Minden véget ér egyszer
Minden véget ér egyszer. Az út is, az élet is, a szenvedés is. Gondolataidba mélyedve, ócska lábbelid orrát és a repedezett járdán futkározó bodobácsokat szemlélve észre sem veszed, hogy az utca, amin haladsz, zsákutca. És amikor végül fölveted a tekinteted, az orrod majdnem beleütközik egy hatalmas kovácsoltvas kapu rácsába. Az út pontosan ebbe a kapuba torkollik, amely teljes szélességben elfoglalja a végét. A kapun túl ugyanúgy folytatódik az úttest, mint kétoldalt a járda. Középen hatalmas, kétszárnyú kocsibejáró, amelyet egy-egy irdatlan, négyszögletes bazaltoszlop választ el kétoldalt a “személybejárók”-tól.
Az összképben rögtön feltűnik valami, ami nem tetszik, csak először magad sem tudod megfogalmazni, mi az. Törnöd kell a fejedet, úgy érzed, ha ezt a valamit nem bírod megfejteni, nem léphetsz tovább. Egyelőre persze a szó eredeti értelmében sem léphetsz tovább, hisz utadat állja a zárt kapu. Igen, valami dereng, Márton… dereng… megvan! Igen, itt minden hegyes és szúrni akar. Hegyes a kapurács, mert olyan alakja van, mint egy óriási csúcsíves ablaknak. Hegyesek a tetején a kovácsoltvas tüskék, csúcsban végződnek a bazaltoszlopok, és – hát persze, hatolj csak beljebb a tekinteteddel, Márton, igen, a gyönyörű angolkertben magasodó neogótikus kastély is tele van szúrós tetejű, nyilván funkciótlan kis tornyocskákkal, amelyeket ráadásképp csúcsos fémdíszek ékítenek. Tornyocska tornyocska hátán, olyanok ezek a tornyok, akár eső után a gombák valami korhadt fatörzsön, egymás hegyén-hátán burjánzanak – mintha az építtető teljesen meggárgyult volna, nem tudta volna, mibe fektesse a rengeteg pénzét. És a szúrós dolgoknak még nincs vége. Most figyelsz csak fel rá, hogy a kapun, fehér alapon szálkás, ijesztő nagybetűkkel jókora felirat terpeszkedik: “DOMINALAND”. Mit is juttatnak eszedbe ezek a betűk…? Igen, a vámpíros filmek címeinek karókra emlékeztető, vértől csöpögő betűit. De mindjárt el is hessegeted ezt a képzettársítást, és megnyugtatod magad, hogy csak túl élénk a fantáziád. Elvégre művész volnál, nem? Érzékeny művész, aki az alkotás során nagy hasznát veszi a fantáziának, a való életben viszont annál kevésbé. Ott inkább teher neki. De hát valamit valamiért, Márton. Mindennek megvan az ára, tudod. Miközben ezek járnak vállig érő, krisztusi üstök övezte fejedben, különös fogócskára leszel figyelmes a kert mélyén… Hátul, az ugyancsak szúrós tetejű fenyők tövében először idillinek tetsző játék ragadja meg a figyelmedet. Mintha faunok és nimfák kergetőznének. Sikongás, visongás, jajgatás hangjai ütik meg a füledet. Nézed a jelenetet, és rájössz, hogy valami nincs rendben vele. Rájössz, hogy szerepcsere történt, itt a nimfák üldözik a faunokat, akik meztelenül, hátrakötött kézzel, fejvesztve menekülnek az őket üldöző, csillogó vörös-fekete öltözetű lányok elől. Benne vagy a korban, Márton, már rezignáltan tudomásul vetted, hogy valójában mindig a nők választanak (no, persze nem téged), de azt azért nem gondoltad volna, hogy mostanra odáig fajult a dolog, hogy a férfiak már egyenesen üldözött vadak, a nők pedig vadászok. Észreveszed azt is, hogy a vadászok kis fehérkés gömbölyded valamikkel dobálják a vadakat, és ha történetesen eltalálják őket, sárga, lefolyó maszat marad az áldozatok testén. Kitalálhattad volna, hogy tojás, Márton, ennyire nem vagy agyalágyult! Azt hiszed, hogy ez csak afféle jó hecc, spontán játék, amivel a statiszták a forgatási szünetekben múlatják az időt. Az meg sem fordul a fejedben, hogy ez is a film része lehet, hiszen ebben a hülye fogócskában nem látsz semmi erotikusat. Merthogy úgy szólt a hirdetés, hogy “Erotikus S/M film forgatására keresünk megfelelő testi adottságokkal rendelkező férfi és női statisztákat”. Nem vagy teljesen tájékozatlan a szado-mazo műfajban, olvastad A bundás Vénusz-t meg a Letérés-t, a műfaj klasszikusait, joggal hihetted hát, hogy az efféle kapcsolatot filmben is erotikusnak, s talán érzelemmel telinek ábrázolják. Mindenesetre most nem érsz rá tovább tűnődni a játék mibenlétén, mert hirtelen kutyacsaholásra és durva emberi hangokra leszel figyelmes. Nem is tűnt föl, hogy a kapu másik oldalán időközben megjelent két fehér pitbull és két fehér pólós, tar fejű, ökölbe szorult ábrázatú izompacsirta. Az emberi arcokról az ebek pofájára nézel, majd vissza, és az az eretnek gondolat ötlik föl benned, hogy a teremtő esetleg a kutya pofájáról mintázta az emberi arcot. Ezét a kettőét itt mindenképpen.
– Ez a madárijesztő mi a faszt keres itt? – kérdi egyik a másikat.
– Mi a faszt keresel itten, köcsög, he? – fordul hozzád a kérdezett.
– A forgatásra jöttem… – hebeged a bizonytalan, alig hallható választ.
– Teeee, bazmeg…?!
– Igen, én, itt a szerződésem… – mondod nőiesen magas hangon, ami nálad nem a homoszexualitás jele, hanem a gyöngeségé, de erőt veszel magadon, mert bár legszívesebben menten sarkon fordulnál, eszedbe jut, miért jöttél ide: hogy pénzt keress. Előkaparod ócska dzsekid belső zsebéből a szamárfüles, félig összegyűrődött, négyrét hajtott papirost, és átnyújtod a rácson a közelebb álló biztonsági embernek. A pofa undorral és meglehetősen gyakorlatlanul kihajtja a lapot, rábámul, és kitör belőle:
– Van rajta három kávéfolt… még jó, hogy nem rá verted a farkad, bazmeg!
A másik biztonsági közben elballag a kutyákkal, a maradó pedig, miután a féloldalnyi szerződésszöveget nagy nehezen végigsilabizálta, elővesz egy kis szerkentyűt, és távirányítással kinyitja a kaput. Te csak állsz, a durvasággal szemben teljesen védtelen vagy, szinte lebénulsz.
– Mi a picsára vársz, köcsög?! Nyitva a kapu, húzd már be a beled! – Szánalmas küllemed ezt az amúgy sem szelíd lényt a szokásosnál is jobban felingerli, és előhívja belőle az ősi ösztönt, a gyengébbe való belerúgás kényszerét. Ez persze csak képletesen értendő, mindenesetre lelki vesszőfutásod már a kapun kívül elkezdődik, a testi majd csak odabent.
Miután belépsz a súlyos kapun (alig bírod benyomni), a biztonsági mutatja az irányt, merre menj: a kastély jobb szárnya felé. Ahogy mentek a széles, murvás úton, egyszer csak szemből furcsa riksa közelít felétek: egy meztelenre vetkőzött, lószerszámokkal ellátott férfiú – még szemellenzője is van neki – futólépésben üget, valami egyszemélyes kocsit húz, amelyen egy hosszú szárú, igen hegyes sarkú, piros csizmás, feszes fekete, fémszögekkel kivert bőrruhába öltözött hölgyemény ül, és időről időre nagyot suhint ostorával a “lovára”. Úgy húszlépésnyire a járműtől, a füvön észreveszel egy embert, aki lábakra rögzített, fölül mozgatható kamerával követi a fogat haladását. Ezt a típust sem szereted: kopasz homlokra föltolt napszemüveg, hosszúra növesztett ritkás, őszes haj lófarokba fogva, ócska, kopott farmer, övre erősített bunkofon, szájból lógó, füstszűrőig égett csikk. Filmes. És most még dolgozik is, nem csak naphosszat a levet hűti. Dolgozik? Ez tehát már a film? Hol itt a szex, teszed föl magadnak a kérdést, vagy legalábbis az erotika?
De mire eldönthetnéd, izomagyú kísérőddel már oda is értetek a kastély hátsó fertályához, ahol hosszú lábú, platinaszőke és ugyancsak az ördögi fekete-pirosba öltözött nők pattogó parancsszavára afféle régi, óvodai mászókán meztelen, izzadt képű férfiak másznak nagy serényen. Lóg a heréjük, a belük meg az erőlködéstől. Ketten vannak, egymás után másznak a körülbelül tíz méter hosszú mászókán, mintha létrán másznának, csak épp vízszintesen. A mászásnak szemlátomást nincs semmi értelme. Miután a mászóka végére érnek, megnyúlt ábrázattal, de engedelmesen visszakocognak az elejére, és kezdik elölről a mutatványt. Bizony, mutatvány ez a javából, hiszen mindkettejüknek nehezére esik a feladat végrehajtása: az egyik olyasféle éhenkórász, mint te, Márton, a másik élemedett korú, szakállas, nagy hasú férfi – nem a jóléttől terebélyesedett el, hanem a rendszeresen, nagy mennyiségben fogyasztott sörtől. Ha túlságosan lassan haladnak a mászókán, már csattan is a bikacsök a szőrös fenekükön. A nagydarabnak már annyi piros csík van a hátsó felén, hogy össze sem tudod számolni. Pokoli látvány, Márton – a szó szoros értelmében: mintha valamelyik pokolkör kárhozottjai rónák céltalan köreiket az idők végezetéig.
– Arra! – parancsol rád kísérőd, félbeszakítva komor gondolataidat, és egy vasalt tölgyfa ajtóra mutat a kastély oldalában. Ahogy közeledtek hozzá, az ajtó mintegy magától feltárul, és a mögötte ásító homályból hirtelen kiválik egy fekete csizmás nőszemély, kezében sok-sok hosszú, vékony bőrcsíkból álló, rövid nyelű korbács. Téged meglátva néhányszor fenyegetően csap vele jobbra-balra, mint egy állatidomár. Amikor az izompacsirta átadja neki “megbízóleveledet”, a nő fintorogva, ujjaival alig érintve az árkust, átfutja, majd a válla fölött hátranyújtja valaki másnak, akit a homályban nem látni, és fintorog tovább. Ez már nem a papírnak, hanem neked szól, Márton.
Itt kezdődnek a bajok.