Apaság

– Apa, apa! – cövekel le előtted a kislány, toppant egyet a kis fehér zoknis, világoskék szandálos lábával, és rád szegezi átható tekintetét. Gondolataidba burkolózva, magányos kísértetként bolyongtál a Ligetben, csak sodródtál az emberrengetegben, mint valami fenyegető erdőben, s most megállásra késztettek. Nézed a búzavirágkék szempárt, és nem érted a dolgot.

            – Kicsoda?… – kérdezed zavartan.

            – Te! Te! Apu! – feleli határozott, csengő hangon. Körülnézel, s először csak a kopottas, korán vénülő arcú tömeget látod, amely egy régi világra emlékeztet. Csak megy, megy mindenki rendületlenül, mintha valami cél vezérelné, pedig csak felejteni akar a mindennapok kősivatagában – és nem veszi észre, hogy a feledésnek ezen a mesterségesen kiszemelt helyén ugyanúgy nincsen oázis.

            Aztán feltűnik a tömegben egy gazdag, egészségtől kicsattanó, jól öltözött férfi. Először csak a ruháját látod: kétsoros, világosszürke öltöny, pirosmintás nyakkendő, lyukacsos, fekete Church-cipő. Hullámos, világosbarna, lófarokba font, dús, vállig érő hajzat, frissen mosva, bal keze középső ujján fekete pecsétgyűrű, olyan, amitől gyerekkorodban titkokban mindig úgy féltél: ijesztő volt az a szurokfekete kő, mintha egészben akart volna elnyelni.

De vissza ehhez a majálisbeli ritka madárhoz!

Ebben az ominózus bal kézben jóféle kubai szivar parazsa izzik, és bár friss tavaszi szellő fújdogál, a szivar füstje barátságosan bodorodik az ég felé, mintha szélcsend volna. Jobb kezében gyöngyöző pezsgő egy hosszúkás pohárban, amelyet épp most emel a szájához… A pohár éppoly lehetetlenül hosszú, mint Rembrandt szinte egyetlen, felhőtlen boldogságot sugárzó képén, “A művész önarcképe feleségével, Saskiával” címűn.

            De micsoda borzalom! Iszonyatos az arca!

Nem, nem mintha csúnya volna! Nem, hiszen kellemes, harmonikus arca van: az ilyenre mondják, hogy “szép”. Ezt az arcot nem torzítja el semmi, sem csúf heg, sem ferde vagy ormótlan orr; nem vak a fél szemére, a szeméből nem süt a gonoszság, nincs ezzel az arccal semmi baj.

            Az az egyetlen baj vele, hogy olyan… olyan, mint a – tiéd!

            A te arcod, Márton! A tiéd, és mégsem a tiéd. Mintha az egypetéjű ikertestvéred lenne. Egy boldog, gondtalan, gazdag, az életet önfeledten élvező Csőregh Márton arca.

            A férfi úgy válik ki a tömegből, mint kidolgozott főalak egy félbehagyott festményen: bár az ő ruhája szürke, mégis a többiek szürkék körülötte. Úgy megvetette a lábát a híd közepén, mint valami kolosszus, pedig nem magasabb másoknál. Nálad sem. Pontosan akkora, mint te. A hömpölygő áradat tiszteletteljesen kikerüli, mint folyam a büszke fellegvárat.

            Amikor kissé magadhoz térsz, lepillantasz a kislányra, és szomorkásan mondod: – Ott van a te apukád… – és rámutatsz a másodra, de a kicsi, miután rápillant, értetlenkedve néz vissza rád, s csak bámul ártatlanul és fájdalmasan, mintha elárultad volna.

            – Nem, nem ő, hanem te! Te vagy az én apukám! – feleli ellentmondást nem tűrő hangon, és most már toporzékolni kezd.

            Márton, ennek a fele sem tréfa, itt nincs értelme tovább tiltakozni, ez a határozottság lefegyverző, ez a gyönyörű kislány téged szemelt ki apukának. Akár az vagy – a szó hagyományos értelmében –, akár nem, ezt el kell fogadni, itt nincs apelláta, nem lehet örökké másra mutogatni. Az a bizonyos pásztoróra ugyan elmaradt – mert ami Ágnessel történt, az aligha nevezhető annak –, de talán soha többé nem kapsz ilyen ajándékot. Nemigen van egyetlen nő sem, aki apává szeretne tenni, és most tessék, ingyen kapsz egy gyereket! Nő sem kellett hozzá. Ki gondolta volna, hogy így is lehet gyereked? Az élet sokszor mást nyújt, mint amit várunk. A sors néha tényleg nem tudja, mit akar, ez a kislány viszont tudja.

Téged akar apukának.

            – Vegyél föl, apuuu! – kérlel a kislány, és nyújtogatja feléd gömbölyded karját.

            Körülnézel, mintha valami galádságot készülnél elkövetni, aztán hirtelen fölkapod. A karodban eddig még nem sok gyereket dajkáltál, úgyhogy nincs nagy gyakorlatod benne; ahelyett hogy ráültetnéd a jobb karodra, a ballal meg átfognád a hátát, úgy öleled két karral, mint kisgyerekek a macijukat. Szinte kiszorítod belőle a szuszt, de ő nem szól semmit, csak belenyomja arcát a melledet borító, itt-ott már őszülő szőrbozontba. Aztán a gyerekek csalhatatlan ösztönével és ügyességével úgy fészkelődik a karodban, hogy kényelmesen ülhessen és panorámás kilátáshoz jusson.

            – Ugye, mindig szejetni fogsz, apuuu! – próbálja kicsikarni belőled a vallomást a maga szelíden erőszakos módján.

            – Persze, kicsim, persze… – feleled gyorsan, és szórakozottan megpuszilod bársonyos arcocskáját. Utána magad is megdöbbensz a merészségeden. De a kislány nem utálkozik, nem húzza el a fejét, szemlátomást természetesnek tekinti, amit cselekedtél. Sőt:

            – Még egyszej!                       

            Némi tétovázás után bátortalanul megpuszilod a másik oldalon is, s közben szégyenkezve rájössz, hogy júdáscsókot adtál. Az előbb ugyanis még azon töprengtél, hogy szólnod kellene az első utadba kerülő rendőrnek, vagy más hivatalos személynek, hogy találtál egy elvesztett kisgyereket. Abban nem is reménykedtél, hogy rálelsz a hangosbemondó-sátorra, meg egyébként is: gyanítottad, hogy a gyerekért nem jelentkezne senki.

            De pontosítsunk: csak az első puszi volt júdáscsók. A második már nem.

A kettő között történt egy fontos dolog: a kislány a szívedhez nőtt.

Villámcsapásszerűen ért az egész. Egyszeriben azt érezted, hogy löketekben árad ki belőled a szeretet, mint a friss sebből bugyogó, a szívdobbanások ütemét követő vér. Hirtelen nagyon elszégyellted magad, és apai ragaszkodásod zálogául homlokon csókolod a lányodat. Ő még jobban belefúrja fejét a melledbe, és ekkor…

            – Szerbusz, Marcikám, de szép kislányod van! – toppan valaki váratlanul elétek.

            – Csókolom, Ilonka néni… igen, vagyis nem, de…

            – Hát a mamát hol hagytátok? – kérdezi az alsó tagozatos tanítónénid, aki, bár jócskán hetven fölött lehet, szemlátomást jól tartja magát. Egy igen roskatag bácsival van, talán a férje, az orrán félig lecsúszva szódásüveg-okuláré, hózentrógerja egészen a melléig húzza föl a világosbarna, kopott nadrágot – szinte a levegőbe emeli a hajlott öreget.

            – Nincsen mama… – bököd ki az igazságot.

            – Értem, Marcikám, elváltatok és egyedül neveled. Hát, szomorú… Ma már sajnos több a válás, mint a házasság… És hogy hívják a kis gyönyörűséget? – derül föl ismét a hangja.

            Na, Márton, megint bajban vagy. Azt sem tudod, mi a neve a lányodnak. Veszel egy mély levegőt, és mosolyogva a gyerekhez fordulsz segítségért.

            – Köszönjél szépen Ilonka néninek, és mondd meg, hogy hívnak.

            – Á-gi-kának! – szótagolja, majd szégyenkezve még jobban hozzád simul. A név hallatán összerezzensz, és a szíved kihagy egy ütemet. Ijedten vetsz egy pillantást a kislányod arcára, hátha merő véletlenségből hasonlít Ágnes nővérre, akivel egyáltalán nem találkoztál a kórházbeli affér óta. Egyszer novemberben, kötözéskor érdeklődtél felőle, de azt mondták, elment eladónak valami butikba, hatszoros fizetésért… De nem, nincs hasonlóság. A lányod haja gesztenyebarna, az orra meg – hát, az orrocskája ennivaló: egyesíti magában a bájos nőiesség és kislányosság egyik jellegzetes ismérvét: enyhén pisze.