De talán nem is volna jó, ha ott laknál, mert akkor nem éreznéd sürgető szükségét, hogy megörökítsd e rengeteg szépséget, hiszen ott tálcán nyújtaná számodra a természet, benne élnél, teljesen megszoknád, és egy idő után talán már föl sem tűnne. Itt, Józsefváros sötét kősivatagában szinte vadászol minden nap- és holdsugárra, a szűk utcák házfalai keskeny darabokra szeletelik, és fösvényen mérik az égbolt-darabokat, mint mostohaszülő a kenyeret. Ezért lesed kiéhezve a paralelogrammát a lakásodban.

             A csodás átváltozás a képeidet sem hagyja érintetlenül. Amikor megjelenik a csík, a képeid – mint hosszú téli álom után a medvék – lassan életre kelnek. A lakásodról tudni kell, hogy amikor öt esztendeje megvetted a szüleid pénzéből, felújításra már nem maradt egy huncut vasad sem. Az előző tulajdonos a falakat eredetileg – huszonöt-harminc éve – pezsgőszínűre festette, a mennyezetet fehérre, de most már minden egyenletesen szürke az évtizedek porától – azaz csak a mennyezet, mert az oldalfalak telis-tele vannak a festményeiddel. Te ilyen nemes anyagból készült tapétát használtál. Ránézésre megszámlálhatatlanul sok kép fedi a szürkeséget, szorosan egymás mellett, kisebbek-nagyobbak egyaránt, keret nélkül. Ha további harminc évig függenének még itt, s az ideiglenes ragasztó nem fáradna el, őket is lassan beborítaná a por… De ne károgjunk, Márton, még bőven van idő, hogy fölfedezzenek. Vittél már ugyan képeket különféle galériákba, de csak bizományba vették át őket, és alig adtak el belőlük egyet-kettőt, azt is sok idő múlva, meg aztán keveset is kaptál értük. Egyszer elbattyogtál a Falk Miksa utcába, kicsit büdösen, kicsit koszosan, a nadrágodból szokás szerint kilógott az inged, hónod alatt három festmény egy hatalmas nejlonba tekerve, ott bandukoltál azon az elegáns utcán, s nagy szemeket meresztve kerülgettek az Old Spice-illatú férfiak és a Givenchy-illatú nők, mind-mind nagyon elfoglalt, nagyon fontos emberek, a közeli minisztériumok, nagyvállalatok, irodák makulátlanul öltözött munkatársai. Rögtön betértél az első galériába – az üvegen át láttad, hogy itt kortárs képeket forgalmaznak, habár többségük sznoboknak való gyönge Miro- és Kandinszkij-utánzat. Már az entrée sem sikerült jól, megbotlottál a csillogó rézküszöbben, és majdnem hasra estél a kikent-kifent, gyéres ősz hajú, pirospozsgás arcú, bíborszín csokornyakkendős tulajdonos – vagy alkalmazott – előtt.

            Aztán kezdted széthajtogatni a nejlont a képekről, de ehhez térre volt szükséged, sok térre, úgyhogy letetted az egészet a földre, a fényesre suvickolt, fertőtlenítőszer szagú, bézs kövezetre, letérdeltél, és a körülbelül öt négyzetméternyi nejlon széthajtogatása után kézbe vetted a legfölső alkotást, a 25x50 centis, “Vihar előtt” című pasztell tájképet. Úgy adtad át a férfinak, mint szociálisan érzékeny postás az alacsony összegű nyugdíjat. A férfi megfogta, két ujja között tartotta egy darabig, majd nagy merészen megfogta a másik kezével is, s épp forgatta volna, hogy megállapítsa, honnan essen rá a fény, hogy láthatóvá váljon, s a szemöldökét olyan magasra húzta, hogy már millió ránc szabdalta tisztességben megőszült homlokát, amikor a kép egyszerűen – csöpögni kezdett! Csöpögött belőle a víz, le a kőre, nem a nejlonra, mert az ember odébb vitte, a fény felé, aztán másodpercek alatt elázott a papír, foszladozni kezdett, s a csokornyakkendős tanácstalanul, reményvesztett mozdulattal leejtette a lucskos cellulózt a kőre, a tócsába.

            Ekkor elmosolyodtál, Márton, hiszen sejtetted: a kép öngyilkossága azt jelenti, hogy a vihar már meg is érkezett, mert a vízfestményeden ábrázolt kövér gomolyfelhő olyan életszerűre sikeredett, hogy eleredt belőle az eső. A galériás persze nem örült ennyire a képi áldásnak. – Judit, jöjjön khéhem, tisztítsa innen föl ezt az izét!… Hát, uham, khöszönjük a látogatását, phahancsoljon, ahha thessék!

            A másik két képet gyorsan fölkapod, a nejlont viszont otthagyod szuvenírnek. Ha van egy kis eszük, elteszik, lehet, hogy egyszer még sokat fog érni.

A közted és az alkotásaid közti bensőséges viszony olyan, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Tisztában vagy vele, hogy édes gyermeked voltaképpen feláldozta magát, érted és a testvéreiért: figyelmeztetett, hogy becses dolgokat nem szabad méltatlan kezekbe adni. Ha a galériás eljutott volna odáig, hogy alaposan szemügyre vegye a képet, ő csak egy cumulust látott volna rajta, egy függőleges felépítésű, nagyjából vízszintes alapú, magasba törő, pagodaszerűen ki-kiszélesedő, fölül kelvirágra emlékeztető, a napsütötte oldalán hófehér légköri képződményt. De mozdulatlannak látta volna a képet, olyannak, amely mindörökre megdermesztette a pillanatot, amiben a felhőt lefestették. Csak te tudod, Márton, hogy a szobád falán vitorlázó felhőid – ha kedvezőek a fényviszonyok – állandóan mozognak: évente három hónapig és tizenkét napig, öt perctől huszonegy perc időtartamig, a nyári napforduló körül.

            Amint a paralelogramma megjelenik a padlón, a képek megelevenednek. Mintha egyszeriben megmozdulna a fal, a fény életre kelti a szunnyadó erőket, a szelet, a nap kohóját, a tengereket, amelyek talán nem is mindig látszanak a képen. A gomolyfelhőid görögni kezdenek az égbolton, mint egy irdatlan szekér kerekei. De a te képeiden nem zuhog a napfény, mint Egry Józseféin, és nálad a formákat nem csavarja meg a lobogó naprengés, mint van Gogh-nál a ciprusokat: a te vízfestményeiden rejtőzködik a fény, és csak akkor ad jelt magáról, ha előhívják. Mihelyt a csík belesüti égő billogját a padlóba, a képeiden a fellegek mögött először derengeni kezd a nap, majd élettel és mozgással tölti meg az égi alakzatokat. A költözködő madarak jelképes V betűje az “Őszi ég” című képeden remegni kezd, és bizonytalanul mocorog. A “Forró nyáreste a budai hegyekben” ege, a szürkés, kontúr nélküli felhőkkel pöttyözött rózsaszínű éter egyszeriben izzani kezd, és a szemlélő szinte a bőrén érzi, hogy perzsel a levegő.

            A paralelogramma azonban nem minden képet kelt életre, van, amelyiknek gyertyaláng kell a szemérmes feltárulkozáshoz. Ezek az esti vagy éjjeli tájakat ábrázoló képeid. A hold, a csillagok és a kivilágított ablakok “A város szélén” című festményen bánatosan hunyorogni kezdenek, amikor most először meggyújtod egy három évvel ezelőtti reménytelen szerelmedtől kapott, piramis alakú, fahéjas illatgyertya hosszú kanócát. Egyelőre ne is álmodj róla, hogy ettől jobb lesz a levegő a szobában: lehet, hogy később égetné a cigarettafüst bűzét is, de most még a gyertya is annyi füstöt termel és olyan büdöset, hogy már bánod e merész gondolatot. Lejárt volna a szavatossága…? Nem! Rajta hagytad a műanyag védőfóliát. Elfújod hát a gyertyát, miközben még nem is égett rendesen, de ettől még sűrűbb, fullasztóbb füst keletkezik. Olyan vagy, mint egy sámán, aki tűzzel szeretné felidézni az ősök szellemét, de szórakozottságból véletlenül nedves fát tett a tűzre.

            Na, ebből megint ablaknyitás lesz, Márton. Pedig már annyira készültél rá, hogy egy kis időre elfeleded ezt a világot, amelyben kitaszított idegen vagy, és képzeletben belemászol saját képedbe, saját világodba, ahol nem ér semmi meglepetés, ahol a hunyorgó ablakok mögött kedves, jóságos emberek élnek, akiket te teremtettél, és akik nem akarnak neked semmi rosszat. Jót se persze, mert nincsen akaratuk, de nem baj, a lényeg az, hogy ez a világ maga a biztonság, a te biztos hátországod. Szaporodó festményeid néma, egyre erősebb hadseregként fedeznek a hátad mögött, nem kérnek enni, szótlanul tűrik az évek vonulását, sokáig meglennének sötét, eldugott helyen, de ha egyszer fényre kerülnek, nyomban megtelnek élettel, vagy elég egy értő szem, amelyik önzetlenül felfedezi őket, téged meg elnevez “a rejtőzködő fény festőjének”. Mert legyünk igazságosak, Márton: bár a legtöbb ember irigy, akadnak önzetlenek is, akik egyengetik mások útját – nem azok, akiktől várnád, nem azok, akiknek kötelességük lenne előmozdítani a tehetség érvényesülését. Nem. Olyan ez, mint a kegyelem, vagy részesülsz benne, vagy nem, de úgy kell dolgoznod, mintha egyfolytában kegyelemesőben élnél.