A fényből sosem elég, gondolod elmerengve, miközben a téged körülölelő fényáradatban próbálsz biztos pontokat elkülöníteni. Biztos, mozdulatlan pontokat. Még mindig úgy jár az agyad, Márton, mintha emberként élnél a földön. Biztos pontok odalent se voltak, idefent sincsenek. A biztonság hiányát a földön persze sokkal zavaróbbnak érezted, ott húsbavágó kérdés volt a szüntelen pénztelenség, a szeretetlenség, a kitaszítottság.

            Szeretnéd a szemed elé kapni a kezed, vagy legalább lehunyni a szemedet, hogy meg ne vakulj, de rájössz, hogy nincs se kezed, se szemhéjad. A kérdés csak az, hogy van-e szemed egyáltalán? Mert ha látsz, akkor kell, hogy legyen. Megkísérelsz lepillantani, ahogy annak idején a földön a kását kérő cipődre, de… lábad sincs! Alattad – már ha használhatjuk ezt a térbeli viszonyokra utaló helyhatározót – nincs semmi, illetve ott is ugyanúgy örvénylik, kavarog, folyik, szóródik és sűrűsödik a szivárvány minden színében játszó fény, mint előtted, fölötted és mögötted.

– Ruhád sincs, se vakító fehér, se édes illatból szőtt, semmilyen – szól egy hang valahonnan a csordogáló, bugyborékoló, sistergő fényből.

– Ki az már megint?! – kérded egy kicsit ingerülten és riadtan, mert az illető mintha kitalálta volna a gondolatodat.

– Ne riadozz, Márton, itt a mennyben más törvények uralkodnak, mint a földön, tudod. Örök törvények.

– Ja, te vagy az, Péter bátyó? Hogyan találtad ki, hogy mire gondolok? És hova lett a fehér ruhám, amit a kapuban kaptam?!

– Már a kérdésed is rossz, Márton, látszik, hogy újonc vagy itt. De nem baj, van időd megszokni az öröklétet. Ami késik, nem múlik, hiszen se nem késik, se nem múlik semmi… No, de visszatérve a kérdésedre, neked nincs gondolatod, hisz te magad vagy a tiszta gondolat, mondtam már, amikor megérkeztél. És azt is említettem, hogy tökéletesen szabad vagy.

– Köszönöm szépen, de egyelőre nem tudok élni a nagy szabadságommal, azt se tudom, mi merre van itt, mindenfelé fénybe ütközöm, mozdulni se bírok. Téged se látlak, pedig amikor feljöttem ide, még láttalak. A menny bejáratának székely kapu alakja volt, szépen lehetett látni…

– Az egy kis átverés volt… Ne haragudj. Az újonnan érkezetteket nem akarjuk azonnal a fényfolyam mélyvizébe dobni. A székely kapu, az én alakom és minden forma, amit feljövet láttál, mind csak illúzió, amit a te kedvedért produkáltunk, hogy ne érezd olyan elveszettnek magad. Elég nagy megrázkódtatás volt számodra a halál, bár tudom, hogy nem sokáig bántad, hogy nem élsz tovább abban a vigasztalan szürkeségben…

És tényleg, Márton, egy pillanatra visszagondolsz, honnan jöttél, visszagondolsz a kövér felhők alatti passiódra, a borongó, párás homályra, a hamuszürke arcú nézőkre, a lebernyegre, amelyen majdnem feketének látszott a véred… visszagondolsz a lakásodra, vagy inkább föld alatti odúdra, ahova nagy ritkán hatolt be a fény, visszagondolsz a filmforgatásra, amely minden bajnak kezdete volt, a pokolbéli jelenetre, első megfeszíttetésedre… De… de… már akkor is volt egy fénysugár. Amikor félholtan résnyire nyitottad a szemed, s a pilláid szivárványszínűre szűrték a hitvány neonfényt, mintha már akkor megsejtettél volna valamit az eljövendő gyönyörökből.

Mert ez a fényár a lenti sötétséghez képest maga a gyönyör. Ebből te egy örökkévalóságon át táplálkozni fogsz, és sosem unod meg. Felhők – legalábbis a földi értelemben – itt nincsenek, de kárpótolnak majd értük a csillagködök meg a felhő alakúnak tetsző, egymásra torlódó fénynyalábok.

– Mert tudod, úgy van ez, Márton – gombolyította tovább gondolataid fonalát Szent Péter –, hogy itt voltaképp semminek sincs alakja, de az isteni fény hol kisebb, hol nagyobb intenzitással árad szét a világba, s ezt a nagyobb sűrűségű fényt véled majd felhőnek…

– Ha “árad szét”, ahogy mondod, Péter bátyó, akkor valahonnan valahová kell áradnia, nem?

– Jó, hát hogyha annyira ragaszkodsz, hozzá, akkor nézd az eredetét! Csak azért, hogy megnyugodjon kíváncsi lelked. Nézd, ott…

– Hol ott, Péter bátyó, hol?! Téged se látlak, hogy láthatnám azt, amit mutatsz?!

– Ja, bocsánat, elfelejtettem alakot ölteni… Nos, itt vagyok, na… tehát ha arra nézel – mutat fényujjával a mennyország kapujának őre –, valamit látnod kell.

Nézed Péter kezét, és próbálod meghatározni, mihez hasonlít. Fény, fény, de mégis, milyen? Nem hagy nyugodni a gondolat, hiába, a szakmai ártalom itt is kísért. Nem lézer, mint a csillagháborús filmek fénykardja, nem olyan tömör, nem látszik önálló fényforrásnak, ahhoz azonban mégis elég tömör, hogy ne lehessen átlátni rajta… Mereszted a szemed, és megállapítod, hogy leginkább olyannak rémlik, mint az éles fénnyel megvilágított, gomolygó füst…

No, jó, ha mindig leragadsz az anyagszerűségnél, itt a mennyben nem jutsz egyről a kettőre. Elnézel a Péter reszketeg fényujja mutatta irányba, s csakugyan, a távolban – de ki tudja, hol és milyen távol?! – feldereng valami szivárványszerű forma. “Ez is csak beugratás lesz, de ha már kérdeztem, belemegyek a játékba”.

– Milyen alakja van? – kérdezi Péter.

Igazságkereső tekinteted gyémántkeményen fúródik a végtelen fényűrbe.

– Amennyire látom, szem, de nagyon különös… Valahogy olyan gonosz a nézése. Egészen ijesztő. 

– És milyen ez a szem?

– Hát, a fehére, már ha annak lehet mondani, ultraibolya színű, azt egy sárgás gyűrűféle övezi, majd legkívül valamiféle vöröses felhők... Nem is, inkább irdatlan lángözönnek rémlik az a vörös burok. Mintha egy robbanást látnánk, amely után tűzcsóvák csapnak szerteszét… Kimondottan csúnya látvány. Vagy csak rosszul látok? Még a földön egy Szalai Gergely nevű író valamelyik novellájában azt olvastam, hogy “a halál után a lélek megőrzi ugyanazt a látáshibát, amely az élő embert jellemezte.” És én odalent rövidlátó voltam…

– A születés nem mindig szép – jegyzi meg tömören Péter. – És mi van a közepén? – A szemészeti problémádat elereszti a füle mellett.

– A szem bogarára gondolsz? Feketének látszik, mintha semmi sem lenne ott.

– Nincs is, Márton, az Isten szemének közepe. A világ közepe. A semmi.

– És talán abból a semmiből árad a fény? Jól értem?

– Isten teremtő szeretete fény formájában kiáradt a világba, azért látszik úgy, mintha nem lenne ott semmi… persze hogy semmi, az azért túlzás: áthatolhatatlan fekete lyuk tátong most ott, amelybe minden gonoszság, minden lelki szemét belehull. Aztán ha Isten egyszer újra kiárad, ha újrateremti a világot, szeretetének kohójában eltűnik minden gonoszság.

            – És egyébként milyen alakja van Neki? A nabateusok kocka alakban ábrázolták, volt, aki gömb alakúnak képzelte, egyes misztikusok meg háromszögből ránk tekintő szemnek. Ennyi erővel akár paralelogrammából is sugározhatná ránk mindenható szeme fényét… – Csak a legnyilvánvalóbbat nem mondtad ki, Márton. Hogy antropomorf. Eszedbe jut, hogy egyszer, jó húsz évvel ezelőtt, Isten agyonsújtott villámával egy csaló zöldségest Budapesten, s állítólag pontosan olyan volt a derült égből lenyúló hatalmas keze, mint Michelangelo freskóján a Sixtus-kápolnában, amint megteremti Ádámot.

            – Az alaknak, a színnek és a kiterjedésnek csak a földi viszonyok közt van jelentősége, az anyag világában.

            – De hát akkor a mennybéli fogadtatásomkor hogy értetted azt, hogy én lehetnék itt a hivatalos festő? Hogyan lehet gondolatban festeni?

            – Amit képzeletben megalkotsz, azt más égi lelkek is látják. Így lehet.

            – De tárlatot, gondolom, nem lehet rendezni a képeimből… – dünnyögöd, továbbra is a földi vágyak béklyójában. Aztán eszedbe jut, hogy nem is olyan lehetetlen, amit Szent Péter mond. Hiszen a földön is van concept-art: ez az általad igencsak lenézett művészi irányzat épp arról szól, hogy az alkotó csak a műalkotás katalógusszerű leírását, koncepcióját hozza létre, magát a művet nem.

            – Isten a legnagyobb concept-art művész, Márton – kapja el megint a gondolatodat Péter. –  Az ő elméjében fogant meg a világ, amit aztán életre is keltett…

            Eszedbe jut, Márton, hogy józsefvárosi odúdban a paralelogramma alakú fénycsík megjelenésekor a falon függő tájképeid megelevenedtek, görögni kezdtek rajtuk a felhők, fújni a szél, dolgozni kezdett a nap kohója.

– Igen, Márton, Isten olyan jónak találta a képeidet, hogy földi küldöttével, a fénnyel keltette életre őket.

            – És miért kelti életre a gonosz képeket is?! – vágsz vissza ingerülten a gondolatfürkész-kísérődnek. – Egy Betlehemi gyermekgyilkosság-ot, például?

            – Már bocsáss meg, de nem lehet egy seggel két lovat megülni, Márton. Ha nem kelti életre, akkor bele sem ugorhattatok volna a vászon mögötti valóságba. Valamit valamiért. Úgy is felfoghatjuk, hogy Isten meghallgatta imádat, és ideiglenesen megmenekített üldözőid karmai közül.

            – De nem sokra rá mégis magához szólított – feleselsz. – Jó, persze, jól érzem magam itt, de ilyen fiatalon… Mi volt vele a szándéka vajon…?

            – Talán megelégelte a szenvedésedet. A többi meg megy magától.

            – Milyen többi?

            – Hát, a művészi diadalmeneted a földön hamarosan elkezdődik. Ha meghalsz, rögtön felfedeznek, tudod, nem jelentesz többé közvetlen fenyegetést a pénzosztók és a tehetségtelenek számára. Nemsokára kiállítás nyílik a festményeidből a Műcsarnokban… Jobb is, hogy te nem alacsonyodtál odáig, hogy sírj-ríj támogatásért: minél többet szenvedtél, annál inkább elmélyült a művészeted… Pár hét, és egy kurátor kezébe kerülnek a képeid, aki ámulva fogja csodálni őket, s tekintélyes summát kap azért, hogy feldolgozza és a közönség elé tárja ismeretlen életművedet.

            – A csudába – dohogsz. – Nekem meg egy kanyi vasat sem adtak, hogy megalkossam őket…