Közlök most itt egy kis novellát, amely a művészi hitvallásomat tartalmazza, egyszersmind amolyan kései bemutatkozásnak is tekinthető. Íme:

Egy fiatal íróhoz

Boldog születésnapot, kedves fiatal barátom, koccintsunk… Úgy, ni, egészségedre… Hát, ötvenéves lettél, el sem hiszem, emlékszem még, amikor először láttalak édesapáddal. Nagyon aranyos – akkor még szőke – kis kölyök voltál, most pedig a halántékodon már őszbe vegyül gesztenyebarna hajad. Hosszú szempillád volt, olyan hosszú, hogy minden szálldosó szösz megakadt benne, apáddal alig győztük szedegetni. A te szempilládról aztán tényleg el lehetett mondani, hogy seprő. S közben, ahogy óvatosan lehúztam róla egy-egy bolyhot, néztem az arcodat, a hatalmas szemedet, amely messziről barnának látszik, közelről azonban kiderül, hogy zöld… De ez mind nem érdekes, nem is ez tűnt föl igazán, hanem az, hogy valahogy mindig olyan szomorkás volt a tekinteted… De nem, ez nem jó szó, nem fejezi ki a lényeget, keressünk megfelelőbb szót, elvégre írók volnánk, vagy mifene, tehát nem is szomorkás, mert ez inkább átmeneti érzést fejez ki, nem, a te szemed állandóan szomorú volt, de én úgy láttam, ez nem holmi futó hangulatok miatti szomorúság, hanem egészen mélyről jövő. Ez a tudás szomorúsága volt. Olyan volt a szemed, hogy az ember azt hitte, mindent tudsz. Ötévesen. Mintha egy másik világról hoztad volna ezt a tudást. Ahol az igazság, a jóság és a szeretet uralkodik. Hiszen nem volt okod a szomorúságra, jó családból származol, apád-anyád szeretett, az egész család dédelgetett. De mégis. Ez a tekintet volt a te bélyeged. Én már akkor észrevettem, hogy rendkívül érzékeny lélek vagy, biztos voltam benne, hogy művész leszel. Talán leginkább festő. No, nem sokat tévedtem. Hiszen úgy írsz, mintha minden porcikáddal látnál, mintha magad is egy hatalmas szem volnál, ahogy az amerikai Ralph Waldo Emerson egyik esszéjében olvashatjuk…

De egészen kitikkadok, rendelek egy üveg ásványvizet, tudod, az idős emberek könnyebben kiszáradnak, ebben is hasonlítunk a csecsemőkhöz, no meg abban is, hogy mi is nagyon közel vagyunk az igazság, a jóság és a szeretet birodalmához, csak mi nem kiszakadtunk belőle, hanem épp térünk vissza belé. Mert szívesen koccintok ám veled egy pohárka finom vörösborral, de aztán jöjjön a víz, a víz, a víz... Neked is ajánlom, hogy kevés alkoholt igyál, csak a bajt hozza rád. Láttál te már kilencvenéves embert kocsmázni? Hetvenévest se nagyon. Rád kincset bíztak odaát, és neked azt kell felmutatnod. Neked itt feladatod van, küldetésed, a prózaíró olyan, mint a hosszútávfutó, sőt, még olyanabb, be kell osztania az erejét, a prózaíró hosszú távra tervez és él. Nem ihatja el az eszét, csak néha, hogyha nagyon muszáj... Nem meginnod, hanem megírnod kell az igazságot... de ez egy más ügy... az igazság... Hajh, írd meg az igazságot; megfogod bánni; ne írd meg az igazságot, azt is meg fogod bánni; írd vagy ne írd, mindkettőt meg fogod bánni; akár megírod, akár nem, mindkettőt megbánod - hogy kedvenc dán bölcselőnk modorában szóljak. De ismerlek, te is olyan vagy, mint én: csak az igazságot tudod megírni. Nincs benned semmi vagányság, képtelen lennél pénzért ócska horrort vagy pornót írni. Ha megírod az igazságot, a többség kiközösít, csak a hozzád hasonlók becsülnek, és holtodig szegény maradsz, ha nem írod meg, hanem csak limonádét vetsz papírra, a többség ajnározni fog, elhalmoz jutalmakkal, viszont nem tudsz tükörbe nézni...De nálad az már nem kérdés, te már döntöttél, sőt, nem is kellett döntened, ha akarnál, sem tudnál más lenni. Úgyhogy ez megoldódott magától. Az a kisgyerekkori tekinteted erről szólt.

Én nemsokára meghalok. Nem vagyok beteg, csak az a bajom, hogy pergamenvékony a bőröm: aggastyán lettem. Igyekeztem okosan élni, s most szeretnék néhány tanácsot adni útravalóul, csak épp nincs sok értelme, hiszen te szinte mindent tudsz, mint ahogy ötévesen is tudtál. Már akkor pont olyan voltál, mint most. Kívülről sokszor határozatlannak látszol, merengő a tekinteted, aki nem ismer, azt hihetné, teszetosza, befolyásolható ember vagy, de ez csak a megtévesztő máz, belül olyan kemény vagy, mint a gyémánt és éppoly csökönyös, mint vastagnyakú kálomista őseid.

Mint atyai barátod, most jöhetnék megint a kierkegaard-i diapszalmatával: Vegyél részt az irodalmi közéletben, vagy ne vegyél részt, így is, úgy is megbánod; legyen viszonylag biztos állásod, ahol kitapossák a beled rossz fizetésért, vagy élj szabadon, de bizonytalanságban: így is, úgy is megbánod. Egyébként is úgy élsz, ahogy saját istened diktálja - mindig is inkább te próbáltad magadhoz hajlítani az embereket, s ha egy bizonyos határon túl nem voltak hajlandók rá, nem foglalkoztál velük többet. Te azt írsz, amit akarsz, természetesen nem veszel részt az irodalmi közéletben, és szabadon élsz - már amennyire a jelenlegi körülmények közt ez egyáltalán lehetséges. Furcsállnám is, ha nem így tennél.

Voltaképpen már csak egy kérdés megoldatlan az életedben: a másik nemhez való viszony. És most pontosan idézem filozófusunkat: "Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj, vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; akár megházasodsz, akár nem, mindkettőt megbánod..." Tisztában vagy vele, hogy akármit is teszel, úgyis megbánod, ezért nyilván úgy gondoltad, a két rossz közül azt választod, amit kevésbé bánhatsz meg. Így még mindig választhatod a másikat, ha viszont megházasodtál, akkor már nincs választásod... Na, ebbe jól belebonyolódtam...

Figyelem azt a nőt, aki háttal ül nekem a mások asztalnál, tarka nyári blúza erotikusan ráfeszül testére, a haját dobja jobbra-balra, mint egy türelmetlen kanca a sörényét. Egyfolytában tüzel... Ó, bárcsak újra hetvenéves lehetnék, s nem ilyen vén trotli...

No, de hova lettél, fiatal barátom?! Most jövök csak rá, hogy az a nő pontosan a te széked mögött ül... és már nagyon régóta nézem a hátát. Vajon kimehettél a vécére? Gyanús, hogy sosem mondtál semmit a mondókámra. Ilyen nagy lenne köztünk az egyetértés? Vagy kezdek teljesen meghülyülni, és végig magamban beszéltem?! Csak odaképzeltelek az asztal másik oldalára? Sőt, nem is téged, hanem magamat? A negyven évvel ezelőttit? Ezért hallgattál beleegyezőleg?!

Na, ideje hazamenni, és bevenni egy marék Cavintont.

Pincér, fizetek!