volna, pár lépés után jobbra pillantva takarosan megterített asztalokon, derekasan megrakott tányérokon, boroskancsókon, poharakon akadt meg a szeme. Hirtelen úgy összefutott a nyál a szájában, hogy meg sem nézte, mi a neve a vendéglőnek.

Jókora, hodályszerű terembe nyitott be, amelyben nagyon sok asztal volt, nagy zsivaj és sok vidám ember. Szindbádnak jó érzéke volt a helykiválasztáshoz, tüstént kinézett magának egy csinos kis sarokasztalt, ahonnan beláthatja az egész helyiséget, és amely egyszersmind az ajtóhoz is eléggé közel esik. Mindig is két én lakozott benne: az egyik állandóan maradni szeretett volna, kényelmesen elernyedni, a másik – az éberen figyelő – szüntelenül menekülni. De még letelepedni sem volt ideje, egy izzadságszagú pincér máris ott termett előtte.

– Jó napot kívánok, uram. Foglaltatott asztalt?

– Nem foglaltattam, csak bátorkodtam betérni.

– Akkor szíveskedjék oda fáradni – utasította a pincér, az étterem közepe felé, egy hosszú asztalra mutatva –, ez itt sajnos foglalt.

Szindbádnak szerencséje volt: a széke mellett valami oszlop vagy kürtő magasodott, annak nekitámaszthatta rókafej végű sétabotját, kalapját ösztönösen a széke alá tette, mint az igazi gavallérok, nem csekély feltűnést keltve. Már amikor a pincér megakadályozta a rokonszenves asztal elfoglalásában, azon volt, hogy távozik, de aztán belátta, hogy nincs sok ideje, nem válogathat kedvére. A büdös pincér elmagyarázta, hogy a svédasztalról annyit szed, amennyit akar, és folyó borból annyit iszik, amennyit akar. Csak a külön palack borért kell fizetnie. Szindbád örömmel állapította meg, hogy a megvalósult kommunizmus világába csöppent. Viszont úgy tapasztalta – ahogy körbepillantott asztaltársain –, hogy a nők még nem közösek, amit nem is bánt különösebben, az osztozás sosem volt kenyere. De most egyelőre nem a nők érdekelték, hanem az evés. Ötféle leves közül választhatott. A hideg sárgabarack krémlevesen kívül mindet végigkóstolta, a magyaros gombalevest, a marhahúslevest, az újházi tyúkhúslevest meg a tárkonyos vadragu levest is. Azt se bánta volna, ha jóllakik velük. A hideg anyaföld után jólesett a sok finom, forró lé. Most érezte csak, mennyire átfázott odalent. Mielőtt hozzálátott volna a marhahúsleveshez, benyúlt kabátja belső zsebébe, és előszedett egy csontszáraz, megbarnult cseresznyepaprikát. Látott macskapöcsöt is a svédasztalon, de ahhoz nem volt bizodalma. Nadrágja zsebéből elővette bugylibicskáját, és szertartásosan három karikát vágott a levesbe, majd szórt beléje valamennyi magot is. Kanalával gondosan elkevergette. A többi levessel ugyanezt tette, bár tisztában volt vele, hogy a csípősség csökkenti a szelídebb ízek orgiáját. De Szindbádnak most minden oka megvolt, hogy az erős ingereket kívánja.

Nem telt el a levesekkel, a cseresznyepaprika inkább szította étvágyát. A svédasztalon többek közt grillhúsokat látott, harcsát fokhagymás pácban, borsikafüves csirkemellet, csípős sertés szűzérmét, egyebeket, de neki inkább a készételek tartották pezsgésben a gyomornedveit. Amikor éppen a burgundimártásos tűzdelt őzgerinccel teli serpenyő elé lépett, kis híján elejtette a tányérját. A férfiú, aki előtte állt, hátulról megtévesztésig hasonlított régen elhalt apjára. Szindbád mindig a lelke mélyéig megrendült, ha olyan embert pillantott meg, aki nagyon hasonlított egy szeretett lényre. Ahogy nézte az ősz tarkót, eszébe jutott, hogy apja halála után három évig minden áldott éjjel nemzőjével álmodott: eleinte halálos beteg állapotában látta viszont, majd az öreg egyre egészségesebb lett, s amikor teljesen meggyógyult, Szindbád nem álmodott vele többet. És az utcákon jártában-keltében hányszor dobbant meg a szíve, amikor olyan asszonyfélét látott, akibe valaha szerelmes volt!…

Az őzgerinc után nekigyürkőzött egy kis adag hortobágyi húsos palacsintának, majd az ebédet birkapörkölttel nyomtatta el. Ekkor már bőven locsolta szikkadt torkát az ominózus folyó borral, míg egyszer csak – a poharat kissé föltartva – észre nem vette, hogy a bor homályos. Szindbádnak igazán tág volt az ízlése, ugyanolyan szívesen fogyasztotta a borok királyait, ha úgy hozta az élet, mint a gyöngécske homoki vinkókat, mindnek megvolt a maga helye. De hogy egy vendéglőben összeöntögessék a vendégek által meghagyott bort, ahhoz nem volt hozzászokva. Amint bortól, cseresznyepaprikától és méregtől izzó fejjel intett a pincérnek, szeme megakadt a mellette ülő, érett nő vastag combján, amelyen a visszerek úgy ágaztak el minden irányba, mint a Duna-delta. Maga sem értette, miért, rátette kezét a combra, majd mintegy atyailag megpaskolta. Nem kapott érte pofont, még csak rosszalló pillantást sem. Inkább biztatót. A pincér késett. Szindbád fölállt, nyújtotta a kezét, s így szólt:

– Kedves asszonyom! Örülök, hogy ön mellett ülhettem! Szindbád voltam, a hajós. Viszontlátásra!

Az asszony hebegett pár szót, s ahogy Szindbád kezet csókolt, feltűnt neki, milyen kellemesen teltkarcsú nő, milyen kedves az arca, s hogy milyen visszafogottan romantikus a parfőmjének illata. 

Utána föltette kalapját, és ekkor jött csak rá, hogy valami mindvégig zavarta: egyfolytában huzat jött a mennyezet felől, mintha szelet fújták volna be, egyenesen az ő fejére, az ő bosszantására.

Időközben megérkezett a pincér. Szindbád fölvette az asztalról a teli poharat, és a pincér képébe löttyintette a zavaros nedűt. – Homályos a bor, fiam – magyarázta Szindbád, majd megfricskázta a pincér jobb fülét. – Ezt pedig azért kapta, mert nem jött időben. Most elmegyek, de lehet, hogy még visszajövök, és megbüntetem, amiért huzatba ültetett. Agyő!

S azzal nyúlt a sétabotjáért, majd hátra sem nézve kisétált a vendéglőből.

Már a harmadik saroknál ballagott, amikor kiáltozást hallott a háta mögül. Három egyenruhás pincér futott utána. Ő is futni kezdett berozsdállt térdekkel, sejtette, hogy őt üldözik, és nem akarta, hogy utolérjék. Besurrant egy félig nyitott kapun a kerékvető mellett, s az üldözői szem elől vesztették. Amikor elhalt az ordítozás, kilépett, és folytatta útját.

Nemsokára rálelt a gödörre, a sárga gép már nem működött. Lemászott a létrán, s hat pallódeszkából, amit talált, koporsót eszkábált magának. A gödör oldalában mélyedést vájt puszta kézzel, betette a koporsót, s belefeküdt, de előtte még fogpiszkálót vett a szájába. Várta az éjszakát, várta az álmot.

Éjjel feljött a telihold, és a deszkák résén át halovány fénycsíkot vetett mozgó szájára.