Szappanos Gábor

2010.ápr.21.
Írta: Sz.indbád01 Szólj hozzá!

Úgy konyul le a pénisze

Odavezetnek a kerékhez, karjaidat, lábaidat vastag kötéllel a kereszthez erősítik. Most minden szem reád szegeződik. Úgy érzed magad, mint egy pokolbéli táncos mulató – Moulin Rouge – főszereplője. Egyszersmind eszedbe jut Leonardo rajza az ember arányairól… te is érinted ujjaid hegyével és talpaddal a kereket. Ecce homo, fut át az agyadon, és megpróbálod el is rikkantani e latin mondást, hogy közöld felfedezésedet, de csak magyar nyögés hagyja el torkodat. Sajnos azonban e művészettörténeti kitérőt hamar feledteti a valóság: feje tetejére áll a világ előtted – lassan forgatni kezdenek. Egyes-egyedül nemi szerved engedelmeskedik e kényes helyzetben a tömegvonzás törvényének: mindig lefelé lóg. Te ezt nem tudod, csak azok, akik látnak ­– mulatnak is rajta eleget. Még a rendíthetetlen négernek is kivillan hófehér fogsora, s az összpontosítás hiányától lankad erekciója. Úgy konyul le a pénisze, mint az olvadozó villámhárító egy lángokban álló, dübörögve égő ház tetején. Pezsgősüvegek durrannak, most kivételesen az asztallábak meg a gyertyatartó is kapnak inni, az ördög is loccsant egy kis fanyar champagne-i nedűt nője mellére, hogy húszcentis, érdes nyelvével lenyalhassa. Orgiasztikus bömbölés hallik mindenfelől, te lassan forogsz, ki tudja, meddig, gyomrod csak azért nem forog, mert nincs benne semmi – most az egyszer szerencséd, hogy nem ettél! Percekig csak forogsz, aztán egyszer csak gyorsítanak a kerék mozgásán, de még tudod követni az odalent zajló eseményeket. Az asztallábak az éhezéstől, a tikkadtságtól és a fáradtságtól hamar berúgnak, és szinte egyszerre roskadnak össze. Az asztalon lévő edények, kupák zörömbölve lezuhannak, szétgurulnak a durva kőpadlón, az úrnők riadtan hátrahőkölnek, bele az embertámlákba, amelyek felbomlanak és a székek emberanyagával együtt megszűnnek ülőbútorok lenni, az ördög is épp ekkor jutott el az orgazmusig, s irdatlan mennyiségű, bizonyára a forgatásra gyűjtögetett fehér magját a földön szétfolyt bíbor lébe lövelli lelketlen lelke feneketlen mélyéből kiszakadó üvöltéssel. És ekkor váratlan dolog történik, Márton, s azt, hogy ez nem lehetett benne a forgatókönyvben, a feléd villanó riadt tekintetekből látod.

            Nagyot zöttyen a kerék, először csak ennyit érzékelsz, mindenesetre a durva jószágot elég jól ácsolták, mert nem törik össze, de a zöttyenéstől megrándul a nyakad. Aztán a kerék önálló életet kezd élni – veled együtt. Lepattant ugyanis a falról, valahogy lejött a helyéről, és kezd gurulni körbe a teremben. Először szépen gurul, majd ahogy lassul, egyre bizonytalanabbul, egyre inkább imbolyogva, kacsázva halad el a címer, az egykori asztal, majd a szeme fehérét halálra váltan forgató néger mellett, s végül energiáját vesztve befordul a terem közepe felé, és nekizuhan a ketrecnek.

            Te már túl vagy a sokkon, Márton, az utolsó pillanatokban elvesztetted az eszméletedet, amire még emlékszel, az csak annyi, hogy valaki ordibálva beront az ajtón.

 

Amikor – ki tudja, mennyi idő után – résnyire nyitod a szemed, senki sem veszi észre. Ha valaki lepillantana rád, csak annyit látna, hogy nem moccansz, és szemedre vastag, vörös hályogként borul duzzadt szemhéjad. Te közben a résen át annyit látsz, hogy egy kis vértócsa fénylik közvetlenül a szád előtt, a te véred, a te szent véred, Márton, igazi vér, nem paradicsomlé! Érzékeled hát, hogy hason fekszel, és nem tudod, csak sejted, hogy levették rólad irtózatos koloncodat, a kereket. Nem érzel semmi súlyt, semmi fájdalmat. Szomorúságot se nagyon, leginkább rezignált belenyugvást. Hát, ennyi volt…?

            Ezek itt már le is mondtak rólad. Hallgasd csak, mit mondanak:

            – Ti rohadt, élhetetlen hülye barmok! Kinyuvasztottátok ezt a tökfejet, most mi a lófaszt csinálok vele?! Hova tegyem? Börtönbe fognak dugni miattatok, a büdös kurva életbe! Hiába hozattam Bécsből a rengeteg első osztályú latexcsizmát, a rengeteg kelléket, kipofoztam ezt a kurva villát, és akkor ilyen pancser hülyék elbasszák itt nekem az egészet!… Nem megmondtam, te ribanc, hogy ne forgasd olyan gyorsan a kereket, nehogy baj legyen?! Hogy nem értesz németül, az rendben van, de magyarul se?! Mi a francnak takarékoskodtam pont ezen, minek nem hozattam igazi dominákat Csehországból vagy Németországból… És hányszor kellett volna még elmondani, hogy ne szedjetek annyi LSD-t?! Pofáztam ezerszer, hogy vadító hatása van, itt pedig tiszta fej kell! Még le is kellett volna mindenkit tesztelnem, hogy nincs-e benne túl sok anyag?!… Mi a lófaszt kezdek most evvel a faszkalappal?!

            Magad előtt csizmás női és szőrös, meztelen férfilábakat látsz, tanácstalanul topognak, látsz egy finom kígyóbőr mokaszinba (zokni nélkül) bújtatott feltűnően apró lábfejet is, fölötte kopott, szinte fehér farmert. A tiráda közben a láb meg-megremeg: az ő gazdája ordít. A dagadt rendező. Most lejjebb engeded a szemhéjadat, és élvezed az egymáshoz érő szempilláid sűrű szövetén átszüremlő neonfényt, és arra gondolsz, hogy ha meghalsz, a semmiért halsz meg, pár rongyos tízezresért, amit talán meg se kaptál volna ezektől, ha pedig életben maradsz, ebben a világban ugyan milyen élet vár rád…?

            – Megvan a megoldás, főnök, semmi gond! – gyúl világosság valakinek az agyában. – Mész, oltott mész…

 

A szám te leszel, Márton

Odabent földi pokol tárul a szemed elé. Ehhez képest, Márton, a mászókás jelenet vagy a trónterembeli vizit giccses biedermeier idill volt, minden gyötrelmével együtt. Először nem is vagy képes befogadni a látványt, csak merőben szokatlan mozgásokat, fényvillódzásokat látsz. Aztán fokozatosan kibontakoznak a részletek is, és ezek minden eddiginél nagyobb borzalommal töltenek el. Közvetlenül előtted, a jókora terem közepén újabb ketrecbe ütközik a tekinteted – nagyobb, mint a kintiek, de nem sokkal. Ebben is meztelen férfi van, aki négykézláb állva, arcát szorosan a ketrec oldalának nyomva egy domina nemi szervét nyalja szolgai odaadással. Hátulról egy másik domina hosszú rúdon kék neonfénnyel világító műfalloszt nyomkod ütemesen a fenekébe. Éppúgy fogja a hosszú rudat, Márton, mint pék a sütőlapát nyelét, de nem valószínű, hogy ugyanolyan szakértelemmel is kezeli, mert a szerencsétlen áldozat többször megszakítja nyelvmunkáját, és elbődül, homlokáról pedig csurog a verejték. Ettől kicsit jobbra ritmikus himbálózásra leszel figyelmes: egy hosszú, ezüstösen fénylő csizmájú nő lábát széttárva ül valami mennyezetre függesztett hintafélében, fogódzkodik benne, feje hátrahajtva, hosszú haja lelóg majdnem a földig, és egy igen nagy hímtagú, durva arcú férfi csömöszöli. A férfi egy pillanatra feléd fordítja arcát, s riadtan látod, hogy vörös ördögmaszkot visel: fekete szakállal, kis vörös szarvakkal. A nagy boltívek mentén kéjes és fájdalmas nyögések futnak saroktól sarokig, vészjóslóan visszhangzó hangzavarban egyesítve a teremben lévőket. Mintha kárhozott lelkek túlvilágról küldött üzeneteinek kakofón zenéjét hallanád. A terem jobb oldali fala mentén valami pogány oltárfélét látsz, onnan jön a legtöbb fény is: hideg neonpiros, -sárga és -zöld, amely alulról fölszálló, sejtelmesen gomolygó füstöt világít meg. Amint a füst eloszlik, különös neonábra bontakozik ki a sötét, termésköves falon. Akárhogy is nézed, nem lehet más, mint címer. Legfölül valami elnagyolt korona látszik, alatta pajzs, melyet a bal alsó sarkától a jobb fölsőig átlós vonal oszt ketté, a bal mezőben tövises vörös rózsa, a jobban pedig farkát maga fölé hajlító sárga skorpió. A tövises rózsa értelmét már kapiskálod, nemrég majdnem az életeddel fizettél érte, a skorpióról pedig a szúrós fullánk és a halálos méreg jut eszedbe. A címer előtt három szőke domina zabál egy kerek asztal mellett, az asztal közepén gyertya ég. Kísérőd odavezet az asztalhoz, ahol egy pillanatra mindketten megálltok. Festő vagy, Márton, ezért megvan az a különleges képességed, hogy a másodperc töredéke alatt képes vagy befogadni a szemed elé kerülő legbonyolultabb vizuális valóságot is. Ezért döbbensz meg a következő látványtól: a három domina – egyik közülük az úrnőd, akinek odafönt a csizmáját nyaltad – emberszékekben ül, olyan székekben, amelyeknek anyaga több mezítelen férfitest: a férfiak négykézláb állnak, megadóan lehajtott fejükkel az asztal felé, fenekükön pedig más férfiak ülnek háttámla gyanánt – Rodin Gondolkodó-jához hasonló pózban –, nos, e hús-bőr kárpitozású székekben foglal helyet a három úrnő, és csámcsogva fal valami zsírtól fénylő húst nagy réztálakból, és csillogó kupákból mélybíbor nedűt iszik hozzá. Ha meg akarják törülni a kezüket, csak lenyúlnak, és máris ott a fiatal férfifejek alkotta hajtörülköző… Most vízszintessé lapul az asztal közepén a gyertyaláng, az egyik úrnő boszorkányos vihogásával majdnem elfújja, és ekkor a gyertyatartó vonja magára figyelmedet: igazán egyedi darab – egy kopaszra nyírt férfi feje búbja. Két vastag szemöldöke még látszik, a szeme viszont már nem. Nézed egy darabig a szemöldököket, és látod, hogy olykor meg-megrándulnak – vagy az egyre kisebb gyertya oldalán lecsurgó egyre forróbb viasztól, vagy az erőfeszítéstől, mely a szemöldökök tulajdonosát órákon át mozdulatlanságra kárhoztatja. De az is lehet, hogy a három “asztalláb”-ként szolgáló, lehajtott fejű férfiú – mint három kedveszegett Atlasz, úgy tartják vállukon az asztallapot – buzgalma csökkent kissé, s görnyedtebb tartásukkal a gyertyatartóként funkcionáló társuk fejére rónak nagyobb terhet.

      Az egyik domina most abbahagyja a falatozást, megtörli a száját egy címeres asztalkendővel, majd laza kézmozdulattal int egy néger szolgának, aki előlép a terméskő fal mellől, és hosszú, elegáns szipkát nyom az úrnő szájába, amelynek a végén igen vékony cigaretta ég. A nő beszívja a füstöt, majd feléd fordul, és a te képedbe fújja, Márton! Nyilván nem tájékoztatták, hogy pár órája majdnem fulladásos halált haltál… Mindenesetre elkezdesz éktelenül köhögni, majd’ kiköpöd a tüdődet, s a meztelen néger, akinek álló péniszére mint holmi fogasra az úrnő az imént rádobta az asztalkendőt, veregeti a hátad, de olyan erősen, hogy attól meg a lélegzeted akad el. A néger leültet egy sámlira a fal mellett, a kezedbe nyom egy pohár vizet, és mohón iszod a langyos, állott folyadékot.

      A néger közben visszaállt a fal mellé – ha valaki elmegy mellette, csak világító szeme fehérén és továbbra is meredt, szolgálatkész falloszán akad meg a tekintete.

     Arra gondolsz, Márton, hogy az egész olyan, mint egy mesterségesen teremtett művilág, show-műsor, amely soha nem kerülhet adásba. Erről jut eszedbe, hogy nyilván itt is van egy vagy több rejtett kamera, csak nem tudni, hol. Most jössz csak rá, hogy még nem néztél balra a teremben, pedig annak az egyelőre kivilágítatlan szerkezetnek ott, a falon nagy jelentősége lesz. Andráskereszt, melynek négy végét jókora fakerékhez erősítették. Egyszeriben fény gyúl, és rögtön a figyelem középpontjába kerül a különös eszköz. Egy csupa ezüst domina, ezüst még a haja is, odamegy a kerékhez, és egy fogantyúval forgatni kezdi. Ezek szerint a kereszt középen a falra van erősítve és forgatható. Olyan mozdulattal forgatja az ezüst nő, mintha valami szerencsekerék volna, és a nyerő számot készülne kihúzni.

     Nem húz ki semmit, csak bemutatta, hogyan működik.

     

A szám te leszel, Márton.

Na, gyerünk, faszikám

A fölfedezés, hogy a tükör mögül is filmeznek, nem sokat változtat a dolgokon, csak arra emlékeztet, hogy nem élvezkedni, hanem dolgozni jöttél ide.

      Most már nemcsak a hátad, de a térded is fájni kezd, hiszen valami durva anyagból készült piros szőnyegen térdepelsz, ami a trónterem bejáratától az alacsony emelvényen álló trónusig és azon túl húzódik, a trónusig, melyen úrnőd terpeszkedik. Az iménti incidens után most nézel föl rá először, és döbbeneten látod, hogy csókolózik a szobalányával. Nem tapad össze a szájuk, a nyelvük fürge játékát, kergetőzését látod egymás szájában, s úrnődnek egészen kitekeredik a nyaka közben, ahogy hátrafordul, hogy a tükör irányából jól fel tudják venni a jelenetet. Épp arra gondolsz, Márton, milyen jó lazsálni egy kicsit, de örömöd korai, mert a terem jobb sarkában lévő magas, díszes kilincsű ajtón át belép egy ugyancsak jól megtermett, mondhatni, trampli domina. Úrnőd a nyalakodás rövid szünetében odaszól neki, hogy “Bea, ennek a rabszolgának nincs munkája. Foglalkoztasd kicsit!”

      – Na, gyere, te girnyó! Amiért hűségesen nyaltad úrnőd csizmáját, megjutalmazlak. Feküdj le ide, a földre – nyugi, nem fázik föl a segged, padlófűtés van! –, oda, ni, fejjel a kandalló irányába…

      Ahogy mondja a magáét, megfigyeled, miféle perszóna. Nem túlságosan bizalomgerjesztő. Bármilyen kövér is, legalább arasznyi magas talpú, piros, térdig érő, holdjáró csizmát visel, s a lábbeli csapnivaló statikája miatt lélegzet-visszafojtva figyeled, mikor bicsaklik ki alóla. Úgy áll ott, mint kezdő korcsolyázó a jégen. Hangja rekedt, nyilván a sok cigarettázástól, holdvilág képe akár a narancs héja – nyilván megette már a kenyere javát –, ráadásul itt-ott ragyás is, amit hiába próbál kendőzni a vastag vakolatréteggel, és a szemében sem csillog sok értelem. Szemöldöke nevetségesen vékonyra húzva egy ceruzával, hajszíne ronda festett vörös, valami olyan árnyalat, amely a valóságban nem is létezik, a tetejébe pedig a haja még le is nőtt: az eredeti színe fekete. Ezt akkor veszed észre, amikor imbolyogva lehajol előtted, hogy irdatlan vastag combján megigazítsa fekete neccharisnyáját, amely lecsúszott kissé.

      Miután engedelmesen lefeküdtél a kijelölt helyre, Bea odamegy hozzád, föléd magasodik, és meztelen alfelével lassan ráereszkedik a fejedre. Borzalmas látvány, Márton! Tényleg rég voltál nővel, és mindig is kedvelted az orális szexet, ahogy fölidézed emlékeidet, ám a soron következő nyalást semmiképpen sem ilyennek képzelted. Rémálmaidban sem számítottál ilyen bundás muffra, mint amilyen ezé a Beáé… Pírszinges köldökétől a félkosaras melltartójáig (mely fölött a kifolyó melle fenyegetően feléd mered) szoros fekete bőrruha van rajta (korunk fűzője), az alatt meg csüng a löttyedt hasa, úgyhogy két kézzel belemarkol saját hájába, és mint valami útban lévő ruhadarabot, fölemeli… Nyilván nem csupán azért, hogy ne fulladj meg, hanem azért is, hogy szemből a kamera jól fel tudja venni az aktust. Arra azért vigyáz, hogy ne tehénkedjen rá teljesen a fejedre, hiszen akkor szétlapítaná még a koponyádat is! De, sajnos, mégsem vigyáz eléggé: iszamós trócsáját egy kicsit följebb helyezi a kelleténél, úgyhogy amint rád telepszik, gyakorlatilag alig kapsz levegőt. Nyögdécselsz egy darabig kínodban, és ezt úgy tekinti ő is meg mindenki más, hogy élvezed a dolgot, pedig nemhogy nyalni nem tudsz, de még a szádat is alig vagy képes megmozdítani! Ráadásul Bea még élethűen mozgolódik is rajtad, látszólag kéjesen fészkelődik, és időről időre elbődül. Nem élvezetből, hanem csak úgy megszokásból – hozzátartozik a szakmájához. A filmesek a tükör mögött elismerően csettintenek a nyelvükkel, milyen jól játszod a szerepedet: azt látják ugyanis, hogy – bár a nyögdécselést abbahagytad – őrült hévvel markolászod, dagasztod Bea fenekét. Beádat is beleértve mindenki úgy tekinti, hogy a kéj tetőfokára hágtál, pedig te nem teszel egyebet, mint hogy megpróbálod letolni magadról robusztus “lovaginádat” – hogy tréfás kedvű apád kifejezésével éljünk. De oly gyönge vagy, Bea pedig oly nehéz, hogy se ő, se más nem fogja föl drámai küzdelmed értelmét. Végül, amikor mindkét karod érezhetően ernyedni kezd, Beád lenéz, és egy kékülő fejet lát. Gyorsan lepattan rólad, már amennyire tőle telik, s riadtan és tanácstalanul mutogat rád, és sikítozásával magára vonja az egymással enyelgő úrnőd és a szobalány figyelmét, egyszersmind a filmesekét is, akik látják, hogy valami történt. Megint kipattan a tükör melletti ajtó, és kigurul rajta a hájpacni, lenéz rád, felméri a veszélyt, és sipákolni kezd:

      – Te hülye picsa, majdnem kinyiffantottad ezt a faszkalapot! Hazudozol itt nekem összevissza, bazmeg, úgy értesz te ehhez a műfajhoz, mint tyúk az ábécéhez!

     Aztán ráparancsol Beára, hogy fogjon hozzá az újjáélesztésedhez. Bea lekucorodik a fejedhez, és nekifog szájon át lélegeztetni. Hát, a következő csókot se így képzelted, Márton… A tüdődből a hájpacni nyomja ki ritmikusan a levegőt. Összehangoltan dolgoznak, és tíz perc alatt sikerül is a művelet, s kész csoda, hogy nem tört össze néhány bordád az életmentés közben.

     Amikor a szemedet kinyitod, már az udvaron fekszel, a friss levegőn, a hatalmas platánfa lombsátra és egypár aggódó tekintet alatt. Zihálva lélegzel, és eszedbe jut, hogy gyerekkorodban, amikor sokat futottál, akkor volt ilyen ijesztően sípoló a hangod.  

Még hagynak pihenni egy darabig, időközben rád terítettek valami ócska takarót is, nehogy megfázz – mégis szorult beléjük némi emberség? –, aztán arra gondolsz, hogy lassan szólnak, hogy ha minden rendben, ha jobban érzed magad, akkor fogd a pénzedet (a malőr miatt a megbeszélt összegnél egy kicsit talán kevesebbet), és mehetsz isten hírével.

      Közben leszállt az este, nyugaton, a láthatár fölött már csak sejteni lehet valami sárgás fénycsíkot, viszont magasan fönt, a majdnem fekete, tintakék égen még rózsaszín hasú, hosszúkás felhők nyújtóznak – olyan vékonyak, mint a dárda. Ahogy a fejed visszafordítod, a platán békésen ringó levelei közt megpillantod a hold pengeéles sarlóját is.

      Most, a nagy csendben huhogás üti meg a füledet – nem hitted volna, hogy itt, Budán, van még olyan hely, ahol bagoly szól. Távolabb, a platán túloldalán, a bozótosból neszezés, zizegés hallatszik: valami kis állat fészkeli el magát éjszakára, vagy indul éjjeli portyára. Nagyon reméled, hogy a két pitbullt gondosan elzárták, különben… 

      Egyszer csak nyikordul a tölgyfa ajtó, és kilép rajta valami úrnő-féle, de nem a te úrnőd, és nem is Bea az. Talán a szobalány? Őt nem figyelted meg annyira, meg sötét is van már.

      – Na, gyerünk, faszikám, nem fogjuk végiglazsálni az egész éjszakát! – közli az ítéletet, s még fektedben amolyan régimódi, muzeális jellegű bilincset kattint mindkét csuklódra, a két bilincset lánccal egymáshoz erősíti, a nyakad köré pedig egy pillanat alatt örvet kanyarít, valahogy megköti, nem tudod, alig látsz valamit, mindenesetre nagyon fürgén jár a keze. A nyakörvről lánc lóg, annak a végét kézbe veszi. Rab lett belőled, Márton, rab kutya.

      – Na, most már gyerünk! – parancsolja, és húz föl a földről. Még szerencse, hogy ez az átkozott örv nem szorít annyira, hisz pár órája még kis híján megfulladtál. – Menj előre!

      Megindulsz, nem tehetsz egyebet. Az ajtón belépve azt mondja, hogy lefelé  indulj, ne föl, a trónterem irányába. Rövid, vöröstéglás, alacsony, boltozatos mennyezetű, de széles folyosóra értek – akár valami borospince –, amelyet tízlépésnyire egymástól, az elején és a vége felé, két fali viaszgyertya világít csak meg. Különös módon helyezték el e gyertyákat. Befelé dőlnek, mégpedig elég erősen – jó, hogy le nem zuhannak a tartójukról. Mindkét gyertya alatt a földön egy kis ketrecet látsz, épp akkorát, hogy térdét erősen fölhúzva, fejét előrehajtva beleférhet egy ember. Férfiember. Igen, mindkettőben meztelen férfi gubbaszt, és gyakorlatilag mozdulni sem bír. És a gyertya tizenöt-húsz centivel fölötte lankadatlanul olvasztja forró viaszcseppjeit, s hullajtja a delikvens kopasz fejére, tarkójára. Az első gyertya rossz szögben áll, kísérőd megrántja a láncot, hogy megállásra késztessen, megigazítja a viaszrudat, és mentek tovább. A második ember fején – csak nem a mászókán igyekvő éhenkórász az…? – már egész kis viaszsztalagmit képződött. Ezt lencsevégre kapta már vajon lófarkas barátod? Amikor dominád egyszer csak megállít a pince végén, balra nézel, és hatalmas, sötét üreget látsz a falban. Kísérőd belép a sötétbe, amelyről kiderül, hogy ajtónyílás.

  

 

Vetkőzz le!

A női cerberusz még egyet csap a korbáccsal, és most már néhány bőrcsík a te kezedet is érinti. Felszisszensz, de mire tudatosítanád a villanásnyi fájdalmat, már el is múlt.

     – Ez a köcsög büdi! – szól a nő, akinek az egyébként szép, de üres arcán a legmélyebb döbbenet kifejezése ül. A nyakra gyúrt biztonsági félszavakból is ért, és lódít rajtad egyet – a kastély hátulja irányába. A hátsó rész már nem olyan impozáns, mint a homlokzati, itt már repedezik a fakósárga vakolat, kivált azon a helyen, ahová téged állítanak.

     – Vetkőzz le! – parancsol rád az utánatok jövő úrnő (nevezzük így, hiszen láthatóan uralkodói helyzetben van), és nyomatékképpen még egyet csap a korbácsával, hogy csak úgy süvít a levegőben.

     Még mindig nem egészen érted, miről van szó, Márton, mert csak a dzsekidet, a seszínű, hosszú pulóveredet meg a fekete kötött sapkádat veszed le.

     – Meztelenre!

     Most már kezd nagyon nem tetszeni a dolog. Nem csoda, hisz fázol, mert vékony dongájú vagy, ezért öltözöl mindig jóval melegebben, mint a többi ember. Motyogsz valamit a bajszod alatt, hogy “kell ez?”, “minek ez?”, vagy valami hasonlót, de most először a hátadon csattan a sok hosszú bőrcsík. Hirtelen kiegyenesedsz megszokott, görnyedt tartásodból, a meglepetéstől elakad a szavad, és egy pillanatra elfutja a szemedet a könny. Nem annyira a fájdalomtól, mint inkább a megaláztatástól. Te magad csodálkozol a legjobban, hogy csípni nem is csípett olyan nagyon. Persze, még rajtad az ing – na, nem sokáig, mert leparancsolják rólad azt is, mint minden egyebet. Amikor a pólódat veszed le, girhes testedet meglátva lehanyatlik az úrnő keze, majdhogy le nem ejti a fűbe a korbácsot. Változatos érzelmi mimikára képtelen ábrázatán szánalom helyett inkább tanácstalanság tükröződik, hogy most ugyan mihez kezdjen veled. Te nem látod, Márton, az összképet, de ő igen: nemcsak hogy minden bordád kiáll, de még lihegsz is az izgalomtól, szaporán szeded a levegőt – ő ezt a mellcsontod alatt, a mélyen beesett hasad heves mozgásán látja.

     Amikor végül lehúzod a gatyádat, nem sok időd marad a szégyenkezésre, mert egy kerti slagból vastag, erős sugárban vizet fecskendeznek rád. Azt se látod, ki tartja a végét, mert a fejedre és a szemedbe is jut jócskán a hideg vízből. Forogsz körbe-körbe, mint a ringlispíl, mindkét kezed óvón a picire töpörödött nemi szerved elé teszed, a karjaidat magadhoz szorítod. Így egyrészt eltakarod a szemérmedet, másrészt abba a hiú illúzióba ringatod magad, hogy védekezel a hideg ellen. Amikor egy másodpercre megállsz, és – akár a halálraítélt – hősiesen szembenézel a locsolóval, majd segélykérőn följebb emeled a tekintetedet, a vízfüggönyön át megpillantod az előbbi filmest, aki egy hatalmas, vén platánfa ágán terpeszkedik lovagló ülésben, és valamit tart a kezében.

     A kamerát. A lencse mozdulatlanul terád szegeződik. Mintha ágyúcső nézne farkasszemet veled.   

– Nyald a csizmámat, rabszolga!

Négykézláb  állsz egy nő előtt a trónteremben, és egy másodpercre megpillantod alakodat a fekete, combig érő lakkcsizmán. Akárha torz tükörben látnád magad, mint gyerekkorodban a Vidám Park elvarázsolt kastélyában. Amúgy is vézna tested cérnavékony a csillogó lábbelin.

      – A csizmácskádat, angyalka…? – hüledezel cincogó hangon.

      – Nem “angyalka”, hanem “úrnőm”! – csattan a válasz, girhes hátadon meg a korbács. Eszedbe ötlenek a középkori flagellánsok, végül is, azok is kibírták valahogy, de azok legalább maguknak csinálták, tudták, mikor ütnek, hiszen magukat ütötték, ez viszont rosszabb, mert te nem tudod, mikor sóznak a hátadra. Aztán egy gondolati bakugrással amiatt kezdesz aggódni, hogy a lábbelin előszeretettel telepednek meg fertőző mikrobák, nem a legegészségesebb nyalóka, különösen a talpa nem. Viszonylag tisztának látszik a bőrtalp, a jelek szerint csak kevés por van rajta, a csizma viselője feltehetőleg nem járta össze az udvart, ha szerencséd van, csak a belső, fényesre suvikszolt kőpadlójú termekben közlekedett benne. Hát, nem tehetsz mást, nekiállsz nyalni a csizmát. Mivel szemlátomást kezdő vagy ebben a műfajban, úrnőd nagy kegyet gyakorol, amikor foghegyről odaveti, hogy “Elég lesz csak a sarkát!”, ugyanis a sarok egy hosszú, hegyes tűsarok, amire eleve sokkal kevesebb kosz tapadhat. Miután szádba vetted a műanyag végű bőrtárgyat, és szopogatod kicsit, rájössz, hogy tulajdonképpen csak gyenge bőríze van.

      – Most nyald a csizmámat orrtól térdig fölfelé, de lassan ám! A kezedet meg kulcsold össze a hátad mögött! – Ez utóbbi parancsot végképp nem érted, fogalmad sincs, mi jelentősége lehet ennek. Na, majd mindjárt megtudod, Márton! Két perc sem telik belé, máris úgy fáj a derekad, hogy majd’ leszakad. Merthogy egyfolytában előre kell hajolnod, és nem támaszkodhatsz semminek.

      – Nézz a szemembe, rabszolga! – Na, még ez is! Hát, Márton, itt most mindent megszabnak neked… Az történt ugyanis, hogy szeretted volna összekötni a fájdalmasat a kellemessel, vagyis a derékfájdító csizmanyalást az úrnő nemi szerve tájékának a szemlélésével. Azért beszélünk csak tájékról, mert a szeméremajkakat egy viszonylag keskeny bőrszíj takarja el, de csak éppen hogy, és látod, hogy a nemi szőrzet teljesen le van borotválva. Most tehát kénytelen vagy úrnőd nevetségesen hosszú műszempillájú szemébe nézni, és ha véletlen elkalandozik a tekinteted, a korbács rögtön lesújt a hátadra. Lopva azért vissza-visszasandítasz a láthatatlan éden irányába. Hű, Márton, de szeretnél annak a bőrszíjnak a helyében lenni! Nem szenved, nem kell csinálnia semmit, nem kell fáradoznia, az az egyetlen feladata, hogy érintkezzen úrnőd harmatos szemérmével. Micsoda igazságtalanság… te ember vagy, Márton, ember! Nem pedig érzéketlen tárgy! A megaláztatás meg a tehetetlen, sajgó vágy egyszerre rohan meg, és szinte lüktet tőle a fejed. De végül hamar elmúlik, csak el kell terelned a gondolataidat. Az úrnőd most valamelyik szobalányával beszélget, oldalra fordítja a fejét, s így neked is jut egy darabka szabadság – legalább annyi, hogy körülnézhess a teremben.

      Jobbra narancssárga erezetű vajszín márványkandalló ötlik a szemedbe – természetesen funkciótlan jószág, hisz fűteni nem lehet benne (be van falazva) –, a párkányán kétoldalt akantuszlevél-mintás, aranyozott gyertyatartó, bennük egy-egy hatalmas, hímtag alakú, élethű színárnyalatú gyertya, amelyek jelenleg is égnek, és az oldalukon időnként le-lecsurran a viasz. Mellettük jobbról-balról egy-egy kinyújtott nyelvű, örökmozgó – fölegyenesedő-előrehajoló –, körülbelül harminccentis, piros szoknyás leányzó (mivel működhet? árammal?) lankadatlanul nyalogatja az obszcén gyertya oldalát. Mögöttük a falon, kissé megdöntött helyzetben jókora méretű, cikornyás, szintén aranyozott fakeretű tükör terpeszkedik, amely megkettőzi a fényt, egyszersmind Csőregh Mártont ábrázolja, amint úrnője fekete csizmáját nyalja, nem túlságosan nagy odaadással. Homlokába hulló haja izzadságtól és a nemrég rálocsolt víztől csatakos, arcán kínszenvedés, szeme körül karikák, tekintete riadt. Szánalmas teste merő görcs. Egyébként ez az egész látvány, ha a kandalló köré odaképzelsz még egy keretet is, képzőművészeti – festői – szempontból egészen érdekes is lehetne. Hiába, no, a művész mindig kiütközik belőled, Márton, akármilyen sanyarú helyzetben vagy. Rengeteget tűnődtél már azon is, hogy majd a halálod előtt látott képeket, különös fényjelenségeket, víziókat soha nem fogod tudni megörökíteni. Nincs annál szomorúbb, mint amikor egy művész úgy megy el, hogy számtalan remek ötletet hagy itt ezen a világon, amelyeket egyedül ő tudott volna megvalósítani.

      Tekinteted lopva megint visszakalandozik úrnőd szemérme felé, megint elönt a vágy, nem bírod türtőztetni magad, és vakmerő kérdésre nyílna ajkad: – Úrnőm, nem lehetne egy kis…

      – Kuss, te idióta, ez nem kívánságműsor! – sziszegik a választ a tükörfényes csizma magasából. – Mit képzelsz, minek vagy te itt?!

      Ezt igaz dühvel mondja a szőkeség, hiszen semmiféle akadékoskodás nem volt tervbe véve. Neked itt engedelmeskedned kell, Márton, már ne is haragudj, de olyan ez, mint amikor a lelencházban valaki repetát kér a kásából! A kandalló mellett kivágódik egy rejtett ajtó, amit eddig nem láttál, beront rajta egy hájpacni, és rikácsolni kezd veled, hogy ha nem követed az úrnő utasításait, menten kidobat, és egy kanyi vasat se kapsz. Majd visszaindul az ajtó felé, de félúton megáll, odalép a tükör elé, és mutogat valamit a tükörnek. Jelen helyzetedben leginkább fájó derekaddal vagy elfoglalva, mégis eltűnődsz, hogy ez az ember teljesen meghibbant-e, vagy mi a csuda történt vele. Mintha saját tükörképének mutogatna, de mégsem, a két kezét kinyújtott ujjakkal féligformán összeteszi, és mintha balra helyezne egy láthatatlan valamit.

      Igen, Márton, jól sejted. A kamerát. Amely a tükör mögött van. A dagadék – biztos a rendező – azt mutatja a filmesnek, hogyan helyezze a kamerát. Amikor tehát gyanútlanul a tükörbe néztél, a kamerába néztél. Amikor a művész által sírba vitt, soha többé meg nem örökíthető víziókra gondoltál – téged megörökítettek. Az arcodról lerívó kínszenvedést filmre vették, tudtodon kívül. Mindig utáltad a foncsorozott szemüvegű embereket is, utálod, ha valaki nem vállalja a tekintetét.

 

 

Minden véget ér egyszer

Minden véget ér egyszer. Az út is, az élet is, a szenvedés is. Gondolataidba mélyedve, ócska lábbelid orrát és a repedezett járdán futkározó bodobácsokat szemlélve észre sem veszed, hogy az utca, amin haladsz, zsákutca. És amikor végül fölveted a tekinteted, az orrod majdnem beleütközik egy hatalmas kovácsoltvas kapu rácsába. Az út pontosan ebbe a kapuba torkollik, amely teljes szélességben elfoglalja a végét. A kapun túl ugyanúgy folytatódik az úttest, mint kétoldalt a járda. Középen hatalmas, kétszárnyú kocsibejáró, amelyet egy-egy irdatlan, négyszögletes bazaltoszlop választ el kétoldalt a “személybejárók”-tól.

     Az összképben rögtön feltűnik valami, ami nem tetszik, csak először magad sem tudod megfogalmazni, mi az. Törnöd kell a fejedet, úgy érzed, ha ezt a valamit nem bírod megfejteni, nem léphetsz tovább. Egyelőre persze a szó eredeti értelmében sem léphetsz tovább, hisz utadat állja a zárt kapu. Igen, valami dereng, Márton… dereng… megvan! Igen, itt minden hegyes és szúrni akar. Hegyes a kapurács, mert olyan alakja van, mint egy óriási csúcsíves ablaknak. Hegyesek a tetején a kovácsoltvas tüskék, csúcsban végződnek a bazaltoszlopok, és – hát persze, hatolj csak beljebb a tekinteteddel, Márton, igen, a gyönyörű angolkertben magasodó neogótikus kastély is tele van szúrós tetejű, nyilván funkciótlan kis tornyocskákkal, amelyeket ráadásképp csúcsos fémdíszek ékítenek. Tornyocska tornyocska hátán, olyanok ezek a tornyok, akár eső után a gombák valami korhadt fatörzsön, egymás hegyén-hátán burjánzanak – mintha az építtető teljesen meggárgyult volna, nem tudta volna, mibe fektesse a rengeteg pénzét. És a szúrós dolgoknak még nincs vége. Most figyelsz csak fel rá, hogy a kapun, fehér alapon szálkás, ijesztő nagybetűkkel jókora felirat terpeszkedik: “DOMINALAND”. Mit is juttatnak eszedbe ezek a betűk…? Igen, a vámpíros filmek címeinek karókra emlékeztető, vértől csöpögő betűit. De mindjárt el is hessegeted ezt a képzettársítást, és megnyugtatod magad, hogy csak túl élénk a fantáziád. Elvégre művész volnál, nem? Érzékeny művész, aki az alkotás során nagy hasznát veszi a fantáziának, a való életben viszont annál kevésbé. Ott inkább teher neki. De hát valamit valamiért, Márton. Mindennek megvan az ára, tudod. Miközben ezek járnak vállig érő, krisztusi üstök övezte fejedben, különös fogócskára leszel figyelmes a kert mélyén… Hátul, az ugyancsak szúrós tetejű fenyők tövében először idillinek tetsző játék ragadja meg a figyelmedet. Mintha faunok és nimfák kergetőznének. Sikongás, visongás, jajgatás hangjai ütik meg a füledet. Nézed a jelenetet, és rájössz, hogy valami nincs rendben vele. Rájössz, hogy szerepcsere történt, itt a nimfák üldözik a faunokat, akik meztelenül, hátrakötött kézzel, fejvesztve menekülnek az őket üldöző, csillogó vörös-fekete öltözetű lányok elől. Benne vagy a korban, Márton, már rezignáltan tudomásul vetted, hogy valójában mindig a nők választanak (no, persze nem téged), de azt azért nem gondoltad volna, hogy mostanra odáig fajult a dolog, hogy a férfiak már egyenesen üldözött vadak, a nők pedig vadászok. Észreveszed azt is, hogy a vadászok kis fehérkés gömbölyded valamikkel dobálják a vadakat, és ha történetesen eltalálják őket, sárga, lefolyó maszat marad az áldozatok testén. Kitalálhattad volna, hogy tojás, Márton, ennyire nem vagy agyalágyult! Azt hiszed, hogy ez csak afféle jó hecc, spontán játék, amivel a statiszták a forgatási szünetekben múlatják az időt. Az meg sem fordul a fejedben, hogy ez is a film része lehet, hiszen ebben a hülye fogócskában nem látsz semmi erotikusat. Merthogy úgy szólt a hirdetés, hogy “Erotikus S/M film forgatására keresünk megfelelő testi adottságokkal rendelkező férfi és női statisztákat”. Nem vagy teljesen tájékozatlan a szado-mazo műfajban, olvastad A bundás Vénusz-t meg a Letérés-t, a műfaj klasszikusait, joggal hihetted hát, hogy az efféle kapcsolatot filmben is erotikusnak, s talán érzelemmel telinek ábrázolják. Mindenesetre most nem érsz rá tovább tűnődni a játék mibenlétén, mert hirtelen kutyacsaholásra és durva emberi hangokra leszel figyelmes. Nem is tűnt föl, hogy a kapu másik oldalán időközben megjelent két fehér pitbull és két fehér pólós, tar fejű, ökölbe szorult ábrázatú izompacsirta. Az emberi arcokról az ebek pofájára nézel, majd vissza, és az az eretnek gondolat ötlik föl benned, hogy a teremtő esetleg a kutya pofájáról mintázta az emberi arcot. Ezét a kettőét itt mindenképpen.

     – Ez a madárijesztő mi a faszt keres itt? – kérdi egyik a másikat.

     – Mi a faszt keresel itten, köcsög, he? – fordul hozzád a kérdezett.

     – A forgatásra jöttem… – hebeged a bizonytalan, alig hallható választ.

     – Teeee, bazmeg…?!

     – Igen, én, itt a szerződésem… – mondod nőiesen magas hangon, ami nálad nem a homoszexualitás jele, hanem a gyöngeségé, de erőt veszel magadon, mert bár legszívesebben menten sarkon fordulnál, eszedbe jut, miért jöttél ide: hogy pénzt keress. Előkaparod ócska dzsekid belső zsebéből a szamárfüles, félig összegyűrődött, négyrét hajtott papirost, és átnyújtod a rácson a közelebb álló biztonsági embernek. A pofa undorral és meglehetősen gyakorlatlanul kihajtja a lapot, rábámul, és kitör belőle:

     – Van rajta három kávéfolt… még jó, hogy nem rá verted a farkad, bazmeg!

     A másik biztonsági közben elballag a kutyákkal, a maradó pedig, miután a féloldalnyi szerződésszöveget nagy nehezen végigsilabizálta, elővesz egy kis szerkentyűt, és távirányítással kinyitja a kaput. Te csak állsz, a durvasággal szemben teljesen védtelen vagy, szinte lebénulsz.

     – Mi a picsára vársz, köcsög?! Nyitva a kapu, húzd már be a beled! – Szánalmas küllemed ezt az amúgy sem szelíd lényt a szokásosnál is jobban felingerli, és előhívja belőle az ősi ösztönt, a gyengébbe való belerúgás kényszerét. Ez persze csak képletesen értendő, mindenesetre lelki vesszőfutásod már a kapun kívül elkezdődik, a testi majd csak odabent.

     Miután belépsz a súlyos kapun (alig bírod benyomni), a biztonsági mutatja az irányt, merre menj: a kastély jobb szárnya felé. Ahogy mentek a széles, murvás úton, egyszer csak szemből furcsa riksa közelít felétek: egy meztelenre vetkőzött, lószerszámokkal ellátott férfiú – még szemellenzője is van neki – futólépésben üget, valami egyszemélyes kocsit húz, amelyen egy hosszú szárú, igen hegyes sarkú, piros csizmás, feszes fekete, fémszögekkel kivert bőrruhába öltözött hölgyemény ül, és időről időre nagyot suhint ostorával a “lovára”. Úgy húszlépésnyire a járműtől, a füvön észreveszel egy embert, aki lábakra rögzített, fölül mozgatható kamerával követi a fogat haladását. Ezt a típust sem szereted: kopasz homlokra föltolt napszemüveg, hosszúra növesztett ritkás, őszes haj lófarokba fogva, ócska, kopott farmer, övre erősített bunkofon, szájból lógó, füstszűrőig égett csikk. Filmes. És most még dolgozik is, nem csak naphosszat a levet hűti. Dolgozik? Ez tehát már a film? Hol itt a szex, teszed föl magadnak a kérdést, vagy legalábbis az erotika?

     De mire eldönthetnéd, izomagyú kísérőddel már oda is értetek a kastély hátsó fertályához, ahol hosszú lábú, platinaszőke és ugyancsak az ördögi fekete-pirosba öltözött nők pattogó parancsszavára afféle régi, óvodai mászókán meztelen, izzadt képű férfiak másznak nagy serényen. Lóg a heréjük, a belük meg az erőlködéstől. Ketten vannak, egymás után másznak a körülbelül tíz méter hosszú mászókán, mintha létrán másznának, csak épp vízszintesen. A mászásnak szemlátomást nincs semmi értelme. Miután a mászóka végére érnek, megnyúlt ábrázattal, de engedelmesen visszakocognak az elejére, és kezdik elölről a mutatványt. Bizony, mutatvány ez a javából, hiszen mindkettejüknek nehezére esik a feladat végrehajtása: az egyik olyasféle éhenkórász, mint te, Márton, a másik élemedett korú, szakállas, nagy hasú férfi – nem a jóléttől terebélyesedett el, hanem a rendszeresen, nagy mennyiségben fogyasztott sörtől. Ha túlságosan lassan haladnak a mászókán, már csattan is a bikacsök a szőrös fenekükön. A nagydarabnak már annyi piros csík van a hátsó felén, hogy össze sem tudod számolni. Pokoli látvány, Márton – a szó szoros értelmében: mintha valamelyik pokolkör kárhozottjai rónák céltalan köreiket az idők végezetéig.

     – Arra! – parancsol rád kísérőd, félbeszakítva komor gondolataidat, és egy vasalt tölgyfa ajtóra mutat a kastély oldalában. Ahogy közeledtek hozzá, az ajtó mintegy magától feltárul, és a mögötte ásító homályból hirtelen kiválik egy fekete csizmás nőszemély, kezében sok-sok hosszú, vékony bőrcsíkból álló, rövid nyelű korbács. Téged meglátva néhányszor fenyegetően csap vele jobbra-balra, mint egy állatidomár. Amikor az izompacsirta átadja neki “megbízóleveledet”, a nő fintorogva, ujjaival alig érintve az árkust, átfutja, majd a válla fölött hátranyújtja valaki másnak, akit a homályban nem látni, és fintorog tovább. Ez már nem a papírnak, hanem neked szól, Márton.

     Itt kezdődnek a bajok.

Az úrnők országa

Mész, Márton, csak mész, nem tudod, mire vállalkoztál. Mész hősiesen, pedig fáj a lábad – nem, nem a jövendő megpróbáltatások előérzetétől, hanem a már most, harminchárom éves korodban jelentkező ízületi bántalmaktól. Lassan te is elkopsz, mint az ízületeid, kikopsz az életből, ez a világ nem művészembernek való hely. Tehát mész, a térdedbe bele-belenyilall a fájdalom, de nem törődsz vele. Megszoktad már. Ha boldog lennél, nem is éreznéd, akkor nem érdekelne semmi fájdalom. De mitől lennél te boldog, Márton?! Se normális lakásod, se pénzed, se nőd, és a siker is csak vékonyan csordogál. Most legszívesebben azt mondanám, térj be valahova egy korsó sörre, ülj le, lazíts egy kicsit, pihenj meg, bódítsd el zaklatott idegeidet. Ne égesd szüntelenül mindkét végén a gyertyát… Nincs olyan kiállítás-megnyitó, amelyen ne lennél ott, meg vannak íróbarátaid is, az összes könyvbemutatóra is elmégy, és itt is, ott is csurran-csöppen valami, hol egy kis friss, illatos pogácsa, hol csörgeszáraz aprósütemény, de akadnak néha zsírosabb falatok is, meg aztán van üdítő, kávé, jobb helyeken unicum, jóféle vörösbor. Ilyenkor előfordul, hogy az egész tál pogácsa a te káka beleidben végzi, de mindegy, jól van ez így, másnak úgysincs rá akkora szüksége, mint neked… No, de mégsem mondom, hogy ülj be egy korsó sörre, mert rögtön kirúgnának a küllemed miatt, egy kicsit később a tömör izzadságszagod miatt, legvégül pedig – ha valami csoda folytán egyáltalán eljutnál odáig – a pénztelenséged miatt. Hisz éppen ez az, a pénz, a pénz miatt mész, mendegélsz a megbeszélt helyre, azért mész, hogy pénzt keress. De nem kell semmit sem elsietni, Márton, higgy nekem, fogd lassúbbra a lépteidet, élvezd még ezt a bágyatag szeptember végi napot, a fátyolos fényt, a kezedet egyenletesen borító, szürkésbarna koszréteg, amely úgyszólván második bőröddé kérgesült, talán átenged valamennyit a napfényből, kicsit olyan a kezed, mint a négereké, kívül sötét, belül meglepően rózsaszín, és ez olyasféle gondolatot ébreszt az emberben, hogy kívül ugyan szutykos vagy, de belül, a lelked mélyén tiszta – szükséged van erre a kis nyugodt sétára, hisz ha nem a homályos, alagsori odúdban festesz, amelyet gyalázatos hazugság volna műteremnek nevezni, akkor dohányfüstös kocsmákban vagy levegőtlen rendezvényeken töltöd az időt, szívd most tele azt a satnya tüdődet a kristálytiszta levegővel, néha a hörgőidnek is szükségük van kényeztetésre. Az imént állt el a szél, a város most tiszta, meg hétvége is van, szombat, ilyenkor amúgy is kevés autó közlekedik.

      Hopp! Most épp kelsz át az úttesten, és kását kérő cipőd lefittyedő  orrával megbotlasz egy macskakőben, és lemondóan azt dünnyögöd: “Hát, ez az arany sem lesz az enyém…”, és baktatsz tovább a város szélén található villa felé, ahová a forgatást meghirdették. Az út mentén ritkulnak a házak, és több a villa, mint a társasház, a kertek meg nagyobbak és gondozottabbak. Egyre kevesebb az üzlet, a vendéglátóhely, jószerivel már egy sincs, de nézd!, ott balra még van egy kies söröző, alkalmasint az utolsó a célállomás előtt. Te is érzed a pillanat súlyát, az árnyas kerthelyiségben a piros-fehér kockás abrosszal leterített asztalok csábítását, de felülkerekedik benned a józan ész, a biztonság kedvéért még egyszer kifordítod a zsebeidet, de belátod, hogy csak egy pikoló borsodira futná egy ócska pesti kocsmában vagy valamelyik észak-magyarországi falucska ivójában. Mindenesetre megnyalod cserepes ajkadat, és elképzeled, milyen lenne legurítani egy sört – végül is vágyakozni szabad, azt nem tilthatja meg senki. És a vágyakozás nem is mindig teljességgel hiábavaló, hisz emlékszel, egyszer egy hatodrangú absztrakt festő kiállításának megnyitóján hirtelen elment a villany, te fölálltál a helyedről, és karjaidat szárnyszerűen szétterjesztve, röpülő mozdulatot téve kiáltottad: “Legyen már villany!”, és lám, teljesült a vágyad. Lőn. Aztán mikor visszaültél a helyedre a téged ünneplő taps után, a villany megint elment… De ez már rég volt.

      Ahova most mész, ott még ez a mostani tépelődésed is – hogy tudniillik innál sört, de nincs miből – kellemes emlék lesz csak, viszont a söröző neve – visszagondolva rá –  rossz előjelnek tűnik majd. A vendéglátóhelyet ugyanis “A kis piros csizmához” címezték.

      No mindegy, a sörkérdés megoldódván, baktatsz tovább öles léptekkel, pedig én figyelmeztettelek, hogy ne siess, az ember mindig azt a kis jót becsülje meg, annak örüljön, aminek éppen részese. Te most részese vagy a csöndnek, a friss levegőnek, a madárdalnak, az égen gyorsan vitorlázó, hófehér, széltépázta felhők és a csak éppen sárgulni kezdő hegyvidéki erdő látványának. Az egyik hegy csúcsán – a nevét nem tudod, nem vagy nagyon ismerős Budán – még egy kis fából ácsolt kilátót is látsz, hirtelen elfog a vágy, hogy fölmenj oda, hogy egy kicsit elvonulj az emberektől, hisz mindig rengeteg ember vesz körül, akik nem igazán szeretnek. De nem teheted, mert időre kell odaérned a villába, különben ugrik a pénz, sőt, még neked kellene fizetned kötbért a szerződés szerint, amit előzetesen megkötöttél a producer helyettesével. Márpedig ezzel nem szabad játszani, az ilyen vállalkozókkal nem szabad kukoricázni, mert könnyen előfordulhat, hogy valami igen kemény, hosszúkás tárggyal vernek össze egy sötét pesti sikátorban ismeretlen, kigyúrt alakok. No, de félre a sötét gondolatokkal, ha sör nem, víz azért akad még számodra ebben a magyar Babilonban, nézd, ott egy ivókút az útkereszteződésben, ami felé haladsz! Azért még nem kell fizetni… Egyébként is, gondold meg, hogy a friss víz mennyivel egészségesebb, mint a sör! A víz a legnemesebb, legkirályibb ital, az italok királya, az élet fenntartója… Úgy, ni, töltekezz a kerületi önkormányzat által a szomjas vándorok részére építtetett fotocellás kútból, és jusson eszedbe, hogy elegáns szállodákban egy-egy kis üveg márkásabb külföldi víz ára öt-hatszáz forint! Ha ezt számolod, akkor máris a pénzednél vagy, sőt, kész nyereség ez a nap!… Jól van, Márton, most már elég lesz! Ne állíts be úgy a forgatásra, hogy rögtön a vécé után érdeklődsz! Nem tennél jó benyomást ideiglenes munkaadóidra… Úgy, ni, törüld meg a szádat, a nedves kezedet meg nyugodtan beletörülheted a nadrágod szárába, addig, amíg odaérsz, úgyis megszárad. Ha már itt tartunk, melegen ajánlanám, hogy tűrd be piszkosfehér ingedet a nadrágba, mert ha bárhova megy is dolgozni az ember, az első, amit felmérnek rajta, a külleme. Akik pedig most foglalkoznak majd veled, különösen érzékenyek az ápolt külsőre, úgyhogy jobban tetted volna, ha a hevenyészett mosakodás után jól be is sprézed a hónod alját, sőt, ha a hajad is megmosod, de most már mindegy…

      

Festő  vagy, érzékenyen figyeled a téged körülvevő világot, most az égen száguldó egyik felleg ragadja meg a figyelmedet: először olyan formája van, mint egy emberi arcnak profilból, még a szeme is a helyén van – ott, az a felhőt átfúró kis lyuk –, de aztán az arc vészes sebességgel átalakul, és egyszeriben valami szörnyszülött fejét véled látni, amely most feléd fordulva rád vicsorít. Rémülten elkapod a tekinteted, aztán mikor pár másodperc múlva újra visszasandítasz az égre, a felhő már szerte is foszlott, szétcincálták a magasban kergetőző szelek… Elgondolod, milyen hideg van odafönt, és megborzongsz. Ha tudnád pedig, mennyivel jobb lenne neked, ha mostantól örökre elbújnál a világ elől, úgy, hogy soha senki ne találjon rád, és életed végéig csak a felhők játékában gyönyörködnél, azt festenéd… Ha volna mivel, persze… Ja igen, talán azzal a vízfestékkel, amit a minap szedtél elő a pincéből. Végül is a pasztellszínű vízfestmény ábrázolja a leghívebben a felhők éteri, szüntelenül változó, vizes természetét – legalábbis neked ez az elméleted. A szükségből erényt csinálsz. A nehéz – és nem utolsósorban: drága – olaj szerinted merevíti a felhőket, mozdíthatatlan tárgyakká “alacsonyítja” őket. A vízfesték még az általános iskolás korodból maradt. A zsírkrétákat a nyáron már mind elhasználtad a Várban, amikor giccses tájképeket készítettél a nyugati turistáknak a Mátyás-templomról, a Halászbástyáról, terekről, utcákról. Azokat próbáltad eladni, sikerült is valamennyit, de korántsem folyt be annyi pénz, amennyit reméltél, hiába, kénytelen vagy aprópénzre váltani a tehetségedet… Látod, ha nem festő, hanem író volnál, például költő, jó költő, akkor csak tollra meg egy-egy fecni papírra lenne szükséged. Még jó, hogy nem szobrász vagy, Márton! Akkor aztán mi lenne veled?! Télen esetleg jégszobrászkodhatnál, de azt is inkább csak északibb szélességi körökön, nyáron meg a kutyapisivel átitatott városi homokozókban formázhatnád lóhalálában a szobraidat, amelyeket aztán elmosna az első kiadós zápor. 

Csőregh Márton válogatott szenvedései

Aki szereti a szépirodalmi erotikát, most kösse föl a gatyáját, mert közreadom egyik tavaly megjelent regényemet! Minden nap jön egy új rész. Holnap kezdünk!

A tartalomból:

        Szado-mazo filmforgatás andráskereszttel, emberfotelokkal és megtestesült ördöggel, kórházi tűzvész örömtelen szexszel, felhőtlen apai örömök szex nélkül, oktalan üldöztetés, csodás megmenekülés a művészet hatalma által, elismerés helyett pedofilvádak – szenvedéstörténet a megváltó kegyelem reménye nélkül, majd egy meglepően és mégis sorsszerűen végződő népi passiójáték... Végül pedig egy könyv  két befejezése.

      Hát ez meg mi? – kérdezhetné joggal az olvasó. Nem könnyű  eldönteni, hogy posztmodern pikareszk regényt, fejlődésregényt vagy művészregényt tart-e a kezében. Annyi biztos: a művön  érződik, hogy szerzője virtuóz elbeszélő, amit három eddig megjelent novelláskötete, az Apokrif történetek, a Szárazbabódi dekameron és az Ajándéknapok a túlvilágról is bizonyított. A feszes szerkezet, a tömörítés és a lélekábrázolás mélysége egyként erénye a novellista és a regényíró Szappanos Gábornak.

      Csőregh Márton, a szegény, de tehetséges fiatal festőművész alkata és hajlamai szerint állandóan felhőket szeretne festeni, ám a valóság mindig visszahúzza a földre, és arra kényszeríti, hogy megalázó  munkákkal csekély pénzt keressen. Életében nem sok a reménysugár, de ami van, az vakító erővel ragyogja be sötét napjait: nyomorúságos hajlékát a napfény csíkja, vigasztalan lelkét pedig egy kislány misztikus-megmagyarázhatatlan ragaszkodása... Márton a mai világban és a mai világtól szenved, de sorsa és útja örök emberi út: a poklok bugyraiból a szeretet fokozatain át halad egyre feljebb, míg a számára kijelölt helyre nem kerül a világ örök rendjében.  

A mű  2007-ben elnyerte a Magyar Napló regénypályázatának különdíját. 

Ars poétika és bemutatkozás

Közlök most itt egy kis novellát, amely a művészi hitvallásomat tartalmazza, egyszersmind amolyan kései bemutatkozásnak is tekinthető. Íme:



Egy fiatal íróhoz





Boldog születésnapot, kedves fiatal barátom, koccintsunk… Úgy, ni, egészségedre… Hát, ötvenéves lettél, el sem hiszem, emlékszem még, amikor először láttalak édesapáddal. Nagyon aranyos – akkor még szőke – kis kölyök voltál, most pedig a halántékodon már őszbe vegyül gesztenyebarna hajad. Hosszú szempillád volt, olyan hosszú, hogy minden szálldosó szösz megakadt benne, apáddal alig győztük szedegetni. A te szempilládról aztán tényleg el lehetett mondani, hogy seprő. S közben, ahogy óvatosan lehúztam róla egy-egy bolyhot, néztem az arcodat, a hatalmas szemedet, amely messziről barnának látszik, közelről azonban kiderül, hogy zöld… De ez mind nem érdekes, nem is ez tűnt föl igazán, hanem az, hogy valahogy mindig olyan szomorkás volt a tekinteted… De nem, ez nem jó szó, nem fejezi ki a lényeget, keressünk megfelelőbb szót, elvégre írók volnánk, vagy mifene, tehát nem is szomorkás, mert ez inkább átmeneti érzést fejez ki, nem, a te szemed állandóan szomorú volt, de én úgy láttam, ez nem holmi futó hangulatok miatti szomorúság, hanem egészen mélyről jövő. Ez a tudás szomorúsága volt. Olyan volt a szemed, hogy az ember azt hitte, mindent tudsz. Ötévesen. Mintha egy másik világról hoztad volna ezt a tudást. Ahol az igazság, a jóság és a szeretet uralkodik. Hiszen nem volt okod a szomorúságra, jó családból származol, apád-anyád szeretett, az egész család dédelgetett. De mégis. Ez a tekintet volt a te bélyeged. Én már akkor észrevettem, hogy rendkívül érzékeny lélek vagy, biztos voltam benne, hogy művész leszel. Talán leginkább festő. No, nem sokat tévedtem. Hiszen úgy írsz, mintha minden porcikáddal látnál, mintha magad is egy hatalmas szem volnál, ahogy az amerikai Ralph Waldo Emerson egyik esszéjében olvashatjuk…

De egészen kitikkadok, rendelek egy üveg ásványvizet, tudod, az idős emberek könnyebben kiszáradnak, ebben is hasonlítunk a csecsemőkhöz, no meg abban is, hogy mi is nagyon közel vagyunk az igazság, a jóság és a szeretet birodalmához, csak mi nem kiszakadtunk belőle, hanem épp térünk vissza belé. Mert szívesen koccintok ám veled egy pohárka finom vörösborral, de aztán jöjjön a víz, a víz, a víz... Neked is ajánlom, hogy kevés alkoholt igyál, csak a bajt hozza rád. Láttál te már kilencvenéves embert kocsmázni? Hetvenévest se nagyon. Rád kincset bíztak odaát, és neked azt kell felmutatnod. Neked itt feladatod van, küldetésed, a prózaíró olyan, mint a hosszútávfutó, sőt, még olyanabb, be kell osztania az erejét, a prózaíró hosszú távra tervez és él. Nem ihatja el az eszét, csak néha, hogyha nagyon muszáj... Nem meginnod, hanem megírnod kell az igazságot... de ez egy más ügy... az igazság... Hajh, írd meg az igazságot; megfogod bánni; ne írd meg az igazságot, azt is meg fogod bánni; írd vagy ne írd, mindkettőt meg fogod bánni; akár megírod, akár nem, mindkettőt megbánod - hogy kedvenc dán bölcselőnk modorában szóljak. De ismerlek, te is olyan vagy, mint én: csak az igazságot tudod megírni. Nincs benned semmi vagányság, képtelen lennél pénzért ócska horrort vagy pornót írni. Ha megírod az igazságot, a többség kiközösít, csak a hozzád hasonlók becsülnek, és holtodig szegény maradsz, ha nem írod meg, hanem csak limonádét vetsz papírra, a többség ajnározni fog, elhalmoz jutalmakkal, viszont nem tudsz tükörbe nézni...De nálad az már nem kérdés, te már döntöttél, sőt, nem is kellett döntened, ha akarnál, sem tudnál más lenni. Úgyhogy ez megoldódott magától. Az a kisgyerekkori tekinteted erről szólt.

Én nemsokára meghalok. Nem vagyok beteg, csak az a bajom, hogy pergamenvékony a bőröm: aggastyán lettem. Igyekeztem okosan élni, s most szeretnék néhány tanácsot adni útravalóul, csak épp nincs sok értelme, hiszen te szinte mindent tudsz, mint ahogy ötévesen is tudtál. Már akkor pont olyan voltál, mint most. Kívülről sokszor határozatlannak látszol, merengő a tekinteted, aki nem ismer, azt hihetné, teszetosza, befolyásolható ember vagy, de ez csak a megtévesztő máz, belül olyan kemény vagy, mint a gyémánt és éppoly csökönyös, mint vastagnyakú kálomista őseid.

Mint atyai barátod, most jöhetnék megint a kierkegaard-i diapszalmatával: Vegyél részt az irodalmi közéletben, vagy ne vegyél részt, így is, úgy is megbánod; legyen viszonylag biztos állásod, ahol kitapossák a beled rossz fizetésért, vagy élj szabadon, de bizonytalanságban: így is, úgy is megbánod. Egyébként is úgy élsz, ahogy saját istened diktálja - mindig is inkább te próbáltad magadhoz hajlítani az embereket, s ha egy bizonyos határon túl nem voltak hajlandók rá, nem foglalkoztál velük többet. Te azt írsz, amit akarsz, természetesen nem veszel részt az irodalmi közéletben, és szabadon élsz - már amennyire a jelenlegi körülmények közt ez egyáltalán lehetséges. Furcsállnám is, ha nem így tennél.

Voltaképpen már csak egy kérdés megoldatlan az életedben: a másik nemhez való viszony. És most pontosan idézem filozófusunkat: "Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj, vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; akár megházasodsz, akár nem, mindkettőt megbánod..." Tisztában vagy vele, hogy akármit is teszel, úgyis megbánod, ezért nyilván úgy gondoltad, a két rossz közül azt választod, amit kevésbé bánhatsz meg. Így még mindig választhatod a másikat, ha viszont megházasodtál, akkor már nincs választásod... Na, ebbe jól belebonyolódtam...

Figyelem azt a nőt, aki háttal ül nekem a mások asztalnál, tarka nyári blúza erotikusan ráfeszül testére, a haját dobja jobbra-balra, mint egy türelmetlen kanca a sörényét. Egyfolytában tüzel... Ó, bárcsak újra hetvenéves lehetnék, s nem ilyen vén trotli...

No, de hova lettél, fiatal barátom?! Most jövök csak rá, hogy az a nő pontosan a te széked mögött ül... és már nagyon régóta nézem a hátát. Vajon kimehettél a vécére? Gyanús, hogy sosem mondtál semmit a mondókámra. Ilyen nagy lenne köztünk az egyetértés? Vagy kezdek teljesen meghülyülni, és végig magamban beszéltem?! Csak odaképzeltelek az asztal másik oldalára? Sőt, nem is téged, hanem magamat? A negyven évvel ezelőttit? Ezért hallgattál beleegyezőleg?!

Na, ideje hazamenni, és bevenni egy marék Cavintont.

Pincér, fizetek!

Szippantókocsi és robbanószeres teherautó

Írtam egyszer egy falusi novellát, Lagzi volt a címe, abban egy elhagyott szerető azzal állt bosszút volt barátnőjén, aki éppen a lakodalmát tartotta, hogy este, a nagy táncikálás közepette, befújta szippantókocsija tartalmát a táncterem közepére... És mit ad isten, a novella megjelenése után két héttel, Janox, az Irodalom visszavág c. lap szerkesztője somolyogva az orrom alá nyom egy kis hírt valamilyen újságból, amiben az áll, hogy valahol délen, talán Portugáliában - mindenesetre nem a Közel-Keleten!! - egy lakodalmas menetbe robbanószerrel megrakott teherautóval behajtott az elhagyott szerető, és felrobbantotta rakományát... Ha én ilyet találok ki, azt mondják az olvasók, hogy nagyon elvetettem a sulykot, ez azért már mégis túlzás.
    A valóság mindig sokkal durvább, mint amit az irodalom ábrázolhat. Természetesen írhat az író is megtörtént estekről, de akkor az tényirodalom lesz. A szépirodalomban mindig moderálni kell az élet és a kőkemény valóság mértéktelen túlzását. Ha a teherautós sztorit vettem volna alapul, és abból kerekítettem volna elbeszélést, minden hozzáértő azt mondta volna, hogy ez teljesen hihetetlen és hiteltelen, tanuljak meg írni.
    Mellesleg a szippantókocsis eset is megtörtént, de nem volt olyan durva, mint a robbantós.
    Egy másik novellában egy falusi idiótáról írtam - Csulák Lajos volt a becsületes neve meg a novella címe is -, aki a Vészhelyzet-ből ellesett módszerrel igyekezett meggyógyítani gutaütött apját. És két ócska szenes vasalóba áramot vezetett, és afféle "defibrillátor"-ként használva őket, nekinyomta a fater mellének. Nos, az öreg meghalt, Lajos meg börtönbe került, de elnöki kegyelemmel szabadult, mert nem tudta, mit tesz, olyan hülye volt.
    Pár nap múlva a sajtóból meg egy olyan bődületes marháról hallottam, aki ötszörösen túltett az én "Lajosom"-on.
    Isten állatkertje sokkal nagyobb, mint bármelyik író szárnyaló fantáziája.

Ajándéknapok a túlvilágról

Mi lehet a halál után? Bizonyára mindenki gondolkodott már rajta. Találgatunk, nem tudunk semmi biztosat. Angyalokká, jótét lelkekké, szellemekké, kísértetekké válunk, netán olyan vérengző dögökké, amilyeneket Stephen King ábrázol az Állattemető című könyvében? Félelmünkben élettel szeretnénk megtölteni a halál birodalmát, mert nem hisszük el, hogy nincsen semmi odaát. Persze az életről sem tudunk túl sokat, legalábbis a legtöbbünkön nem látszik, hogy tudnánk. Hogy mi van az életben, tudni véljük, hogy mi a halál után, nem tudjuk, DE VAJON MI VAN AZ ÉLET ÉS A HALÁL KÖZÖTT?! Most nem a meghalás előtti utolsó másodpercekre gondolok, amikor állítólag lepereg előttünk a kis életünk. Nem. Hanem arra, hogy mi van, ha valakit föltámasztanak a sírjából, visszahoznak az életbe valamennyi időre, aztán újra visszapaterolnak a sírba? Harmadik novelláskötetemben, az Ajándéknapok a túlvilágról-ban, amely most  jelenik meg a könyvhétre, szinte csupa ilyen történet van. Az egyikben Hunyadi Jánost, Mátyás király apját támasztja fel Isten a nándorfehérvári diadal 550. évfordulóján, hogy tegyen rendet Magyarországon; a másikban Az Ezeregyéjszaka és Krúdy Gyula Szindbádját támasztja fel az "Író", és élő halottként "mozgatja" a temetőben, ahol női csontvázaknak udvarol, teliholdkor nyíló virágokat szedeget, és "présel" a koporsója alatt, a homály színén tűnődik, bibliát lop a ravatalozóból, árvíz idején pedig a koporsójában mint valami csónakban hajókázik a sírkövek között... De van vidámabb történet is! Egy harmadik írásban ugyene Szindbádot a jelenleg holtszegény Magyar Írószövetség valamikor a boldog jövőben görögországi nyaralásra viszi (Szantorinira), és mindenféle kalandokba hajszolja.
    Életünk egy részében azért nem élünk, mert még nem tudunk élni (fiatalok, tapasztalatlanok vagyunk), másik részében már nem tudunk (megvénültünk). Halálunk után meg néha azért kell élnünk, mert hülye írók föltámasztanak bennünket, és azzal játszadoznak, hogy félholtként idióta módjára tologatnak az élők között.
    Az Ajándéknapok a túlvilágról ilyen abszurd helyzetek gyűjteménye. A tíz novellát tartalmazó kötetet a Kráter Kiadó standjánál (57-es stand)) dedikálom június 1-jén, pénteken, 16:00 órakor, valamint június 3-dikán, vasárnap, 13:00 órakor a Vörösmarty téren. Mindenkit szívesen látok!

süti beállítások módosítása