Szappanos Gábor

2010.máj.16.
Írta: Sz.indbád01 Szólj hozzá!

Én haltam meg, nem te!

            Miközben ezekről diskuráltok a halászból lett kapussal, mindenféle káprázat játszik csalóka játékot veled. Fényfolyó zubog melletted, melyből mint megannyi játékos halacska, rubintszikrák pattannak ki, majd hullanak ismét vissza a csillámló ezüsthabokba. A folyó mentén tavaszból-hímzett part nyúlik el kéjesen, rajta ezer színben mosolygó virágok, amelyek kis arcukkal ártatlan-boldogságot sugároznak feléd. Bókolnak, bólogatnak, illegetik magukat, szinte pukedliznek, és azt se tudják, létezik-e gonoszság. A magasban itt-ott angyalok raja röpül V-alakban, mint a vadlibák, szivárványos fényszárnyaik lágyan surrognak a puha mennyégben, forró szeretet hajtja őket, közben boldog arccal egyfolytában az Úr szemébe néznek, le nem veszik róla figyelmes, komoly, ám szüntelenül derűs tekintetüket. Valahonnan a folyó mélyéről ártatlanul elhalt leánykák csilingelő dala hallik, s mint a gregorián dallam, úgy kígyózik áhítatos-szépen az isteni szem felé, amely mindig éber, s amelyet sosem árnyékol pilla. A bizánci mélyarany égen a fény néha olyannyira összesűrűsödik, hogy folyékonnyá lesz, és hatalmas, kövér cseppjei az ezüstfolyóba pottyannak, kioltanak egy-egy rubintszikrát, amely egy pillanatra smaragddá változik, majd sisteregve belesimul a habokba.

Tovább

Mennyei appendix

A fényből sosem elég, gondolod elmerengve, miközben a téged körülölelő fényáradatban próbálsz biztos pontokat elkülöníteni. Biztos, mozdulatlan pontokat. Még mindig úgy jár az agyad, Márton, mintha emberként élnél a földön. Biztos pontok odalent se voltak, idefent sincsenek. A biztonság hiányát a földön persze sokkal zavaróbbnak érezted, ott húsbavágó kérdés volt a szüntelen pénztelenség, a szeretetlenség, a kitaszítottság.

            Szeretnéd a szemed elé kapni a kezed, vagy legalább lehunyni a szemedet, hogy meg ne vakulj, de rájössz, hogy nincs se kezed, se szemhéjad. A kérdés csak az, hogy van-e szemed egyáltalán? Mert ha látsz, akkor kell, hogy legyen. Megkísérelsz lepillantani, ahogy annak idején a földön a kását kérő cipődre, de… lábad sincs! Alattad – már ha használhatjuk ezt a térbeli viszonyokra utaló helyhatározót – nincs semmi, illetve ott is ugyanúgy örvénylik, kavarog, folyik, szóródik és sűrűsödik a szivárvány minden színében játszó fény, mint előtted, fölötted és mögötted.

– Ruhád sincs, se vakító fehér, se édes illatból szőtt, semmilyen – szól egy hang valahonnan a csordogáló, bugyborékoló, sistergő fényből.

– Ki az már megint?! – kérded egy kicsit ingerülten és riadtan, mert az illető mintha kitalálta volna a gondolatodat.

– Ne riadozz, Márton, itt a mennyben más törvények uralkodnak, mint a földön, tudod. Örök törvények.

– Ja, te vagy az, Péter bátyó? Hogyan találtad ki, hogy mire gondolok? És hova lett a fehér ruhám, amit a kapuban kaptam?!

– Már a kérdésed is rossz, Márton, látszik, hogy újonc vagy itt. De nem baj, van időd megszokni az öröklétet. Ami késik, nem múlik, hiszen se nem késik, se nem múlik semmi… No, de visszatérve a kérdésedre, neked nincs gondolatod, hisz te magad vagy a tiszta gondolat, mondtam már, amikor megérkeztél. És azt is említettem, hogy tökéletesen szabad vagy.

– Köszönöm szépen, de egyelőre nem tudok élni a nagy szabadságommal, azt se tudom, mi merre van itt, mindenfelé fénybe ütközöm, mozdulni se bírok. Téged se látlak, pedig amikor feljöttem ide, még láttalak. A menny bejáratának székely kapu alakja volt, szépen lehetett látni…

– Az egy kis átverés volt… Ne haragudj. Az újonnan érkezetteket nem akarjuk azonnal a fényfolyam mélyvizébe dobni. A székely kapu, az én alakom és minden forma, amit feljövet láttál, mind csak illúzió, amit a te kedvedért produkáltunk, hogy ne érezd olyan elveszettnek magad. Elég nagy megrázkódtatás volt számodra a halál, bár tudom, hogy nem sokáig bántad, hogy nem élsz tovább abban a vigasztalan szürkeségben…

És tényleg, Márton, egy pillanatra visszagondolsz, honnan jöttél, visszagondolsz a kövér felhők alatti passiódra, a borongó, párás homályra, a hamuszürke arcú nézőkre, a lebernyegre, amelyen majdnem feketének látszott a véred… visszagondolsz a lakásodra, vagy inkább föld alatti odúdra, ahova nagy ritkán hatolt be a fény, visszagondolsz a filmforgatásra, amely minden bajnak kezdete volt, a pokolbéli jelenetre, első megfeszíttetésedre… De… de… már akkor is volt egy fénysugár. Amikor félholtan résnyire nyitottad a szemed, s a pilláid szivárványszínűre szűrték a hitvány neonfényt, mintha már akkor megsejtettél volna valamit az eljövendő gyönyörökből.

Mert ez a fényár a lenti sötétséghez képest maga a gyönyör. Ebből te egy örökkévalóságon át táplálkozni fogsz, és sosem unod meg. Felhők – legalábbis a földi értelemben – itt nincsenek, de kárpótolnak majd értük a csillagködök meg a felhő alakúnak tetsző, egymásra torlódó fénynyalábok.

– Mert tudod, úgy van ez, Márton – gombolyította tovább gondolataid fonalát Szent Péter –, hogy itt voltaképp semminek sincs alakja, de az isteni fény hol kisebb, hol nagyobb intenzitással árad szét a világba, s ezt a nagyobb sűrűségű fényt véled majd felhőnek…

– Ha “árad szét”, ahogy mondod, Péter bátyó, akkor valahonnan valahová kell áradnia, nem?

– Jó, hát hogyha annyira ragaszkodsz, hozzá, akkor nézd az eredetét! Csak azért, hogy megnyugodjon kíváncsi lelked. Nézd, ott…

– Hol ott, Péter bátyó, hol?! Téged se látlak, hogy láthatnám azt, amit mutatsz?!

– Ja, bocsánat, elfelejtettem alakot ölteni… Nos, itt vagyok, na… tehát ha arra nézel – mutat fényujjával a mennyország kapujának őre –, valamit látnod kell.

Nézed Péter kezét, és próbálod meghatározni, mihez hasonlít. Fény, fény, de mégis, milyen? Nem hagy nyugodni a gondolat, hiába, a szakmai ártalom itt is kísért. Nem lézer, mint a csillagháborús filmek fénykardja, nem olyan tömör, nem látszik önálló fényforrásnak, ahhoz azonban mégis elég tömör, hogy ne lehessen átlátni rajta… Mereszted a szemed, és megállapítod, hogy leginkább olyannak rémlik, mint az éles fénnyel megvilágított, gomolygó füst…

No, jó, ha mindig leragadsz az anyagszerűségnél, itt a mennyben nem jutsz egyről a kettőre. Elnézel a Péter reszketeg fényujja mutatta irányba, s csakugyan, a távolban – de ki tudja, hol és milyen távol?! – feldereng valami szivárványszerű forma. “Ez is csak beugratás lesz, de ha már kérdeztem, belemegyek a játékba”.

– Milyen alakja van? – kérdezi Péter.

Igazságkereső tekinteted gyémántkeményen fúródik a végtelen fényűrbe.

– Amennyire látom, szem, de nagyon különös… Valahogy olyan gonosz a nézése. Egészen ijesztő. 

– És milyen ez a szem?

– Hát, a fehére, már ha annak lehet mondani, ultraibolya színű, azt egy sárgás gyűrűféle övezi, majd legkívül valamiféle vöröses felhők... Nem is, inkább irdatlan lángözönnek rémlik az a vörös burok. Mintha egy robbanást látnánk, amely után tűzcsóvák csapnak szerteszét… Kimondottan csúnya látvány. Vagy csak rosszul látok? Még a földön egy Szalai Gergely nevű író valamelyik novellájában azt olvastam, hogy “a halál után a lélek megőrzi ugyanazt a látáshibát, amely az élő embert jellemezte.” És én odalent rövidlátó voltam…

– A születés nem mindig szép – jegyzi meg tömören Péter. – És mi van a közepén? – A szemészeti problémádat elereszti a füle mellett.

– A szem bogarára gondolsz? Feketének látszik, mintha semmi sem lenne ott.

– Nincs is, Márton, az Isten szemének közepe. A világ közepe. A semmi.

– És talán abból a semmiből árad a fény? Jól értem?

– Isten teremtő szeretete fény formájában kiáradt a világba, azért látszik úgy, mintha nem lenne ott semmi… persze hogy semmi, az azért túlzás: áthatolhatatlan fekete lyuk tátong most ott, amelybe minden gonoszság, minden lelki szemét belehull. Aztán ha Isten egyszer újra kiárad, ha újrateremti a világot, szeretetének kohójában eltűnik minden gonoszság.

            – És egyébként milyen alakja van Neki? A nabateusok kocka alakban ábrázolták, volt, aki gömb alakúnak képzelte, egyes misztikusok meg háromszögből ránk tekintő szemnek. Ennyi erővel akár paralelogrammából is sugározhatná ránk mindenható szeme fényét… – Csak a legnyilvánvalóbbat nem mondtad ki, Márton. Hogy antropomorf. Eszedbe jut, hogy egyszer, jó húsz évvel ezelőtt, Isten agyonsújtott villámával egy csaló zöldségest Budapesten, s állítólag pontosan olyan volt a derült égből lenyúló hatalmas keze, mint Michelangelo freskóján a Sixtus-kápolnában, amint megteremti Ádámot.

            – Az alaknak, a színnek és a kiterjedésnek csak a földi viszonyok közt van jelentősége, az anyag világában.

            – De hát akkor a mennybéli fogadtatásomkor hogy értetted azt, hogy én lehetnék itt a hivatalos festő? Hogyan lehet gondolatban festeni?

            – Amit képzeletben megalkotsz, azt más égi lelkek is látják. Így lehet.

            – De tárlatot, gondolom, nem lehet rendezni a képeimből… – dünnyögöd, továbbra is a földi vágyak béklyójában. Aztán eszedbe jut, hogy nem is olyan lehetetlen, amit Szent Péter mond. Hiszen a földön is van concept-art: ez az általad igencsak lenézett művészi irányzat épp arról szól, hogy az alkotó csak a műalkotás katalógusszerű leírását, koncepcióját hozza létre, magát a művet nem.

            – Isten a legnagyobb concept-art művész, Márton – kapja el megint a gondolatodat Péter. –  Az ő elméjében fogant meg a világ, amit aztán életre is keltett…

            Eszedbe jut, Márton, hogy józsefvárosi odúdban a paralelogramma alakú fénycsík megjelenésekor a falon függő tájképeid megelevenedtek, görögni kezdtek rajtuk a felhők, fújni a szél, dolgozni kezdett a nap kohója.

– Igen, Márton, Isten olyan jónak találta a képeidet, hogy földi küldöttével, a fénnyel keltette életre őket.

            – És miért kelti életre a gonosz képeket is?! – vágsz vissza ingerülten a gondolatfürkész-kísérődnek. – Egy Betlehemi gyermekgyilkosság-ot, például?

            – Már bocsáss meg, de nem lehet egy seggel két lovat megülni, Márton. Ha nem kelti életre, akkor bele sem ugorhattatok volna a vászon mögötti valóságba. Valamit valamiért. Úgy is felfoghatjuk, hogy Isten meghallgatta imádat, és ideiglenesen megmenekített üldözőid karmai közül.

            – De nem sokra rá mégis magához szólított – feleselsz. – Jó, persze, jól érzem magam itt, de ilyen fiatalon… Mi volt vele a szándéka vajon…?

            – Talán megelégelte a szenvedésedet. A többi meg megy magától.

            – Milyen többi?

            – Hát, a művészi diadalmeneted a földön hamarosan elkezdődik. Ha meghalsz, rögtön felfedeznek, tudod, nem jelentesz többé közvetlen fenyegetést a pénzosztók és a tehetségtelenek számára. Nemsokára kiállítás nyílik a festményeidből a Műcsarnokban… Jobb is, hogy te nem alacsonyodtál odáig, hogy sírj-ríj támogatásért: minél többet szenvedtél, annál inkább elmélyült a művészeted… Pár hét, és egy kurátor kezébe kerülnek a képeid, aki ámulva fogja csodálni őket, s tekintélyes summát kap azért, hogy feldolgozza és a közönség elé tárja ismeretlen életművedet.

            – A csudába – dohogsz. – Nekem meg egy kanyi vasat sem adtak, hogy megalkossam őket…

 

Címkék: regény, irodalom

Neked mindig a huncutságon jár az eszed?

Ebből a világból mielőbb el kell tűnni, mielőbb újra föl a felhők fölé, föl, föl a fénybe! Gyorsan áttöröd a fullasztóan sűrű, nyomasztó felhőréteget, hogy mihamarabb az örök fényben sütkérezhess. Olyan sebesen száguldasz, mint egy rakéta, aztán a méltóságteljesen gomolygó jégkristályok fölött lelassítasz, mert elámulsz a gyönyörűségtől. Mintha körben a láthatárig a világ egy hatalmas kávéscsésze lenne, s rajta a felhők a dús tejszínhab. Sosem ültél még repülőn, egészen megilletődsz, hogy szeretett felhőidet most először fölülről látod.

Libegsz a felhőóceán fölött, szálldosol le és föl, élvezed a pillekönnyű lebegés élményét – és nem fázol, pedig legalább mínusz hatvanöt fok van itt. Ó, Márton, szó szerint mennyei érzés: nincs tested, nincs az a durva kolonc, nem fáj semmid, szinte már ezért érdemes volt meghalni… Ha tudtad volna, hogy csak ennyi az egész, nem ragaszkodtál volna olyan makacsul az élethez… Itt nem rángatóznak idegesen az izmaid, mint a galvanizált békacomb, itt nem gyötörnek időjárási frontok, mert idefönt mindig szép az idő, süt a nap, sőt, még egy csomó más csillag is süt, bár valamit mintha mégiscsak éreznél… lehet, hogy a nap- és a csillagszél az? Vagy csupán képzeled az egészet, és a földi szelek emléke zúg benned…?

Ahogy így elmerülsz a súlytalan röpülés élvezetében, ezúttal immár magasabb régiókba emelkedve, a tejszínhabos eget mélyen magad alatt hagyva, egyszer csak furcsálkodva észreveszed, hogy mintha kósza felhőpamatokba ütköznél… sőt, mintha ezek a pamatok kísérnének utadon, szállnának veled együtt, s mintha még ütemesen mozognának is… olyanok, mintha verdesnének… igen, a szárnyukkal, verdesnek a szárnyukkal, és álomszépek.

Pirospozsgás képű angyalok!

Bőrük, mint a tej, orcájuk, akár a nyíló rózsa, s ahogy az egyik megáll melletted kiterjesztett szárnnyal, feltűnik, hogy a tollai színe a legpompázatosabb szivárvány. Bizonyára azért szokták a legtöbben fehérnek ábrázolni az angyalszárnyakat, mert a heves verdeséstől fehérré oldódnak a színek, ahogyan a színkeveredés törvénye tanítja.

Hárman vannak, az arcuk jóságosan vidám, a bőrük olyan sima, mint a bársony. Elsőre lányoknak nézed őket, azért is szólítod őket így, felhőtlen boldogsággal: – De szépek vagytok, angyalkáim, adjatok egy csókot!

– Márton, Márton, neked mindig a huncutságon jár az eszed? Ha akarnánk, se tudnánk neked csókot adni, mert fényből van a szánk meg az egész testünk – közli az egyik nagy szárnysuhogás közepette. – Az az idő lejárt, most már másféle élvezetekben lesz részed, nem otromba földi gyönyörökben.

És vezetnek tovább a végtelen magasságokba, a fénynél is sebesebben, olyan sebesen, mint a gondolat. A föld egy pillanat alatt eltűnik alólad, csillagok cikáznak el melletted, galaxisok raja, s te azon tűnődsz, voltaképpen hol van a mennyország. Bent a világegyetemben, vagy valahol azon kívül? Van egyáltalán helye? Miközben ezek a kérdések foglalkoztatnak, egyszeriben hatalmas fényességre leszel figyelmes. Lélekként ugyan hamar hozzászoktál a tündöklő égi fényáradathoz, most mégis rendkívüli káprázatban van részed.

– Milyen szép vagy, Márton! – szólít egy hang, akinek a gazdáját először nem is látod. Körülnézel, már amennyire egy tiszta szellemi szubsztancia képes körülnézni… Hiába no, ezek a földi megszokások. Nehéz tőlük szabadulni.

– Ééén?! – csodálkozol. A földön nem kényeztettek el az ilyen megjegyzésekkel.

– Szép lélek vagy, én csak a lelket látom, a testtel nem foglalkozunk… Mi is voltál odalent?

– Festőművész…

– Hm, hm. Akkor te lehetnél itt a hivatalos festő. Más festők is vannak itt, de még egyikük sem tudta megfesteni az itteni láthatatlan harmóniát meg a szférák zenéjét… mert nehogy azt hidd ám, hogy itt végtelen henyélés és meddő szemlélődés folyik, ahogy a közhiedelem tartja… Itt is dolgozni kell.

– Jó, hát megpróbálhatom, de nem ígérek semmit, mert a harmóniát meg a zenét elég nehéz ábrázolni… Van mindenféle eszköz: festék, ecset, minden, ami kell…?

– Itt ilyesmire nincsen szükség, Márton. Idefönt minden gondolatban történik. Az olyan szabad szellemeknek, mint amilyen te is vagy, megvan az a kiváltságuk, hogy haláluk után tudatuk nem tér vissza és nem olvad be az egyetemes tudatmasszába, hanem kénye-kedve szerint mozoghat, gondolkodhat tovább… A mennyország fény és gondolat. Én a Szent Péter vagyok… Nézz rám, ugye, hogy látsz…?

És valóban, egy nagy fehér szakállú bácsi fénylik előtted, szemében huncut mosoly, mögötte – ugyancsak fényből – egy óriási, székely kapura emlékeztető építmény.

– Igen, látlak, Péter bácsi…

– Pedig csak a gondolatodban létezem. Mint ahogy Isten is…

– …aki a bennünk élő legfőbb jó kifejeződése.

– Pontosan, Márton. Látod, ezért kerültél ide, mert mindezzel tisztában vagy. No, fiam, ismerkedj a mennyel, remélem, könnyen fog menni, a jót hamar megszokja az ember… De megérdemelted. Sokat szenvedtél, míg idáig jutottál. Most megmutatom a helyedet, remélem, tetszeni fog. Ez persze nem jelenti azt, hogy állandóan ott kell rostokolnod, hiszen tudod: tökéletesen szabad vagy…

Úgyhogy körül sem kell nézned, amikor Szent Péter elvezet a helyedre, anélkül is tudod, hol vagy.

S mivel megfáradtál picit, egyelőre megpihensz ott, az Úr lába zsámolyánál, tiszta és szabad gondolatként, szeplőtelen szeretetként, vakító fényből és édes illatokból szőtt patyolatfehér ruhában.

 

Címkék: regény, irodalom

Júdás jut eszébe

Mintegy varázsütésre a szelek is elnyugszanak, csak a lelkedben hallik még a tompa, őrlő zúgás, akár egy örökkön-örökké dolgozó malomé, amely szüntelenül töri-zúzza a világ gonoszságát, az irtózatos gonoszság-tömböket, amelyek nagyobbak a malomkőnél is, de az csak zúzza őket könyörtelenül, amíg egyszer talán végleg el nem fogynak…

            A szél a világban tomboló szeretethiány.

            És zúg, amíg teljesen el nem fogy a szeretetlenség… De addig?

            Addig maradsz a magányoddal. És a szerepeddel, amit élsz is meg játszol is egyszerre. Most például úgy, hogy meghalsz.

            – Atyám, a te kezeidbe teszem le a lelkem! – mondod fennhangon, és lecsuklik a fejed. Még billeg is jobbra-balra egy kicsit, mint valami élettelen tárgy. Jó szerepjáték, elégedett lehet veled a rendező. Még a szemed is fennakad, a nézők a lehajtott fejed miatt nem láthatják – csak passióbéli anyád látja, aki könnyáztatta tekintettel néz föl rád a kereszt tövéből, miközben teljesen elgémberedett lábadat csókolgatja.

            És most megindul feléd a leszerepelt vitéz.

            Mostanra összeszedte magát, kiheverte a szégyenletes kudarcot, hogy elfelejtett három szót a szövegéből. Újult erővel, szinte dühvel vág neki az új feladatnak, hogy az új élet vérét s vizét fakassza az Úr Jézusból. Saruja alatt nagyokat roppan a kavics, egyenletes ütemben lépked, mint maga a Végzet, amelynek végtelenül sok ideje van behajtani a tartozást. Amit itt elmulaszt, behozza máshol. És sokszor előfordul, hogy ugyanazt a tartozást többektől is behajtja, mohósága nem ismer határt, vért és verejtéket, könnyet és gennyet sokat fakaszt, de boldogságot keveset csepegtet. Sisakja most az álla alatt egy madzaggal van megkötve, nehogy még egyszer leessen, a fényes fém torz tükre a valóságnak, szempilláid résén át figyeled, Márton, hogy olyan vékony és hosszúkás vagy ebben a tükörben, mint egy elillanó füstcsík.

            Kezében a dárda, emeli a dárdát, vastag bőrpáncélja nyikorog, amint mozdítja a vállát, ez is olyan kellék, amelyet évente csak egyszer vesznek elő, és nem kellőképpen ápolnak. Megcsapja az orrodat az illata is: éppen olyan, mint első disznóbőr iskolatáskád szaga, amitől egyszeriben megrohannak a gyerekkori emlékek, az első olvasásóra: “A, a-nya”.

            Aztán vége.

            A katona beleszúrja a dárda hegyét az oldaladba. A fájdalom éles, villanásszerű, de rövid.

Most az idő egy pillanatra megszűnik, és lomhán, alapjáratban forog a kereszt tengelye körül, s csak amikor fennszóval kiáltod, hogy – Elvégeztetett! –, és kibocsátod lelked, pörög föl hirtelen s vágódik ki a semmibe. A távozás idejére kétfelé válik a lelked. Az egyik – nagyobbik – rész a szádon át suppan ki, a másik a másodperc törtrésze alatt bejárván tested vörösen derengő alagútjait, a seben át hagy el, majd a két rész a fejed fölött egyesül, s elkezd lebegni, mint egy öt-hat liter köbtartalmú, amőbaszerűen mozgó szappanbuborék. A tudatod változatlanul működni látszik, csak egyszeriben minden sokkal, de sokkal könnyebb lett!

            S aztán a tarka hangok hófehérbe olvadó, hónál is puhább csöndje.

A kánikulai délutánokon a láthatatlanul hízó gomolyfelhők csöndje.

A fülsiketítő földi kakofónia után az öröklétbe nyúló elhallgatás csöndje.

S utána a lelked akár az ég felé lőtt puskagolyó vagy nyílvessző, száll-száll szélsebesen, majd amikor eléri pályája legmagasabb pontját, lelassul, megáll, és hullana vissza a földre. Csakhogy a te lelked nem hull vissza, hanem vitorlázik tovább fölfelé, komótosan, ráérősen, mert az örökkévalóságban mindenre jut idő, itt már nem kell sietni sehova.

Vagy mégis?!

Olyan boldoggá tett ez a nagy könnyűség, hogy egy szempillantás alatt el is felejtetted, honnan jöttél. Hiába, a gyötrelmeket hamar elfelejti az ember… Hirtelen rájössz, hogy valami végzetes hiba miatt halhattál meg, kíváncsiság ébred benned, és elhatározod, hogy kis időre észrevétlenül visszasuttyansz, mint afféle láthatatlan kívülálló, megnézni, mi is történt odalent voltaképpen.

A feketébe hajló, ritka levegőjű kékségből, a kápráztató fényből visszaereszkedsz a vastag felhőtakaró alatt borongó homályba, és megkövült, hamuszürke arcú nézőket látsz, meg néhány sürgő-forgó szerencsétlen embert a porhüvelyed körül. A lebernyeget már leráncigálták rólad, leszakították a keresztről, ott hever véresen, gombócba gyűrve elkékült lábad alatt, a fa tövében. A vigasztalan szürkeségben a vér majdnem feketének látszik. A nézők háta mögé libbensz, látni próbálod, amit ők látnak, és elszörnyedsz – már amennyire egy minden földi nyűgtől megszabadult lélek képes ilyen érzelmi megnyilvánulásra.

Az érintetlen hólyag, amelyet a katonának kellett volna kiszúrnia egy megjelölt helyen, mint valami dagadt erszény majdnem a köldöködig csúszott a szíjon. Mivel most már mindentudó lettél, tisztában vagy vele, hogy egy pillanatra mindenkinek Júdás jut eszébe… Téged keresztre feszítettek, ő pedig felakasztotta magát, ő árult el téged, nem te őt, ám nem minden néző képes megtalálni az összefüggést a halálod oka és a sértetlen, de a te szent véredtől és verejtékedtől iszamós hólyag között. Még az a teljesen félrevezető kép is felötlik egyesekben: “A pénz, amelyhez vér tapad…” És nem értik, hogyan kerülhetett az az erszényféle az Úr testére.

Na, ebből ennyi is elég, Márton! Nemcsak hogy kétszer halsz meg egy kereszten, hanem még kétes hírbe is kevernek! Az életben sosem volt pénzed, ezért a szerepért sem kaptál egy kanyi vasat se, most pedig még úgy is festesz, mintha a lepel alatt te rejtegetted volna Júdás pénzét…

Azt pedig már végképp nem óhajtod megvárni, amíg a szerencsétlenség miatt halálosan megszeppent színészek ügyetlenül igyekeznek leszedni a keresztről, és közben pontosan úgy nézel ki, mint Rembrandt “Levétel a keresztről” című képén az Úr botrányosan, szentségtörően deformálódott teste.

 

Címkék: regény

Szűz Máriáról eszedbe jut anyád

            Aztán jönnek a többiek is, “az arra menők”, és folytatódik a szidalmazásod: – Hah, aki lerontod a templomot és három nap alatt fölépíted… – A végére nem is figyelsz, kezded rosszul érezni magadat: a szél megtette a magáét, az arcüregeidből elkezdett csorogni a gennyes váladék, és alig győzöd nyelni. Majdnem olyan, mintha a könnyeiddel küszködnél… aztán ahogy ott függesz mozdulatlanul, érzed, hogy a fókazsír sem a legtökéletesebb megoldás: egyre inkább átjár a hideg… a karod is zsibbad, sőt egyre jobban fáj, ahogy megy ki belőle a vér… Gyöngének érzed magad, gyöngének, védtelennek és magányosnak, végtelenül magányosnak. Ilyen voltál egész életedben, és most nyilvánosan el is kell játszanod… És pénzt persze most sem kapsz érte, csak ehetsz-ihatsz a truppal, amíg velük vagy, jóltart benneteket a falu… aztán, egy hét múlva, a hetedik és egyben utolsó előadás után mehet mindenki, amerre lát…

A testeden a rózsaszín baleseti és műtéti hegek – legalábbis azok, amiket a lányok nem maszkíroztak el – lilulni kezdenek. Fázol.

Leginkább a lelked fázik.

– Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek – kántálod fölhúzott szemöldökkel és ég felé emelt tekintettel. Senkinek sem tűnik föl, hogy a megfeszítésed után ezt egyszer már mondtad, a katonákra – senkinek sem tűnik föl, merthogy igen meggyőzően játszod a szerepedet, és másodszor is ugyanolyan hitelesen hangzik, mint először.

Aztán lehajtod a fejed, és fájdalmasan szemléled libabőrös, hústalan combodat és csontos lábfejedet. És felrémlik előtted, hogy van egy modern olasz festmény – a művész nevére már nem emlékszel –, amelyik két meztelen lábat ábrázol, a címe pedig ez: “A művész önarcképe”. Majd fölveted a tekintetedet, elrévedsz a messzeségbe, átfúrod a bíborlila viharfelhők vemhesen gömbölyödő hasát, és eltűnődsz: a passiót miért nem festették meg soha Jézus szempontjából? Miért nem festették meg soha fölülnézetből a két véráztatta, átvert lábfejét, a katonákat, Jézus rokonait, a sokaságot, Jeruzsálemet? Vagy úgy is ábrázolhatták volna, hogy a kép két szélén a jobb és a bal lator néz egymással farkasszemet, mintegy keretbe foglalva a te leírhatatlan szenvedésedet, a kép legalján látszik egy vékony szelet a szent városból, a festmény legnagyobb részét pedig az ég boltozatja töltötte volna ki, vagy kápráztató fényben, vagy bőszen kavargó fellegekkel…

De a hollandok is tudtak valamit… lehet, hogy te is jobban jársz, ha történetesen XVII. századi holland tájképfestőnek születsz… állandóan a tengerpartot festve elemedben lehettél volna: a víz meg a part csak keskeny csík lett volna, a többi az ázott rongycafatokként lógó felhőkkel terhes ég, amelyen itt-ott pengeélesen áthatol a fény; ez a fajta ábrázolás mindig azt sejteti, hogy az a fontos, ami odafönt van: a néző szemét szó szerint fölemeli, a túlvilági igazság irányába – még akkor is, ha a táj mocskos és elhagyatott… A nagy utódról, Van Gogh-ról nem is beszélve: neki az összes tájképe belső passió, és nála az igazán fontos események az égbolton történnek: a “Csillagos éjszaka” című képén a szunnyadó falu, az emberi világ csak vágyakozik a magasban örvénylő, hatalmasra duzzadt csillagok után…

A bal lator ócsárló szavait nem is hallod, kiszűröd a tudatodból, csak arra eszmélsz, amikor a jobb lator arra kér, emlékezzél meg róla, amikor “eljősz a te országodban”. 

– Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban – feleled a jobb latornak, akit a magyarfalvai ácsmester játszik, a keresztek készítője. A három kereszt az ő raktárában pihen immár tíz éve, hogy egyszer egy esztendőben elővegyék. Kilenc évig a polgármester játszotta Krisztust, de a rendező az idén lecserélte, mert a falu első embere hízásnak indult. Először kicsit morgott, de aztán belenyugodott a teljhatalmú rendező döntésébe – nem akarta veszélyeztetni a játék sikerét, már csak azért sem, mert a településnek a passióra eladott jegyekből tekintélyes bevétele származott. A bal lator a művészi ambícióktól fűtött, fűzfapoéta tűzoltó volt, aki háromszázhatvannégy napig a háromszázhatvanötödikről beszélt, amikor az Urat szapulhatta a kereszten. A polgármesterrel nem szívelték egymást, mert a település vezetője mindig indokolatlanul visszatartotta az ügyeleti pótlékát.

Most megint te jössz, Márton. Rendelkezned kell anyád és szeretett tanítványod, János sorsáról.

– Asszony, ímhol a te fiad! – üvöltöd a szélbe. Majd Jánoshoz fordulsz: – Ímhol a te anyád… – Ezt már elcsukló hangon mondod, de nem baj, úgyis mindenki szóról szóra tudja a szövegedet, amit nem hallanak, azt hozzágondolják… Arra igazán nem panaszkodhatsz, hogy sokat kellett magolnod. Ha Krisztus “hét szava a keresztfán” nem is hét szó, hanem hét mondat – ez csak valami régi fordítási hiba lehet –, ennyit még ki lehet bírni.

Szűz Máriáról eszedbe jut a te anyád, akit már hetek óta nem láttál, pedig régóta szeretted volna szépen megkérni valamire: hogy hadd vehesd föl valamilyen hanghordozóra a szívdobogását, hogy ha ő már nem lesz, szorongós pillanataidban kihangosítva le-lejátszhasd és magzati pózba gömbölyödve hallgathasd az ágyadon. Jobb lenne mielőbb megejteni a dolgot, mert anyád ugyan százhárom kiló, és erős, mint a bivaly, de vele is bármi megtörténhet. Rászakadhat egy rosszul megépített födém a piacon, ráborulhat egy teherautónyi alma, agyvérzést kaphat vagy ilyesmi.

Jánost az átszellemült arcú tanító játssza, ez a kákabélű, ideges fiatalember, bibliabéli anyád helyébe pedig egy pillanatra megint a sajátodat képzeled, és majdnem elmosolyodsz, amikor felötlik benned, hogy János nemhogy zuhantában megtartani, de még rendesen átkarolni sem lenne képes Vastagh Ellát, az életerős fatörzset. Együtt zuhannának a földre anyáddal, és belegabalyodnának János földig érő vörös köpenyébe, röhögést fakasztva a nézőkben, nem pedig, mint illenék, gyászos áhítatot.

El is szégyelled magadat, hogy anyádat ilyen nevetséges helyzetbe képzelted, pedig tisztában vagy vele, hogy sohasem szerez tudomást fiúhoz méltatlan, eretnek gondolataidról. Vezeklésképpen arra gondolsz, hogy ha barokk egyházi festő lettél volna, akkor úgy festhetted volna meg Szűz Mária mennybemenetelét, hogy Mária arca anyádéhoz hasonlítson, így adhattad volna meg neki a kellő tiszteletet. Kissé persze idealizálni kellett volna az alakját is meg az arcát is; hatalmas fenekét puha felhőpárnák közé kellett volna bújtatnod, terebélyes, rubensi idomait diszkrét párafátyollal kellett volna karcsúbbá igazítanod.

Tűnődésedből nyilalló vállfájdalom riaszt, mintegy jelezvén – akár egy lelkiismeretes súgó –, hogy ideje elmondanod utolsó szavaidat a keresztfán, és meghalnod. De előtte még bevillan nagy elődöd, Munkácsy kísérlete, aki keresztre köttette magát, és csak akkor engedte, hogy lefotografálják, amikor fájdalmai már az elviselhetetlenségig fokozódtak. Ezt a fotográfiát használta aztán fel a “Golgotá”-hoz.

Pillantásod a színész Máriára esik, akiről ismét anyád jut eszedbe, és így kiáltasz fel: – Ella, Ella, miért hagytál el engemet?!

Az égre nézel, aztán fejedet szenvedőn a melledre ejted, szemedet becsukod.

Eltelik néhány másodperc, és csak utána kezd elfogni a jeges rémület. Uram Isten, a fájdalomtól elhomályosult tudattal egymásra vetítetted az arámi és a magyar mondatot, és Isten neve helyett anyád keresztneve csúszott ki a szádon! Az idegességtől felpezseg a gyomorsavad, és pokolbéli szurokként már a torkodban bugyog. Felpillantasz, hogy lásd a nézők szemében a hatást, de csak néma döbbenetet látsz.

            Senki sem vette észre a hibát, a döbbenet a megrendülésé, az Úr szenvedése láttán.

 

Címkék: regény

Istennek szánt tétova ajándék

Passió

 

 

A disznóvérrel és a sárgás, alvadásgátló folyadékkal telt hólyag lassan kezdett elcsúszni a helyéről. Keskeny szíjra fűzték, de vagy mert lazult a rögzítése, vagy mert a hűvös pünkösdi időben a testedre kent fókazsírtól síkos lett a bőröd, a hólyag megállíthatatlanul araszolt lefelé, a jobb hónaljad felől a köldököd irányába. A közönség mindezt persze nem láthatta, a jobb válladon átvetett és hátul a fához erősített lebernyegféle miatt, amely az ágyékkendőn kívül az egyetlen ruhadarab volt rajtad. Melegíteni nem melegített semmit, de nem is ezért vetették át elgyötört testeden, hanem hogy takarja a hólyagot meg a szíjat.

Olyan voltál, Márton, mint valami Istennek szánt tétova ajándék: áldozat is voltál, meg nem is, komoly is volt ez az egész, meg nem is.

            Játszottad is Krisztust, meg nem is.

            Azért tették át húsvétról pünkösdre a passiójátékot, mert húsvétkor a dunántúli Magyarfalván még csípős kora tavaszi szelek az urak, sőt, néha kifejezetten zimankós az idő, de most – sajnos – pünkösdkor sincs még hírmondója sem a nyárnak. Be is kentek drága fókazsírral, ezúttal ugyanis – életedben először – te szabhattad meg a munkafeltételeket: előre közölted, hogy nem vagy hajlandó fagyoskodni a kereszten. Így egyenletesen fényes lett a bőröd, olybá hatott, mintha meleg mediterrán tavaszban verejtékeznél, ami a látvány hitelességét nagymértékben fokozta – bár jó képzelőerő is kellett hozzá, hiszen az eget és a földet már a játék elején komor viharfelhők sötétítették el, hatalmas villámlás és mennydörgés közepette. A rendező az időjárással elfelejtette közölni, hogy csak Krisztus halála után illik megrendülnie a világnak. Mindenesetre a vihar egyelőre elmaradt, csak a szél fújt kegyetlenül, a szél, amit a hidegnél is ádázabbul gyűlölsz. Valahol azt hallottad, hogy a szél a világban ható negatív energiák feloldására hivatott légköri jelenség. A szél tehát hasznos, te mégsem szeretsz szenvedő alanya lenni a negatívumok megszüntetésének. Teremtődjön csak meg nélküled az egyensúly a világban!

            Szóval, a szél. Felkészültél minden eshetőségre. Először is vázoltad az illetékeseknek a gondodat. Hogy a töviskorona alá szerinted bajos lenne beszuszakolni egy kötött sapkát, bár – ki tudja? – egy népi passiójáték talán még ezt is elbírná. Ám a rendező, miután türelmesen végighallgatott, nem óhajtotta kockára tenni Jézus szenvedéseinek komolyságát, úgyhogy utasította a maszkosokat és a kellékeseket, hogy mindenki megelégedésére oldják meg a problémát. Az egy pillanatig sem merült föl benne, hogy másvalakit keressen a Megváltó szerepébe. Nőies alkat volt: ha valakit megszeret vagy kiválaszt, csinálhat az bármit, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Vagy inkább jó emberismerő volt: tudta, hogy minden igazi választás óhatatlanul árukapcsolást is jelent. Egy jól eltalált Jézus-arcot nem adnak ingyen.

            Kopaszra borotválták hát a fejedet, mint egy fegyencnek, húztak rá koponyához tapadó, különleges anyagból készült, meleg, bőrszín sapkát, arra Krisztus-parókát tettek, majd erre került a töviskorona – no és persze gondosan ügyeltek rá, nehogy a tövisek fölsértsék vékony fejbőrödet. Szenvedtél már eleget életedben festőként, túlzás lett volna, hogy a keresztúton amatőr színészként további végeláthatatlan megpróbáltatásoknak tedd ki magad.

De, mint tudjuk, az ember sohasem biztosíthatja be magát minden ellen. Mindig van egy gyönge pont, amelyre nem gondolunk, és ahol elfelejtünk védekezni. Amikor az egyik stációnál a holdvilágképű, darabos járású paraszt-Veronika nagy lenvászon kendővel közelített hozzád, már késő volt. Széles mozdulattal letörölte arcodról a melengető, még kellőképp fel nem szívódott fókazsírt. A szelek tehát megtalálták az utat, hogy a kereszten is kínozzák gyulladt melléküregeidet. Ráadásul később nem is ezt a kendőt mutatta fel, hanem egy népi hímzésest, amely egy könnyáztatta, látványosan szenvedő, glóriás Jézus-arcot ábrázolt. Ezen az arcon a szemöldök középen egészen fölhúzódott a kíntól, miként a középkori passióábrázolásokon: erről mindig azt hitted, hogy csak ikonográfiai hagyomány, mígnem egyszer – apád halálának napján – kiderült, hogy maga a színtiszta igazság. Fél évig tüdőrákban szenvedett nemződnek ugyanilyen lett az arca az utolsó napon, mielőtt a mentő bevitte a kórházba meghalni.

            Hajh, talán jobb lett volna, ha elered az eső, és abbahagyják az előadást, de csak nem akaródzott esni neki, a szelet pedig – rajtad kívül – senki sem tekinti vis majornak. Pedig annyira fújt, hogy csupán annak a szereplőnek a beszédét lehetett hallani, aki túlordította. Magyarfalva észak-déli irányú völgyben fekszik, a római katolikus templomot a főutcánál egy kicsit magasabbra építették a Kálvária-domb oldalába, mellette a kőkerítéssel övezett régi temető. A kerítés külső oldalába húsz méterenként a keresztút állomásait véste egy népi kőfaragó.

            A játék – a színészekkel meg a közönséggel – már megérkezett az utolsó stációhoz, a domb tetejére, a sírkert legmagasabban fekvő csücskéhez, egyszersmind a falu leghuzatosabb pontjára.

            Ott függesz a kereszten.

            Balra tőled a bal lator és az északi szél, jobbra a jobb lator és a déli szél. A szelek ott találkoznak és kergetőznek a kereszted körül, egymásba kapaszkodnak, mint a verekedő rosszcsont gyerekek, és összevissza csapkodják az ágyékkendődet, mint Rogier van der Weyden “Szent kereszt” oltárképén. Előtted a szelíd, békés pannon táj akár egy érett reneszánsz festmény háttere. Annak ellenére szelíd, hogy odafönt a szelek vad iramban hajszolják a fenyegető fellegeket, az északi szél délkelet, a déli pedig északnyugat felé, más-más magasságban. A fönti szelek békésen elfújnak egymás mellett, a lentiek viszont összeakaszkodnak, csakis azért, hogy neked ártsanak. A szélzúgáson kívül most csupán az ágyékkendő bősz verdesése hallatszik, amiről eszedbe jut egy régi emlék. Egyszer a budapesti Kossuth téren siettél valahova – bizonyára pénz után néztél –, és hirtelen felfigyeltél egy szokatlan, ritmikus zajra. Tekingettél erre-arra, de a forrást nem találtad sehol. Aztán pillantásod véletlenül feltévedt a Parlament tetejére, és döbbenten állapítottad meg, hogy az oda kitűzött magyar zászló suhogását hallod – a Kúria épülete előtt! Most az ágyékkendőd is ugyanolyan árván és magányosan verdes a szélben, mint az a nemzetiszín lobogó. Aztán hirtelen az villan az eszedbe, nehogy ez a nagy szél lecibálja rólad az ágyékkendőt, mert Jézus Krisztust mégsem láthatják piacon kapható török import alsónadrágban. Az egyik próbán megkérdezted a kellékes lányt, Beátának vagy minek hívták, hogy hagyd-e majd magadon az alsót, amikor igaziból játszotok. “Még szép, Márton! Nehogy már bepelusozzam az Úr Jézust! Csak kicsi legyen az a gatya, ne bermuda, ne látsszon ki az ágyékkendő alól…” Most, hogy a Jóisten már megtanított a tisztálkodásra, s miután – életed talán legboldogabb napján – Ágika is azt mondta, szempilláit a mellszőrzetedbe fúrva, hogy “Olyan jó apu-szagod van…”, kínosan ügyelsz az ilyen dolgokra, akár egy rigolyás agglegény. Ezért is aggódtál ma reggel, nehogy délután, amikor beöltöztetnek, Beáta halványsárga foltot vegyen észre a gatyádon, amikor feltekeri rád az ágyékkendőt. Ugyanis ismered Newton ötödik törvényét, miszerint “Az utolsó csöpp mindig a gatyába megy”, akármennyire vigyáz is az ember…

            – Ha te vagy a zsidóknak ama királya… ama királya… – ébreszt álmodozásodból az egyik katona, és hosszú partvisnyélre tűzött szivacsot nyújt feléd, amit előbb bemártott a kereszt alján álló vizesvödörbe. Lenézel, és látod, amint a szerepébe belesülő vitéz zavarában elejti a partvisnyelet, aztán bilihez hasonlatos, acélszín sisakja félrecsúszik, majd leesik, és egy kőnek ütődve nagyot kondul. – Szabadítsd meg magadat! – súgja neki a folytatást a közelben álló Mária Magdaléna.

            – Szabadítsd meg magadat…

A sikertelen fellépés után a katona eloldalog.

     A kínos közjátékot a szélvihart túlharsogó Kajafás próbálja feledtetni, aki Annással az oldalán elhalad előtted, és azt mondja: – Másokat megtartott, magát nem bírja megtartani. A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássunk és higgyünk!

 

Nem vagyok pedofil

            A Szépművészeti Múzeum márványtermében vagytok – hol is lehetnétek máshol? –, s te háttal állsz a Francesco Fontebasso-képnek, illetve annak, ami a helyére került. Éppen néznél hátra, hogy lásd, hogy fest kívülről szenvedésed eme stációja, de a kommandó parancsnoka, aki történetesen szemben áll veled, rád rivall:

            – Mocskos pedofil köcsög! Ide a rablott gyerekkel! – ordítja rekedten, és sápadtan kéklő falloszával vádlón rád mutat. A többi négy-öt kommandós – meglepő, milyen kevesen vannak – fenyegetően közeledni kezd feléd.

            – Nem vagyok pedofil és nem raboltam. A lányom! – jelented ki büszkén, és arra gondolsz: a látszat sokszor csal, az igazság odaát van. 

            – Még hogy nem vagy pedofil, te rohadék!? Ott a kezedben a bugyija! És ott ül csupasz seggel a karodon! Le sem tagadhatod! Mind tanúskodni fogunk ellened. Meg ott van a lopott forgó is!

            Ijedten lepillantasz az összekulcsolt kezedre. Hihetetlen! A félbetört, kékpapíros hurkapálcán, alaposan megtépázva a júdeai széltől meg a hosszú hányattatástól, ott kornyadozik a szakadt rózsaszín-ezüst forgó. Görcsösen szorongatva végighurcoltad a fél világon, ahelyett hogy rég elhajítottad volna. A kislányod nyikkanás nélkül bújik hozzád, ha tehetné, talán beléd is bújna. – Nem loptam…

            – Csak nem akarsz azzal etetni, hogy fizettél érte!? – szegezi neked a kérdést beszélgetőpartnered.

Hirtelenében nem tudsz mit felelni, most nem tudod elmagyarázni neki, hogy semmi sem úgy volt, ahogy mondja. Nem úgy volt, hanem egészen máshogy. A beállt pillanatnyi csendben felméred üldözőidet. Mind a haton (végül összesen ennyit számoltál össze belőlük) valami röhejes, kék egyenruha van: baseballsapka, egyenkék, élre vasalt bermudanadrág oldalzsebbel, a sliccén csontfehér, valószínűleg ragjelzésként funkcionáló csillagok virítanak, kígyóbőr mokaszin (szigorúan zokni nélkül), meztelen, szőrös felsőtestükön, nagy hasukon keresztben antantszíj, valamint a bermuda bőrövén tokban mobiltelefon. Ja, és készenléti állapotban, vagyis kézben tartott, műfallosz alakú gumibot, amely – mint kiderült – jelzőfényként is működik.

A szemlélődésből fejhangú gyereksikoly, majd férfias “Megharapott, a rohadt kis kurva!” ordítás zökkent ki, de csak rövid időre: utána ismét sötétség borul rád.

Leütöttek.

*

 

– Neve?

– Csőregh Márton.

– Született?

– Tessék…?

– Hülye maga? Születési helye és ideje?

– Budapest, Sport Kórház, 1970. április 1.

– Anyja neve?

– Vastagh Ella.

– Lakcíme?

– Budapest, VIII. kerület, Zsák utca 69.

– Foglalkozása?

– Festő.

– Szobafestő-mázoló?

– Nem. Festőművész.

– Ja… vagy úgy...

– Hol vagyok? – kérdezed, és hunyorogva próbálsz a képedbe világító, erős fényű asztali lámpa mellé nézni, a puhán hömpölygő füstfelhő mélyére. Mindig csodáltad a dohányfüstöt: részecske- és hullámtermészetű egyszerre, akárcsak a fény. Ha jól megnézi az ember, pirinyó füstrészecskéket lát, amelyek – a tömegvonzás törvényének engedelmeskedve – egymástól mindig egyenlő távolságra úsznak a légben. Olyanok, mint a legfegyelmezettebb hadsereg, vagy mint a hatalmas makrélarajok a tengerben.

            – Itt csak én kérdezek, és maga válaszol…

– Nappal van vagy éjjel?

– Nem mindegy az magának? Lámpánk van. Fényünk van. Mi kell még?

– Hol van a lányom? Mi van vele?

– Már a kérdésfeltevése is hibás. Nem a maga lánya, hanem a szüleié, akiknek az érkezését most várjuk. Szegény kislány egyfolytában az apukája után sír. Mit csinált vele maga… maga…

            Majdnem kiszakad belőled a fájdalmas kiáltás, hogy “Énutánam sír!”, de aztán szomorúan belátod, hogy ez nem egészen igaz… hiszen Ágika akaszkodott rád… Ezek a nők… Tényleg mindig ők választanak. Ha még kicsik, akkor is, de akkor csak apukát…

            Mindenesetre szép álom volt. És igaz is. Utána csupán az emlék marad, a szeretet hűlt helye, amint Lucifer után is, akit még márciusban elütött egy Suzuki. Sokat tűnődtél, hogyan értelmezd azt a tényt, hogy fekete macskát üt el egy autó. Szerencsétlenségeknek vette elejét a járgány?

Vagy csak a macskáddal végzett?

Nyelsz egy nagyot, és megint tiltott dolgot művelsz: kérdezel.

– Nem tudja véletlenül, hogy néz ki a lá… Ágika apukája? Hogy hasonlít-e rám? – Megfordul a fejedben ugyanis, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a hídon látott jelenés Ágika apja. Pater semper incertus est. Az apa mindig bizonytalan…

– Mit forgat a fejében, Csőregh? Maga nemcsak a kislányokat szereti…?

– Hajh, szomorú az én életem… – válaszolod felelet gyanánt.

– Hát akkor még milyen szomorú lesz, ha kiderül, mit művelt a kislánnyal.

– Nem fog… Nehéz az én lelkem, biztos úr…

– Az nem biztos. Na, könnyítsen rajta, mesélje el, hogyan történt. Vágjon a közepébe!… Kér egy cigarettát?

 

Halálhörgés, fejhangú sivítozás

            Beljebb húzódsz az oszlop oltalmába, egészen közel Ágikához, aztán próbálsz olyan kicsire összehúzódni, amilyen kicsire csak tudsz, és nem moccansz. Szomorúan magad elé meredsz, és lélekben lemondasz mindenről, mert tudod, hogy innen nincs menekvés. Ha a halálhörgés, a fejhangú sivítozás és a bősz ordibálás közepette pillanatnyi szünet áll be, a lépcső alja felől olykor idehallatszik a strázsa lépteinek ütemes koppanása – minden utat elzártak, előbb-utóbb rátok fognak találni. Aztán elnézel a messzeségbe, eszedbe jut a csacsis család, kíváncsi vagy, meddig jutottak az úton.

Rögtön meg is találod őket. Nem nehéz. Kis, hófehér, szárnyas lények világítanak nekik a sárgásszürke alkonyi fénybe temetkezett út szélén. Kétoldalt állnak párosával, mintegy díszsorfalat alkotnak, s gyertyácskát tartanak pici kezükben, és ahogy nézed őket, pillanatról pillanatra egyre többen vannak.

A most születő aprószentek.

Amelyik angyalkapáros mellett már elhaladt a csacsis család, az előreröpül a sor elejére.

“Utolsó pár, előre! Huss!” – fut át az agyadon, és önkéntelenül is elmosolyodsz.

Óvatosan, észrevétlenül visszanézel a mészárszékké változott galériára, s látod, hogy az ártatlanok elvágott nyakából vagy szájából hogyan suppan ki lelkecskéjük, ez a fehéresen foszforeszkáló éteri valami, s hogyan emelkedik a magasba. Szabályos ív alakban szállnak a lelkek a csacsis család irányába – mintha ballisztikus pályán mozognának –, s közben változnak át angyallá. A testtől elszabaduló lélek is eleinte ugyanolyan rút kis jószág, mint a születő baba. Ezek itt a szemed láttára alakulnak át hosszúkás, lövedék formájú lélek-bábokból kifejlett, pufók arcú, bögyörős, szárnyas angyalokká. Eleinte ők is éppoly esetlenek, mint a bábjából kikélő lepke, amely először csak bátortalanul próbálgatja szárnyát, s csak utána lesz belőle gyönyörű, színpompás állat.

Szívesen szemlélnéd még tovább is e csodás dolgokat, hogy hogyan születik a szépség a halálból, de erélyesen közbelép egy saruba bújtatott fél óriáskifli.

– Hö…! Hö…! – Efféle tagolatlan hangon, az ördög tudja, milyen nyelven szól hozzád, s bök hosszú, egyenes kardjával Ágika felé egy akkora óriás, amekkora a mesében sincs. Mellette kétoldalt két társa áll, kezükben büdösen égő fáklya, amelyet lassan egyre közelebb tolnak hozzád, hogy jobban lássanak benneteket a félhomályban. Már olyan közel nyomták őket, hogy kezd perzselni a heve. Az óriáskiflis láb toppant egy hatalmasat, a kardjával mutatja, hogy add oda neki a kicsit.

Teszel még egy hamvába holt kísérletet a kérdés tárgyalásos rendezésére, és oroszul próbálod meggyőzni, az egyetlen általad ismert idegen nyelven: – Ona nyet malcsika, ona gyevocska! – magyarázod könyörgő tekintettel. A kardos egy pillanatra elbizonytalanodik, hátha a király bohóca vagy, hiszen ilyen törpe nemigen lehet jó másra, csak nevettetésre. De mivel látja, hogy nincsenek rajtad csengettyűk, meg nem is vettél részt a mulatságban, biccent a másik kettőnek, hogy vegyék el tőled a kicsit.

Amikor a két irdatlan kéz – szó szerint akkorák, mint egy sütőlapát – nyúlik felétek, kétségbeesett lépésre szánod magadat. Fölrázod Ágikát álmából, magad elé húzod szegényt, és hirtelen lerántod a bugyiját – amely a heves mozdulattól elszakad, és a kezedben marad. – Ona gyevocska, vigyitye!

            Nézik is, Márton, hiszen erre kérted őket, és a kardos katona ocsmányul röhögve, úgy hogy belereng rút pofáján mindhárom szemölcs, nagy csörömpöléssel ledobja fegyverét, s húszcentis hüvelykujját obszcénul föltartja, és köröz vele. Másik kezével meg továbbra is azt mutatja, hogy add csak oda neki Ágikát.

            Ez már sok, Márton, itt megint csak az Úr végtelen kegyelmében bízhattok.

 

S mivel ez a kegyelem végtelen, ismét megment benneteket, ahogyan szokta.

Ám az új tér-idősík, amelybe belecsöppentek, bármennyire különbözik is az előzőtől, mégis gyanúsan hasonlít hozzá. Valami félhomályos helyre zuhantok a lányoddal, sima, hűvös és kemény kőre. Ágikát szorosan magadhoz öleled, majd fölpattansz, és ösztönösen szaladni kezdesz vele, mert úgy véled, sokkal jobb tenni is most már valamit a menekülés érdekében, mintsem mozdulatlanságra kárhoztatva várni a szerencsét vagy az Úr további könyörülő beavatkozását.

            – Nesze neked, te rohadt buzi pedofil! – üvölti valaki, és ahogy előrehajolva rohansz, kemény ütések pufognak a hátadon. Jobbról is, balról is csépelnek valami kemény tárggyal, s egyelőre nem látsz semmit, az előbb ugyanis teljesen elvakított a fáklyák fénye. Előre, csak előre… Amikor a szemed kezd hozzászokni a sötéthez, s mivel jó képzelőerővel vagy megverve, olyan érzésed támad, mintha Ágika meg te egy csonka kis csacsis családot alkotnátok, csacsi és asszony nélkülit. Csakhogy amíg a betlehemi úton az angyalkák gyertyácskájukkal segítették a menekülők haladását, itt a világítótestek a jelek szerint botként is működnek. Igazi vesszőfutás ez, Márton.

Hímvesszőfutás: egy-egy sor csapásra emelt, kék neonfényben derengő műfallosz között szaladsz, mint valami alagútban. Azt reméled, hogy egyszer majd csak a végére érsz a kínnal teli útnak, de nem: az alagút végén mindig újabb meg újabb falloszok kéklenek föl. Ha pedig futás közben megpróbálsz hirtelen irányt változtatni, a kárhozatos alagút ott terem előtted! Mintha a falloszok mögött, a sötétben megbúvó gondolat-kommandó előre tudná, mit fogsz gondolni, s aszerint rendezné a sorait.

            Ágikát még jobban magadhoz öleled – mindig hagyta magát, sosem elégelte meg a babusgatást, s a szeretet végtelen birodalmát nyitotta meg előtted, ha csak egyetlen napra is. De ez az egy nap az egész világot jelentette számodra.      

Aztán az egyik ütés érezhetően félrecsúszik, nem a hátadat éri, úgy sejted, Ágika félig kilógó lábát. De a lányod nem sír, nem bőg, még csak fel sem szisszen. Nem akarja nehezíteni a dolgodat. “Nad lány”.

            – Elég! – cövekelsz le hirtelen, és toppantasz. Inkább vállalod a szembenézést az arctalan kommandóval, lesz, ami lesz, de nem hagyod, hogy a lányodat is bántsák. 

            És íme, nagy fényesség támad, a kék botok ernyedten lehanyatlanak, és a kommandó feltárul a maga pőre valóságában.

            Érzed, hogy bár csillárok égnek, ez a fényesség belőled származik, mert te döntöttél így.

 

Apu, mi az hogy “veszélyes”?

Ez a dolog pedig az, hogy nem hallasz semmi fülsértő sivalkodást, fülsiketítő lármát, gyilkosok üvöltését. Zeneszót hallasz, cintányérok, fuvolák és dobok pentaton melódiáját, nem hüvelyükből kirántott rövid kardok alattomos, hideg szisszenését. Nevetgélést, kupák zörrenését – aztán egy gyerekszopránt, amely magyarul szól hozzád:

– Apu, végeztem!

– Micsoda?! – rettensz meg a váratlanul ismerős, vékony hangocskától. – A szívbajt hozod rám, kicsim!… Jól van. Meg tudod egyedül törülni a nunidat?

– Nad lány vadok máj, apu!

– Tessék, itt egy kis papírzsepi.

– Köszi!

Miközben Ágika törülközik, te folytatod a terep felderítését. Amikor fél szemmel végre kipillantasz az oszlop mögül, szinte idilli kép fogad. Egy belső udvar első emeleti árkádos folyosójának a sarkát látod, kecses, alabástromfehér kettős oszlopokat, amelyek között csak itt-ott lehet átlátni a szemközti oldalra. Azért nehéz a kilátás, mert az oszlopok körül és a boltíves tetőn mindenfelé szőlőindák kanyarognak, és dús, hamvaskék fürtök csüngenek. Az oszlopok tövében törpe gránátalma- és narancsfák kínálják érett gyümölcseiket. Az orrodtól tizenöt centire is egy hatalmas narancs himbálózik. Hirtelen összefut a nyál a szádban, annyira, hogy szinte fáj – úgy megrohan a vágy az üdítő nedű iránt. Körbepillantasz, a sportkupakos ásványvizet valahol elhagytátok, nincs sehol. Reszketeg kézzel kinyúlsz, és leszakítod a gyümölcsöt, szerencsére könnyen lejön, nem kell cibálni – jobb az óvatosság, nem szeretnéd, ha valaki észrevenné, hogy úgy rázod a narancsfát, mint Krisztus a vargát. De itt most egyelőre fölösleges az óvatosság: óriáscsecsemők hancúroznak a rózsaszirmokkal vastagon telehintett kövezeten, óriás anyukáik felügyelete mellett. Összevissza csúszkálnak, mintha jégre vitték volna őket: amikor a szirmokra lépnek, azokból kipréselődik a nedvesség, és leheletvékony, síkos vízréteget képez közöttük. Esnek-kelnek, annál is inkább, mert jókora termetük ellenére alkalmasint mind két év alattiak, és még csak mostanában tanultak meg járni. Hát, ha arra kerül a sor, itt bizony nehéz lesz Ágikáról bebizonyítani, hogy már négyéves.

Az összes gyereken bíborszegélyű fehér ruha van, fejükön rózsakoszorú, anyukáikon meg piros-fehér öltözet és tornyos főkötő, amelyről fehér fátyol hull alá, arany- és ezüstpénz-fityegőkkel.

A víg gyülekezetben nesztelen léptekkel szerecsen szolgák jönnek-mennek, hozzák be a válogatott ételeket-italokat, és viszik ki az üres edényeket. Az alacsony, kecskelábú asztalok roskadásig rakva minden földi jóval, amit csak egy király fölkínálhat a legkisebb fia születésnapjára a palotájába meghívott népes gyerekhadnak.

– Apu, éhes vagyok! – vonja le a következtetést a látottakból a lányod. Rég volt már a budapesti perec, talán igaz sem volt.

Nézed a kezedben a narancsot – hogyha itt nem hatna anakronizmusnak, azt mondhatnánk, hogy nagyobb, mint egy túlméretes grape-fruit. Ezt odaadhatnád a lányodnak, de ő aligha képes meghámozni. Te viszont nem vállalhatod annak kockázatát, hogy készületlenül érjen benneteket a támadás csak azért, mert éppen egy naranccsal bíbelődsz. Leteszed hát a gyümölcsöt szorosan az oszlop mellé, és tömören, atyai szigorral válaszolod: – Majd később, kicsim.

Elnézve ezeket a nagy cula babákat, arra gondolsz, hogy nem a legkellemesebb dolog törpének lenni az óriások között – de még mindig jobb volt ebbe az életnagyságúnál nagyobb világba menekülni, mint esetleg kint rekedni. És képzeld el, micsoda slamasztikába kerültetek volna, ha a márványcsarnokban nem tablók, hanem 20x30 centis németalföldi tájképek lettek volna kiállítva! Ágikát még csak-csak betuszkoltad volna, de te ugyan hogy másztál volna utána?! 

– Kimehetek játszani azokhoz a nad dejekekhez, apu? – szúr hátba Ágika az újabb teljesíthetetlen kérésével.

– Nem mehetsz, kicsim, mert veszélyes… de még mennyire… – teszed hozzá halkabban.

Apu, mi az hogy “veszélyes”?

– Az, amikor… – Elfelejted folytatni, Márton, mert valami szöget ütött a fejedbe. A hancúrozó, fehér ruhácskáikat leevett gyerekek kezdenek furcsán viselkedni, és eleinte nem tudod mire vélni a dolgot. Természetesen neked csak a mulatság egy szeletét van módod szemlélni a rejtekhelyetekről, a sarkon túl öt-hat méternél nem látsz messzebb semelyik irányba sem. Amikor a gyerkőcök a kerengő bal oldala felé csatangolnak, meg-megállnak, és kerekre nyílt szemmel, tátott szájjal bámulnak valamit. Ilyenkor elfelejtenek rágni, a finom falatokat tárolni kezdik gömbölyű pofazacskójukban, zsírtól fényes szájuk szélén a nagy kíváncsiságtól kibuggyan a nyál – aztán, mint akik rossz fát tettek a tűzre, gyorsan visszatrappolnak anyukájuk karjába, és belefúrják fejüket az ölébe.

El sem tudod képzelni, mi lehet ott, Márton.

Valami különleges gyümölcs? Kalickába zárt, színpompás madár? Furcsa maskarába öltözött varázsló, aki olcsó trükkökkel kápráztatja el a kicsinyeket? Méhkas, amelyből ki-beröpködnek a szelíd méhek? Tigris vagy oroszlán, amit pórázon vezet az idomár?

Emberi nyelven szóló, festett istenszobor?

Nem érdemes találgatni, Márton, a lehetőségek palettája végtelen, mert ezeknek a babáknak minden új.

A nevetgélés, az edénycsörgés és a fel-feltörő boldog sírás közepette burukkolást, cserregést, morgást, bőgést, sziszegést meg még ki tudja, hányféle állathangot hallani. A zaj hol gyengül, hol erősödik, aztán egyszer csak az egész szinte pokoli hangzavarrá fokozódik.

Majd hirtelen – csend. 

Csak egy árva, a kaptártól messze elkóborolt méhecske kóvályog az alacsony asztalok fölött, és egy légy zümmög, de aztán elhallgat, mert leszáll egy mézédes dinnyefoltra.

A nap most megy le, sárgás fénye boldog velencei aranyba burkolja az egész társaságot – mintha a feledés leplét borítaná a vigalomra.

Lehunyod a szemed, hogy az ártatlanság képét örökre megőrizd az emlékezetedben.

 

Igen, egy hosszú pillanatra megállt az idő – pontosan akkor, amikor a budapesti Városliget szélén egy felhőszakadás következtében beázott az újonnan fölállított Időkerék, és több tonna nedves masszává állt össze a finom homok, amelynek az lett volna a feladata, hogy egyenletes percegéssel peregjen a világ végezetéig, s büszkén hirdesse: a magyar ember diadalmaskodik az Időn.

            A Nap megállt a pályáján, és mintha egyetlen óriási véres szem volna, visszanézett a jelenetre; a madarak némán megszakították röptüket az égen, és szomorúan lenéztek Heródes palotájára, zuhantak vagy siklottak a levegőben, majd nagy rikácsolással újra suhogtatni kezdték szárnyukat, és folytatták útjukat; a barmok az istállóban nem kérődztek, étel nem ment a torkukon se föl, se le, pedig ők nem láttak semmit; a vándorok megálltak az úton, megtámaszkodtak botjukon, mert megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el őket, aztán amikor elmúlt, mentek tovább; a hiénák a sivatagban behúzták a farkukat, mintha megvesztek volna, és leszegett fejjel sompolyogtak erre-arra, utána viszont annál vadabbul vetették rá magukat a tevedögre; a fák és a virágok, a szépséges liliomok lehajtották fejüket, mind olyanok lettek, mint a szomorúfűz.

            Aztán nagy szélroham támadt a puszta felől, és olyan volt a hangja, mint a vijjogó sasnak.

 

Amikor elül a szél, kinyitod a szemed, s az imént mozdulatlanságba dermedt ünneplőkre pillantasz. Most örvénylő mozgást, egymással birokra kelő, sötét tónusú színeket látsz. Mintha kékesfeketén fénylő kitinpáncélos, óriási bogarak szabadultak volna be a lakomára, és összevissza csápolnának pipaszár mellső lábaikkal. S munkájuk eredményeként mindent elural a bíborpiros szín.

            Vér áztatja a rózsaszirmokat, a sokat látott palotafalakat, a szőlőindákat, a hamvas fürtöket, a faragott asztalokat s mindazt, ami rajtuk van, vér áztatja a narancs- és gránátalmafákat, a kicsik fehér ruháját s a gyilkosok szelvényes páncélját. Vér az anyák karját, keblét, főkötőjét. A folyosót, az alabástromoszlopokat, de még a boltozatos mennyezetet is.

            Az egyik gyereket a karjánál ragadják meg, nekicsapják az érdes falnak és kihajítják az udvarra; a másikat széles, rövid karddal koncolják föl; a harmadik, földön fekvőnek a nyakára tapos rá gyilkosa, a negyediknek a fejét metszik le egy suhintással, az ötödiknek a belét ontják ki, a hatodikat tőrrel szúrják szíven. 

            És ekkor riadtan oldalra fordulsz, s már emeled a kezedet, hogy befogd a lányod szemét, ne lássa e borzalmat.

            De – hál’ istennek – erre nincsen szükség: Ágika álomba szenderült. Kifárasztották a hosszú nap izgalmai. Elmosolyodsz, Márton, és megsimogatod a fal tövében összegömbölyödve alvó kislányod selymes haját. Sőt, cirógatod kérges kezeddel, amelyen olyan száraz a bőr, hogy bele-beleakad Ágika egy-egy haja szála. Abba is hagyod, nehogy fölébredjen. Vetsz rá még egy fájdalmas és szeretetteljes pillantást, hosszú pillájára, kicsit elnyílt, meggypiros szájára, fitos orrára és fehér homlokára, amelyen a nagy melegtől leheletnyi izzadság csillog.

 

Gyilkossági kísérletek

 

 

– Segíts rajtunk, Uram Isten, különben elveszünk! – könyörgöd a Megváltónak a “Scipio nagylelkűsége” című Francesco Fontebasso kép előtt, a múzeum márványcsarnokában. Kislányodat már fölállítottad a kép alatti lambéria széles párkányára, hogy a kellő időben belökhesd a képbe, aztán magad is utánaugorj. Nem maradt idő elmenni vécére Ágikával, mert ott rögtön elfogtak volna benneteket. Ehelyett gondoltál egy nagyot, és a bejárati előcsarnokból öles léptekkel, erőltetett nyugalommal átmentél egyenesen az olasz barokk festmények kiállítótermébe, a velencei mester hatalmas tablójához.

            Mihelyt ellihegted tömör, hatszavas imádat – többre nem is futotta volna az erődből –, a csarnok ajtajában már fel is tűntek az első ordibáló hájpacnik, akiknek sikerült áttörniük a múzeum bejáratánál őrködő biztonságiakon. A művészet magasztos templomának bejárati traktusa hirtelen profán indulatok lármájától lett visszhangos.

            Aztán elkezdtek közeledni feléd durungjaikkal, pajszerjaikkal, kurblijaikkal, eltorzult, vöröslő arccal, vérben forgó szemekkel, állati üvöltésre nyílt szájjal, nikotintól és ápolatlanságtól sárgálló fogakkal, dühtől rezgő, lepedékes nyelvvel, rengő, mezítelen hassal. Ezek a pillanatok úgy őrződtek meg benned, mint egy lassított film kockái, s – mintha kiléptél volna a testedből – magadat is láttad, amint szemhéjad lassan lecsukódik, majd ismét fölemelkedik, akár egy színház függönye az előadás kezdetén, és a saját, rettenettől tágra nyílt szemed torzító tükrében láttad a benneteket üldözők nevetségesen összetöpörödött és még a valóságosnál is jobban elterebélyesedett alakját. Aztán tudatod mintegy visszatért a helyére, és megint sóváran a festményre meredtél, várva a csodát.

Tapasztalhattad már, Márton, hogy amit az ember teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes elméjéből kíván, azt meg is kapja valamikor, ha nem is azonnal. Most viszont azonnal kell a segítség. Tehetetlen vagy, csak szorítod magadhoz Ágikát – “Apuci, ne ilyen ejősen, ez fáj!”, suttogja a füledbe –, és bámulod a festmény alsó részét, egészen pontosan az egyik alak nagylábujját: “akkora, mint egy óriáskifli fele”, fut át az agyadon. Milyen érdekes, hogy amikor halálos veszedelemben vagyunk, jelentéktelen részletek ragadják meg a figyelmünket. Aztán följebb emeled a tekintetedet, de magát a képet nem látod, csak gomolygó testeket és élénk színeket. Mintha valami elfátyolozná a szemedet – mint Lukács evangéliumában az emmauszi tanítványokét.

Először csupán annyit érzékelsz, hogy a perspektíva vált furcsán bizonytalanra – mintha a dimenziók összecsavarodnának s kifordulnának önmagukból –, majd az alakok mintha átpréselődnének kétdimenziós börtönük láthatatlanul sűrű rácsán, s kilépnének a több évszázados mozdulatlanságból. Aztán a kép plazmaszerűen reszketni kezd, majd enyhén hullámzani, minthogyha a vászon mögött szellő támadt volna – és amikor megcsap benneteket a távoli, kétezer éves világ lehelete, egy láthatatlan kéz mindkettőtöket betaszít a képbe.

 

Amikor kislányoddal lepuffantok egy kemény helyre, majd fölocsúdtok, eleinte azt sem tudjátok, melyik érzékszervetekre figyeljetek, oly sok benyomás ér benneteket. De ha már a lepuffanással kezdtük, egyelőre maradjunk is ennél. Valami hatalmas oszlop tövébe, egy hosszú-hosszú lépcső legfelső fokára estetek. Ágikát bal karoddal magadhoz szorítod, mintha ösztönösen óvni akarnád minden ismeretlentől. Márványlépcsőn vagytok, érzed, milyen sima, hűvös és kemény. Mi más is lehetne egy barokk festő képén?

Azután körülnézel. Nem is lennél igazi festő, ha először nem a szemedet használnád. Balra lefelé húzódik a lépcső, az alja homályba vész, jóllehet a boltozatos falon két-háromméterenként fáklyák lobognak. A lépcső másik oldala nyitott, a balusztrád fölött kies, halastavas márványudvarra nyílik kilátás, távolabb pedig olajfaligetektől zöldellő lankás dombokra s egy szelíden kanyargó útra.

Az úton szekercét lóbáló férfi igyekszik a nyugodni készülő nap felé, bal kezében egy békésen poroszkáló csacsi kötőféke. Az állat hátán nagy sötét lepelbe burkolózott, lehajtott fejű asszony, kezében valami batyu – de ebben nem vagy biztos, mert félig hátulról, félig oldalról látod őket. Egy kicsit rajtuk felejted a szemed, valami furcsát észlelsz körülöttük, de először nem tudod, mi az. Nyomasztó a hőség, szellő sem rebben, és igen… igen, valami mozgás van a távolodók körül. Talán valaki settenkedik körülöttük az útszéli bokrok és fák mögött? Vagy egy fenevad ólálkodik ott s feni rájuk a fogát? De nem, nem. Nincs ott semmi, Márton.

Csak a fák. És a bokrok.

            Amikor elhalad előttük a férfi, a nő, a batyu meg a csacsi, egészen földig hajlítják ágaikat. A vénséges vén, göcsörtös olajfák is, amelyeknek már fáj minden mozdulat. Aztán amikor távolabb kerül a csacsis család, lassan fölegyenesednek.

            – Apuuu, pipilni kell! – zökkent vissza lányod abba a valóságba, amelyben nincsenek csodák.

            – Jól van, kicsim, kucorodj ide, a fal tövébe, és pipiljél!

            Ágika némi mocorgás után halkan megszólal: – Apu, fogd meg a kajomat, hogy el ne dőljek!

            Megfogod Ágika selymes karját, s közben elfordítod a tekintetedet: azt szeretnéd megtudni, miféle palotabelsőbe csöppentetek tulajdonképpen, mert kezd elfogni valami nagyon rossz sejtelem. Az tudniillik, hogy nem a “Scipio nagylelkűsége” című festményben vagytok.

Hogy valami fatális tévedés történt. És mielőtt még a vastag oszlop mögé kukkantanál, szörnyen megszorítod Ágika karját.

– Apu, ne ilyen ejősen!

– Psszt! Hallgass, kicsim! – suttogod riadtan. – Pisilj csak… Amíg nyugodtan pisilhetsz – teszed hozzá lemondóan, csak úgy magadnak.

Borzalmas dolog jutott eszedbe. A Szépművészeti Múzeumban pár napja nyitottak meg egy vándorkiállítást, “Betlehemi gyermekgyilkosságok a barokk korban” címmel. Csak nem rendezték át az állandó kiállítás anyagát is?!

Jól néztek ki, Márton. “Scipio nagylelkűsége” helyett lehet, hogy gyilkos zsoldosokat kaptok a nyakatokba. Itt se lesz sokáig maradástok, nagyon úgy fest a dolog. Miközben Ágika halkan surrogva csurizik, továbbra is erősen szorítod a karját, most már azért, nehogy véletlenül megbillenjen, lebucskázzon a lépcsőn, és fölfedezzenek benneteket. Lélegzetedet visszafojtva, csigalassúsággal balra döntöd a felsőtestedet, hogy kipillanthass az oszlop mögül. Közben látod, milyen nagy darabok törtek ki a szürke kőből az idők során, s elképzeled, mekkora erő kellett hozzá, hogy ezek az öklömnyi darabok leváljanak. Véres csetepaték, veszélyes játékok, netán az építés vagy a szállítás nyomai?

S mielőtt kinéznél mögüle, még az is feltűnik – ami egyébként a csiszolt felületen nem látszik –, hogy az egyenetlen üregek mélyén egymásba préselődött apró, megkövült kagylók szoronganak. Ezt az egész palotát kecses, törékeny kagylóhéjak tartják a hátukon, a tenger monoton dallamának, letűnt világok üzenetének hírnökei.

A kagylók a régmúltról beszélnek, a jelenről viszont a teljes kapacitással ismét működni kezdő érzékszerveid, amelyeket a képbe zuhanás sokkja ideiglenesen eltompított. Először illatok borítanak el, áloé, mirha és tömjén csapja meg az orrod; hullámokban jönnek az illatok, mintha valami varázsló adagolná. Aztán friss narancs- és bódító rózsaillat-felhők szállnak feléd, meg mindenféle egzotikus fűszerek szaga, no és rosszul égő fáklyák meg sülő húsok émelyítő füstje is. Ezzel még nem jutottunk a végére a szagingereknek, de mivel nem vagy képes egyszerre mindent befogadni, lépjünk tovább.

Lépjünk tovább, és rukkoljunk elő valami megnyugtató dologgal. Rád fér, Márton, ebben a szüntelen rohanásban.

 

Te mocskos buzi tolvaj, add ide!

            Megkérdezel néhány közelben álló bámészkodót. Lassan derül ki, mi történt, két idősebb úr egymás szavába vágva meséli az esetet, de végül csak összeáll a kép. A levitáció úgy történik – magyarázzák –, hogy a jelentkező derekára speciális módszerrel – testsúlytól függően – változó számú, de mindenképpen sok-sok lufit akasztanak, amelyek, ha már kellő felhajtőerőt képviselnek, képesek a levegőbe emelni a lebegni vágyót. Eddig mindenkire rengeteg lufit kellett akasztani, annyit, hogy egy pöttöm óvodás is alig látszott ki alóluk. Van egy biztonsági óvintézkedés is: a derékra helyezett övre “pórázt” erősítenek, nehogy túlságosan magasra találjon szállni a kuncsaft.

            Na, most az történt, hogy erre járt egy politikus, parlamenti képviselő, nézzék, ott tolják be a mentőbe!, és tudva lévő, hogy politikusaink minden jóban benne vannak, szeretik a mókát és kacagást, szeretnek mindenben jó példával elöl járni, úgyhogy ez a politikus is jelentkezett, és persze soron kívül biztosították neki a lehetőséget, “bár – jegyzi meg az éppen magyarázó úr – ezek amúgy is állandóan a föld fölött lebegnek, úgyhogy nem is lenne rá szükségük”. No, és azt mondta ez a politikus, hogy neki nem kell a derekára kötni semmit, mert van neki úszógumija, és jóízűt göcögött hozzá, mert ezek a politikusok mindig tele vannak humorral, nem mennek a parlamenti büfébe egy tréfás kiszólásért.

Na, és egészen eddig úgy volt, hogy először csak húsz lufit akasztanak a páciensre, aztán még húszat, és így tovább, amíg néhány száznál végre elszakad a láb a földtől, és a bátor vállalkozó porhüvelye bizonytalanul fölemelkedik úgy tíz-húsz centire, majd a széljárástól függően vagy hamar visszaereszkedik, vagy egy kicsit följebb, aztán öt perc múlva lehúzzák. Na már most, amikor erre a politikusra rákötötték az első húsz lufit, aztán nyúltak volna a következő húszért, ő rögtön elszakadt a földtől, de olyan gyorsan, hogy a hirtelen mozdulattól még porzott is a lába alatt a gyéren füves, a május elsejei nap által hamar felszikkasztott föld, és tempósan, folyamatosan emelkedett, s a gorillái úgy tíz méternél kaptak észbe, hogy “hű, a kurva életbe, elszáll itt nekünk a picsába, aztán baszhatjuk!”. Úgyhogy elővették szolgálati fegyverüket, és célzott lövésekkel egymás után lőtték ki a lufikat, a baj csak az volt, hogy nem összehangoltan tüzeltek, hanem vaktában. Három lövés elég volt, hogy vagy tizenöt lufi elpukkanjon, és a védett személy visszazuhanjon a földre, és súlyos sérüléseket szenvedjen.

            – Én is jepülni akajok! – mondja kicsi lányod, miután az öregurak a beszámoló végére értek.

Ágikával természetesen nem történhetne ilyen szerencsétlenség, hiszen ő már négyévesen is – körülbelül ennyire becsülöd a korát – sokkal súlyosabb egyéniség, mint az előbb a mentő által elszállított képviselő. Nem is ez az aggályod, Márton, hanem az, hogy ha a majálist valamiféle meccsnek tekintjük a pénzed és a csábítások között, akkor elmondhatjuk, hogy eddig 1000:0-ra vezettél, és ezt a szép eredményt nem szeretnéd egyszerre a visszájára fordítani. Úgyhogy a lebegés imént bebizonyosodott veszélyességére hivatkozva lebeszéled lányodat a lufis repülésről, s helyette egy kacsintással másféle repülést ajánlasz neki: jól megragadod a hóna alatt, és párszor feldobod a levegőbe, majd elkapod, ahogy minden valamirevaló apuka szokta. Nem történik semmi baj, bár tény, hogy az effajta élvezeteket nem a hozzád hasonló, vékony dongájú, fellegekben járó, szórakozott szülőknek találták ki. Mind a ketten majd’ megszakadtok a nevetéstől, ilyen boldogságban neked is csak réges-rég, gyerekkorodban volt részed. Amikor már negyedszerre dobod föl Ágikát, s látod mögötte a kék eget meg a kövér felhőket, döbbensz csak rá, hogy éppolyan, mint egy felhőből alászálló angyalka, ahogy pufók kis kezével repes estében. Kigombolt fehér réklije két piciny, hófehér szárnyként lebeg mögötte.

A végére már annyira belejössz, hogy az ötödik dobás után – miután elkaptad Ágikát – nem állítod meg a zuhanását, hanem egy lendülettel átbújtatod terpeszbe tett lábaid alatt, majd vissza… Most már csak azért kell abbahagyni, mert mindketten fuldokoltok a nevetéstől, és fennáll a veszély, hogy egy pillanatra véletlenül meglazul a kézszorítás.

Miután a fűben ülve, egymásnak borulva jól kikacagtátok magatokat, fölálltok, s te bejelented, hogy Ágika megint repülni fog. Jó erősen megmarkolod kislányod mindkét alsókarját, és forogni kezdesz vele, először lassan, majd egyre gyorsabban, de ügyelve, nehogy te is elszédülj, s a végén mindketten a lebukott politikus sorsára jussatok.

– Ez milyen játék volt, apuuu?

– Ringlispíl, drágaságom – feleled, és magadban jóleső érzéssel hozzáteszed: “Mégpedig ingyenes!”

– Éhes vagyok, apu! – jelenti be igényét kis társad az ezresed egy részére.

– Jó, akkor most elmegyünk perecet venni az én drágaságomnak! – válaszolod olyan büszkén, mintha legalábbis kakaós-tejszínhabos-mézes-áfonyalekváros-kalácsos reggelire hívnád meg Ágikát Budapest legjobb éttermébe. De huncutul csinálod, Márton, mert kettőtök kis sajkáját igyekszel olyan perecárushoz kormányozni az emberáradatban, akinek a közelében nem árulnak egyéb nyalánkságokat, mindenféle színű, alakú és állagú cukorkákat, s kivált vattacukrot nem, amely készítési módjával, méretével és rózsaszín árnyalatával oly ellenállhatatlanul vonzó a gyanútlan kislányok ábrándos lelkének.

A lüktető élet e szédítő zűrzavarában, amelyet egyszerűen csak “majális”-nak neveznek, nehéz persze olyan remeteként félrevonuló perecest találni, aki azért jött volna ki a küllős-gumikerekű kiskocsijával ma reggel, hogy mintegy a világi hívságok mulandóságán merengjen félrevonulva egy vénségesen vén, odvas fa tövében, távol a zajgó tömegtől. Nem, ezek a selyma perecesek a flancos kis baseballsityakjukban épp azokat a helyeket keresik, ahol szinte fortyog a tömeg, s ahol a szülőknek a nagy nyomakodástól, a tűző naptól és gyermekük sivalkodásától szorongattatva nincs erejük alaposan átgondolni, mit, miért és mennyit vásároljanak.

 

Hogy mi hívta ki a végzetet ellenetek, pontosan nem tudni.

Azt semmiképpen sem lehet a végzet jeleként értelmezni, hogy néhány perc alatt a zsebed szinte teljesen kiürült, s csak egy kétszínű, árva gyulás maradt benne. A későbbiek ismeretében elmondhatjuk, hogy talán jobb lett volna, ha ott és akkor az ezresedtől teljes egészében megszabadulsz; ha elköltöd az utolsó fillérig; ha a két darab háromszáz forintos perecen kívül nem egy háromszáz forintos, csavaros tetejű Fantát veszel, hanem egy négyszáz forintot kóstáló, sportkupakos, cumis ásványvizet. Ebben az esetben ugyanis nem estél volna kísértésbe, s pereceteket majszolgatva valószínűleg nem mentetek volna oda a szúrós szemű forgóárushoz, aki a hamiskás bajszú, de a kislányodhoz néhány kedves szót szóló perecestől tíz lépésre árulta portékáját.

Már megbocsáss, Márton, de mit lehet manapság száz forintért kapni?! Semmit. Legalábbis itt. Nézed az ártáblát, a gagyi, de tetszetősen csillogó-villogó forgók is kétszázba kerülnek. Kiveszel egy rózsaszín-ezüstpapiros, kék nyelű forgót, és tanakodsz magadban, mihez kezdj vele. A terved az, hogy kislányod sóváran vágyakozó két szép szemére hivatkozva megkísérled lealkudni.

– Add ide, te mocskos buzi tolvaj, add ide!

És mielőtt még körülnézhetnél, hogy kinek szól e nem éppen ünnepi invitálás, jobb szemed alatt kemény ököl csattan. Még szerencséd, hogy jó reflexeidnek köszönhetően ösztönösen hátrahúztad a fejed, s az ütés nem tört csontot. Fogalmad sincs, mivel vívhattad ki e dühödt támadást.

Aztán beugrik egy iskolai emlék: napközi után be szoktatok térni az iskola melletti közértbe, ahol pár fillérért sportcsokit meg elnyalogatni való limót vettetek a hazaútra. Ott volt az, hogy egyszer sokáig tűnődtél, mit vegyél: sportszeletet vagy nápolyit, s néztél jobbra-balra tétován, mintha segítséget kérnél valakitől, hogyan dönts. Az eladó azonban, aki éberen figyelt, bepofozott az irodába, és rád parancsolt, hogy ürítsd ki a zsebeidet, amelyekben persze egy taknyos zsebkendőn kívül nem volt semmi. Tétovaságodat úgy értelmezte, hogy valami rosszban sántikálsz, sőt, hogy a rosszat már el is követted: loptál egy csokit. Hiába, no, az eladók minden korban a határozott és magabiztos vásárlókra alapozzák az üzletet.

A közértben nagy nehezen sikerült bizonyítanod ártatlanságodat, itt viszont nem megy. Ezt a szúrós szemű, izgága, agresszív, finom kígyóbőr mokaszinos hájtömeget bizonytalan téblábolásod annyira felbőszítette, hogy mikor az ütés után kezdted volna magyarázni a bizonyítványodat, rémülten veszed észre, hogy mobiltelefonján már a rendőrséget hívja.

Gyorsan felméred a lehetőségeket, hónod alá kapod Ágikát, mint piktor a festőállványt, ha a szabadban elkapja egy hirtelen zápor, és illa berek, nádak, erek, lóhalálában szaladni kezdesz vele a Hősök tere irányába. Nem óhajtod megvárni, amíg a lányod szeme láttára leköp és össze is rugdal.

Útközben majdnem átestek egy lufis gázpalackján, amelyből épp most jön ki nagy sivítással egy eddig sosem látott képződmény: nagy áttetsző, fehéres anyalufi, amely két kis rózsaszín ikerlufival meg egy csomó őrülten kavargó konfettivel vemhes. Szaladtodban még az is feltűnik, hogy a környéken az összes ember kezében pont ilyen egyenlufi van.

A Víg csónakos tájékán, miután menekülés közben jó néhány árus standját felborogattátok, visszanézel üldözőidre, és egész kis siserahadat látsz a nyomotokban, félmeztelen, kövér, több centi vastag arany nyakláncoktól nehezített mozgású, bunkofonnal és durungokkal felfegyverkezett, önmagukból kikelt embereket, akik nyilván azt sem tudják, miért rohannak utánad, csak azt, hogy bűnös vagy és el kell kapni. Távolról ismét szirénázás hallatszik, s, ó, te szegény, szüntelenül zaklatott lélek!, meg vagy róla győződve, hogy a te elfogásodra kihívott rendőrautó.

Egy szusszanásnyi gondolkodási időt engedélyezel magadnak, merre nyerhetnétek egérutat. Megtorpansz Ágikával, s egy pillanatra fölnézel a magasba, mintha onnan várnál segítséget. Segítséget nem kapsz, jelet viszont igen: az emlékmű oszlopán álló géniusz egymás után háromszor hatalmasat csap mindkét szárnyával. Rémisztő hangja van: az erős szélben suhogó zászló és egy irdatlan, berozsdásodott fémszerkezet zaja. Aztán a géniusz helyezkedik még egy kicsit, míg végül visszaáll a majd’ száz éve megszokott pozitúrába.

A Szépművészeti.

Ez a megoldás. Mától ingyenes, ha berohantok, nem kell pepecselni a jeggyel, azt mondod majd, hogy a kislányodnak hasmenése van. Biztos nagyon fognak örülni, hogy minden majálisozó, akinek megy a hasa, ingyen összefossa az európai színvonalú vécéiket, de hát, mit lehet tenni?

Miután fölszaladtál a lányoddal a timpanon alá, az egyik oszlop mögül visszanézel. Üldözőid már kezdenek betódulni a lenti rácskapun.

            Nincs vesztegetni való idő.

– Apu, pipilni kell!

 

LEVITÁCIÓ! NEM CSALÁS NEM ÁMÍTÁS!

             Ilonka néni szeretettel eltelve néz benneteket, látszik, hogy téged is ugyanannak a szép kisfiúnak tart, akinek huszonhét évvel ezelőtt megismert. Rég megszakadt emberi kapcsolatok, ha rövid időre újjáélednek, ugyanott szoktak folytatódni, ahol annak idején abbamaradtak. Marad ugyanaz az alá-fölérendeltségi viszony, befagyott állapotban, maradnak az érzelmek, s bár pusztító munkáját az idő mindenkin elvégezi, lelki szemeinkkel mindig ugyanazt a személyt látjuk, akihez a régi kellemes emlékek fűznek: az emlékezetünkbe égett képét. Ilonka néninek persze azért is könnyebb szépnek látni téged, Márton, mert gyönyörűséges kislányod terád hasonlít (az orrát leszámítva), s az ő vonásai a te kisfiúarcodra emlékeztetik – aminek huszonhét esztendeje nem bírt ellenállni. Egyszer elsős korodban az iskola folyosóján mentél egyedül, hatalmas ártatlanzöld szemedben elveszettség-érzés és félelem tükröződött, nehezen szoktad az idegen környezetet, majdnem elpityeredtél, és Ilonka néni, aki akkor még pirospozsgás képű, érett szépasszony volt, épp szembejött veled az osztályával. Se szó, se beszéd, fölkapott, és az egész osztály szeme láttára kétoldalról cuppanós csókot nyomott az arcodra, és így szólt: – Jaj, de szép vagy, Marcikám! – S azzal letett, és mintha mi se történt volna, vezette tovább az irigységtől nagy szemeket meresztő nebulóit az alagsori ebédlőbe. Magányos lelkednek jólesett ez a megdicsőülés.

            Pedig amúgy semmi okuk nem volt az irigységre, mert akkor még semmi érdemed nem volt, csupán hamvas fiatalságod, ami egyébként is csak állapot, mára viszont szereztél érdemeket, tehetséges festő vagy, és most mégsem csap le rád senki, hogy összevissza csókoljon, vagy legalább hogy alkotói ösztöndíjban részesítsen.

            Ilyen ez a világ, Márton: igazságtalan.

            Neked mindig is hatalmas szeretetigényed volt, és Ilonka néni cselekedete maga volt a kegyelem. 

            De térjünk vissza a földre, a gondok súlyos-göröngyös talajára. Mert bár az Úr azt mondta a tanítványainak, “ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek”, azért azon most mégis el kell gondolkodni, hogy mihez fogj hatalmas vagyonoddal, a gyűrött ezressel, ami durva cájgnadrágod zsebében lapul. Ha egyedül lennél, ihatnál belőle két pohár olcsó sört és ehetnél két perecet. Vagy ha volna szakszervezeti igazolványod – tegyük fel: bányász volnál –, beállhatnál egy hosszú-hosszú sorba a “szakszet” sátra elé, ahol zöld jeggyel juthatnál hozzá egy pár ingyenvirslihez mustárral, és rózsaszín jeggyel a korsó vizezett sörhöz – már persze ha a hajnalban kelő munkások nem ennék-innák el előled még kora délelőtt. De te nem vagy sem bányász, sem korán kelő.

            Így, hogy ketten vagytok, az ezres elköltése egy rendkívül sok ismeretlenes egyenletté vált, úgyhogy a variációk száma is szinte végtelenül sok lett.

            A lányodat meg téged a Városligeti-tavat átszelő híd elején, a Hősök tere mögött hozott össze az élet, de aztán visszafordultatok, mert a tónak csak a Nagycirkusz felé eső részén láttál némi vizet, egyébként csontszáraz volt a fehér betonmeder. Arra gondoltál, mégiscsak hangulatosabb a vízparton sétálnotok, még ha az az útvonal a kékhasúd épsége szempontjából veszélyesebb is. Na, persze ha folyton csak a kis pénzedet kuporgatod, akkor akár levegőt se vegyél – vagy bújj bele az egyik égi tájképedbe, és bujdokolj el a felhőid mögé!

Úgyhogy elindultok az Állatkerti körúton, és a kiborogatott szemetesek és a fényes, csiricsáré szabadidőalsós, meztelen felsőtestű, nagy hasú, lebarnult képű, harsány beszédű, műanyag poharas sörivók mellett oldalazva hamar eljuttok a vízig, s a vízre épített Víg csónakos Restaurant-ig. Így van ez, az embert vonzza a víz, a víz hozzátartozik a május elsejei “Lizsé”-hangulathoz. Szemlátomást mások is hasonlóképpen gondolják: a vízparti padok, sétányok zsúfolásig; egy kopasz fiú majdnem a lila-sárga műkörmű barátnőjének torkában felejti a nyelvét, odébb, a kopottas füvön, ócska pokrócon vénasszony napoztatja püffedt hasát, félérett keléseit, ráncos, alaktalan lábait és aszott arcát. Vonalvékony, fogatlan szájában büdös csikket csócsál. Azzal a mutatvánnyal szórakoztatja az arra járókat, hogy az égő cigit – kézi segítség nélkül – hol bekapja a szájába, hol kitolja megint érszűkülettől lila szája szögletébe. A csikket leszámítva a Vénség allegóriáját akármelyik kora reneszánsz festő nyugodtan mintázhatta volna róla. Odébb egy fiatal anyuka babakocsit tol. Letaposott sarkú ócska tornacipőt, mindkét lábán fáslit, vaskos combjain elhízott feneket visel, a mellénél mélyen kigombolva jócskán kifakult piros ruhája. A haja melírozott. Mellette a férj, egy nyakra gyúrt, atlétatrikós ember mobilozik, közben rendszeres időközönként kiszól a beszélgetésből, és refrén gyanánt valami trágárságot vág a felesége fejéhez.

            Aki netán a víz közeli padokon ülve szeretne napozni, éspedig úgy, hogy a vízről visszaverődő sugarak a nyakát meg az állát is barnítsák, ahogyan a svédek szokták a messzi északon, nos, az hoppon marad.

            A víz nem tud visszaverni semmit, legfeljebb a kacsák próbálkozását, hogy ússzanak benne. A vízen tömör, meghatározhatatlan állagú, a víztükröt szinte teljesen befedő, undorító, rücskös felületű massza ringatózik – vagy mondjuk inkább: lomhán mocorog ide-oda. Valahogy úgy, ahogy egy nagy testű, növényevő őslény mozgathatta vastag bőrét, amikor el akart zavarni róla egy élősködőt. 

            Van ebben a masszában minden: békanyál, ökörnyál, vihar letépte rothadó falevél, nyírbarka, nyárbolyhok és mindenféle más fa szélfútta termése, oxigénhiányban elpusztult apróhal, no meg az elmaradhatatlan nejlon- és papírzacskók, elhajított sörösdobozok, valamint szétázott zsömledarabok, amelyek szemlátomást érdeklődést keltenek a Víg csónakos faszerkezetén totyogó gyönyörű, fényes tollazatú kacsákban. Itt csupán ők emlékeztetnek a vízre. A Restaurant keményen dacol a posvány bűzével meg azzal a lehetetlen helyzettel, hogy a bejáratnál kifüggesztett tábla még most is olyan árakkal riogat, amelyek egy idilli környezetben is túlságosan magasak lennének.

            Az ezresednek itt nem fogsz a nyakára hágni, Márton.

            Most azon a helyen álltok, ahol a tó vize néhány napja, egy monszun jellegű felhőszakadás után még ki is öntött az alacsony partra. A víz most már visszahúzódott a medrébe, de a bűzös massza – mint egy alattomosan leterített szőnyeg – maradt.

Sóhajtva körülnézel, ezután már csak jobb jöhet.

            Kislányodat a jelek szerint nem döbbentették meg a látottak. Persze, egy kicsinek minden új, az is, ami taszító, hisz ő tágra nyílt szemmel figyel mindent, ezt az egész különös világot. Harminc esztendő múlva alkalmasint ez egy szép gyerekkori emlék lesz neki.

            Gondolataidat ekkor éles szirénázás szakítja félbe, mentő száguld az Állatkerti körúton, majd távolabb, a mindenféle csecsebecseárus mögött, aztán a Széchenyi fürdőnél immár a zöld gyepre hágva közeledik valami csődület felé. Kíváncsi vagy te is, Márton, mi az, futólépésben igyekeztek a helyszínre, illetve te futólépésben, Ágika meg a karodban, vagy ha már nehéz, leteszed, és húzod magad után a fűben, hogy a lába sem éri a földet. “Gyilkosság történt?!”, fut át az agyadon, mert az előbb, a tóparton mintha három dörrenést hallottál volna a távolból, de egy majálisban sosem tudhatni semmi biztosat: talán egy sörivóversenyt elindító startpisztoly volt. De miért dörrent háromszor?

            A csődület közepén, a fejek fölött hatalmas lufierdőt látsz, piros, kék és fehér lufik lengenek kipányvázva a szélben. Egy nyitott furgon mellett hatalmas tábla:

 

 

LEVITÁCIÓ!

ITT ÉS MOST!

NEM CSALÁS NEM ÁMÍTÁS!

SZAKADJON EL ÖT PERCRE

A MINDENNAPOK VALÓSÁGÁTÓL!

ÉREZZE A LEBEGÉS ÉLMÉNYÉT!

(ÖT PERC 1000 FT.- VAGY 4 EURÓ)

 

Iszonyatos az arca!

Apaság

 

 

 

– Apa, apa! – cövekel le előtted a kislány, toppant egyet a kis fehér zoknis, világoskék szandálos lábával, és rád szegezi átható tekintetét. Gondolataidba burkolózva, magányos kísértetként bolyongtál a Ligetben, csak sodródtál az emberrengetegben, mint valami fenyegető erdőben, s most megállásra késztettek. Nézed a búzavirágkék szempárt, és nem érted a dolgot.

            – Kicsoda?… – kérdezed zavartan.

            – Te! Te! Apu! – feleli határozott, csengő hangon. Körülnézel, s először csak a kopottas, korán vénülő arcú tömeget látod, amely egy régi világra emlékeztet. Csak megy, megy mindenki rendületlenül, mintha valami cél vezérelné, pedig csak felejteni akar a mindennapok kősivatagában – és nem veszi észre, hogy a feledésnek ezen a mesterségesen kiszemelt helyén ugyanúgy nincsen oázis.

            Aztán feltűnik a tömegben egy gazdag, egészségtől kicsattanó, jól öltözött férfi. Először csak a ruháját látod: kétsoros, világosszürke öltöny, pirosmintás nyakkendő, lyukacsos, fekete Church-cipő. Hullámos, világosbarna, lófarokba font, dús, vállig érő hajzat, frissen mosva, bal keze középső ujján fekete pecsétgyűrű, olyan, amitől gyerekkorodban titkokban mindig úgy féltél: ijesztő volt az a szurokfekete kő, mintha egészben akart volna elnyelni.

De vissza ehhez a majálisbeli ritka madárhoz!

Ebben az ominózus bal kézben jóféle kubai szivar parazsa izzik, és bár friss tavaszi szellő fújdogál, a szivar füstje barátságosan bodorodik az ég felé, mintha szélcsend volna. Jobb kezében gyöngyöző pezsgő egy hosszúkás pohárban, amelyet épp most emel a szájához… A pohár éppoly lehetetlenül hosszú, mint Rembrandt szinte egyetlen, felhőtlen boldogságot sugárzó képén, “A művész önarcképe feleségével, Saskiával” címűn.

            De micsoda borzalom! Iszonyatos az arca!

Nem, nem mintha csúnya volna! Nem, hiszen kellemes, harmonikus arca van: az ilyenre mondják, hogy “szép”. Ezt az arcot nem torzítja el semmi, sem csúf heg, sem ferde vagy ormótlan orr; nem vak a fél szemére, a szeméből nem süt a gonoszság, nincs ezzel az arccal semmi baj.

            Az az egyetlen baj vele, hogy olyan… olyan, mint a – tiéd!

            A te arcod, Márton! A tiéd, és mégsem a tiéd. Mintha az egypetéjű ikertestvéred lenne. Egy boldog, gondtalan, gazdag, az életet önfeledten élvező Csőregh Márton arca.

            A férfi úgy válik ki a tömegből, mint kidolgozott főalak egy félbehagyott festményen: bár az ő ruhája szürke, mégis a többiek szürkék körülötte. Úgy megvetette a lábát a híd közepén, mint valami kolosszus, pedig nem magasabb másoknál. Nálad sem. Pontosan akkora, mint te. A hömpölygő áradat tiszteletteljesen kikerüli, mint folyam a büszke fellegvárat.

            Amikor kissé magadhoz térsz, lepillantasz a kislányra, és szomorkásan mondod: – Ott van a te apukád… – és rámutatsz a másodra, de a kicsi, miután rápillant, értetlenkedve néz vissza rád, s csak bámul ártatlanul és fájdalmasan, mintha elárultad volna.

            – Nem, nem ő, hanem te! Te vagy az én apukám! – feleli ellentmondást nem tűrő hangon, és most már toporzékolni kezd.

            Márton, ennek a fele sem tréfa, itt nincs értelme tovább tiltakozni, ez a határozottság lefegyverző, ez a gyönyörű kislány téged szemelt ki apukának. Akár az vagy – a szó hagyományos értelmében –, akár nem, ezt el kell fogadni, itt nincs apelláta, nem lehet örökké másra mutogatni. Az a bizonyos pásztoróra ugyan elmaradt – mert ami Ágnessel történt, az aligha nevezhető annak –, de talán soha többé nem kapsz ilyen ajándékot. Nemigen van egyetlen nő sem, aki apává szeretne tenni, és most tessék, ingyen kapsz egy gyereket! Nő sem kellett hozzá. Ki gondolta volna, hogy így is lehet gyereked? Az élet sokszor mást nyújt, mint amit várunk. A sors néha tényleg nem tudja, mit akar, ez a kislány viszont tudja.

Téged akar apukának.

            – Vegyél föl, apuuu! – kérlel a kislány, és nyújtogatja feléd gömbölyded karját.

            Körülnézel, mintha valami galádságot készülnél elkövetni, aztán hirtelen fölkapod. A karodban eddig még nem sok gyereket dajkáltál, úgyhogy nincs nagy gyakorlatod benne; ahelyett hogy ráültetnéd a jobb karodra, a ballal meg átfognád a hátát, úgy öleled két karral, mint kisgyerekek a macijukat. Szinte kiszorítod belőle a szuszt, de ő nem szól semmit, csak belenyomja arcát a melledet borító, itt-ott már őszülő szőrbozontba. Aztán a gyerekek csalhatatlan ösztönével és ügyességével úgy fészkelődik a karodban, hogy kényelmesen ülhessen és panorámás kilátáshoz jusson.

            – Ugye, mindig szejetni fogsz, apuuu! – próbálja kicsikarni belőled a vallomást a maga szelíden erőszakos módján.

            – Persze, kicsim, persze… – feleled gyorsan, és szórakozottan megpuszilod bársonyos arcocskáját. Utána magad is megdöbbensz a merészségeden. De a kislány nem utálkozik, nem húzza el a fejét, szemlátomást természetesnek tekinti, amit cselekedtél. Sőt:

            – Még egyszej!                       

            Némi tétovázás után bátortalanul megpuszilod a másik oldalon is, s közben szégyenkezve rájössz, hogy júdáscsókot adtál. Az előbb ugyanis még azon töprengtél, hogy szólnod kellene az első utadba kerülő rendőrnek, vagy más hivatalos személynek, hogy találtál egy elvesztett kisgyereket. Abban nem is reménykedtél, hogy rálelsz a hangosbemondó-sátorra, meg egyébként is: gyanítottad, hogy a gyerekért nem jelentkezne senki.

            De pontosítsunk: csak az első puszi volt júdáscsók. A második már nem.

A kettő között történt egy fontos dolog: a kislány a szívedhez nőtt.

Villámcsapásszerűen ért az egész. Egyszeriben azt érezted, hogy löketekben árad ki belőled a szeretet, mint a friss sebből bugyogó, a szívdobbanások ütemét követő vér. Hirtelen nagyon elszégyellted magad, és apai ragaszkodásod zálogául homlokon csókolod a lányodat. Ő még jobban belefúrja fejét a melledbe, és ekkor…

            – Szerbusz, Marcikám, de szép kislányod van! – toppan valaki váratlanul elétek.

            – Csókolom, Ilonka néni… igen, vagyis nem, de…

            – Hát a mamát hol hagytátok? – kérdezi az alsó tagozatos tanítónénid, aki, bár jócskán hetven fölött lehet, szemlátomást jól tartja magát. Egy igen roskatag bácsival van, talán a férje, az orrán félig lecsúszva szódásüveg-okuláré, hózentrógerja egészen a melléig húzza föl a világosbarna, kopott nadrágot – szinte a levegőbe emeli a hajlott öreget.

            – Nincsen mama… – bököd ki az igazságot.

            – Értem, Marcikám, elváltatok és egyedül neveled. Hát, szomorú… Ma már sajnos több a válás, mint a házasság… És hogy hívják a kis gyönyörűséget? – derül föl ismét a hangja.

            Na, Márton, megint bajban vagy. Azt sem tudod, mi a neve a lányodnak. Veszel egy mély levegőt, és mosolyogva a gyerekhez fordulsz segítségért.

            – Köszönjél szépen Ilonka néninek, és mondd meg, hogy hívnak.

            – Á-gi-kának! – szótagolja, majd szégyenkezve még jobban hozzád simul. A név hallatán összerezzensz, és a szíved kihagy egy ütemet. Ijedten vetsz egy pillantást a kislányod arcára, hátha merő véletlenségből hasonlít Ágnes nővérre, akivel egyáltalán nem találkoztál a kórházbeli affér óta. Egyszer novemberben, kötözéskor érdeklődtél felőle, de azt mondták, elment eladónak valami butikba, hatszoros fizetésért… De nem, nincs hasonlóság. A lányod haja gesztenyebarna, az orra meg – hát, az orrocskája ennivaló: egyesíti magában a bájos nőiesség és kislányosság egyik jellegzetes ismérvét: enyhén pisze.

 

Címkék: regény, novella, erotika

Neked se kell több

            No, Márton, a füstölgő kanóctól hamar eljutottunk a kegyelemig… Most vissza a valóságba! Ablakot nyitni! Sőt, huzatot csinálni! De vigyázzunk, ehhez előbb vedd föl a fekete kötött sapkádat, nehogy megfázz, mert akkor nem ér semmit az egész művelet.

            Fejed biztonságba helyezése után óvatos duhajként először odúd ajtaját nyitod ki, amely az alagsor ásító sötétjére nyílik. A zsanér csikorgása már régóta zavar, de tapasztalatod szerint ez csak múlékony ajtóbetegség: ahogy jön, úgy el is múlik. Kipillantasz a durván meszelt, homályba burkolózó betonfalak és a mindenfelé futó csövek alkotta folyosóra, de nincs semmi mozgás. A meglepetés nem itt ér, hanem az ablakban.

            Amint kitárod a kis négyszöget, egy didergő fekete kismacska nyávog a képedbe hatalmas bánatoszöld szemekkel. Közben kicsi, vézna, reszketeg testét a falnak dörgöli. Teljesen fekete jószág, csak a nyaka alatt van egy szabályos kerek folt. Hirtelen Andersen meséje, “A kis gyufaárus-lány” jut eszedbe a fel-fellobbanó gyufaszálakkal. A cica szeme lobban föl úgy időről időre, mint a mesében a gyufaszálak. Ilyenkor egy egész világ sűrűsödik ezekbe a szemekbe, a kiscica-lét minden aprócska emléke, rettenete és vágyakozása. Most különösen ez utóbbi: “Eressz be, fogadj be, fázom idekint!”

            Neked se kell több, Márton, nem vagy szívtelen fráter, kivált, ha az efféle kérés váratlanul ér, és nem érsz rá gondolkodni – mint szegény kóbor kutyák esetében. Beemeled hát a kis jószágot, és próbálod apásan, szeretetteljesen a válladra tenni, hogy nyugodjon meg, most már minden jó lesz, de a kis dög köszönet- vagy köszönésképpen belemar mancsocskájával a képedbe. Mindkét arcodat végighúzza, szép szabályosan, majd a kis karmai megrekednek szakáll-gyapjad meglepően gyorsan nőtt liános, őserdei bozontjában. Úgy kell kicibálnod onnan. Bemutatkozásnak nem is olyan rossz, lagymatag ismerkedésnek semmi szín alatt nem nevezhető. Valamit tudhat a kis állat, ösztöne megsúghatta, hogy a langyosokat kiköpi az Isten. – Olyan vagy, mint egy kis ördög, legyen hát a neved Lucifer – mondod neki. Most meg fújni kezd rád a kis jószág. – Vedd megtiszteltetésnek ezt a nevet, légy szíves, ne fújjál, hisz ez azt jelenti, hogy “Fényhozó”, ha nem tudnád.

            Most döbbensz rá, hogy fogalmad sincs, milyen nemű. Ha nincs szerencséd, lány, és akkor adhatsz neki új nevet, vagy ha nem, akkor sajátosan ironikus értelemben használod a Lucifert. Próbálod megnézni a hátsó lába közét, de a cica nem hagyja magát, hevesebben ellenkezik, mint valaha. Hagyd el, Márton, ha történetesen meg is tudnád nézni, nem látnál semmit, mert a kis fiú cicák behúzva tartják a fütyijüket.

            Na, jó. Eddig megvagytok, de most mi legyen a következő lépés, a legfontosabb: mit adsz neki enni, amikor neked sincs szinte semmid? Elhatározod, hogy lemész tejért, őt meg addig itt hagyod a lakásban. Olyan szép világító szeme van, hátha mire visszaérsz, a képeiden az összes csillag barátságosan villódzik-lüktet-lélegzik, a hold jóindulatúan mosolyog, az ablakok pedig jóságos fényt árasztanak.

            Összekaparsz innen-onnan egy liter tejre valót, nadrágzsebből, ingzsebből, egy ötvenest a lassan gyűlő festékpénzből veszel el, de találsz egy lila tizest a festőállványon is: amikor egy színkompozíción dolgoztál, szórakozottságból akkor pingáltad be lilára, arra a színre, amelyik a legjobban illik “virtuális létezésedhez”. Amikor tíz perc múlva visszaérsz a GRobyból, Lucifert boldogan szunyókálva találod a radiátoron. Lám-lám, rögtön kiszúrta a legkellemesebb helyet. Olyan boldognak látszik, ahogy ott elnyújtózva pihen a langyos szerkezeten, mintha már kielégítette volna a mardosó éhség kis ördögeit.

Amikor egy használaton kívüli virágos tálkába tejet öntesz, és leteszed a fűtőtest elé a padlóra, engedelmesen leugrik, és kezdené lefetyelni, de rájön, hogy valamit előbb el kell tüntetnie, valamit, ami akadályozza a lefetyelés tiszta élvezetét: meggypiros nyelvecskéjével nagy igyekezettel próbál eltakarítani egy vékony, ízelt lábat, plusz még valamennyit a láb eredeti tulajdonosának testéből.

            Az egyik svábbogarad bal alsó fertályát pusztítja, Márton.

            A másik háziállatod sincs a helyén. És ki tudja, még hány svábbogár nincs ott, ahol tíz perccel ezelőtt volt?

            Valljunk színt. Ismerjük be, hogy nem azért hagytad meg a svábbogarak életét, mert buddhista hevület vezérelt volna, hanem mert lusta voltál takarítani. Reméljük, a pókokat is ugyanígy szereti, viszont kár, hogy a pormacskákkal – vagy inkább poroszlánokkal – nem fog szembeszállni.

            Minden normális ember a nap végén nyugalomra vágyik, ki így, ki úgy. Ki a családja körében piheni ki a nap fáradalmait, ki úgy, hogy újdonsült kiscicája a kiadós vacsora után felugrik a vállára, és ráborul, mint a büfiző kisbaba, ő meg csak simogatja, simogatja…

            E kiváló stresszoldó módszert – amely egyébként az immunrendszert is erősíti – sokszor volt módod alkalmazni az elkövetkezendő hónapokban, míg az idilli állapotnak egyszer csak váratlanul vége nem szakadt.

 

Címkék: regény, novella, erotika

A kép öngyilkossága

            De talán nem is volna jó, ha ott laknál, mert akkor nem éreznéd sürgető szükségét, hogy megörökítsd e rengeteg szépséget, hiszen ott tálcán nyújtaná számodra a természet, benne élnél, teljesen megszoknád, és egy idő után talán már föl sem tűnne. Itt, Józsefváros sötét kősivatagában szinte vadászol minden nap- és holdsugárra, a szűk utcák házfalai keskeny darabokra szeletelik, és fösvényen mérik az égbolt-darabokat, mint mostohaszülő a kenyeret. Ezért lesed kiéhezve a paralelogrammát a lakásodban.

             A csodás átváltozás a képeidet sem hagyja érintetlenül. Amikor megjelenik a csík, a képeid – mint hosszú téli álom után a medvék – lassan életre kelnek. A lakásodról tudni kell, hogy amikor öt esztendeje megvetted a szüleid pénzéből, felújításra már nem maradt egy huncut vasad sem. Az előző tulajdonos a falakat eredetileg – huszonöt-harminc éve – pezsgőszínűre festette, a mennyezetet fehérre, de most már minden egyenletesen szürke az évtizedek porától – azaz csak a mennyezet, mert az oldalfalak telis-tele vannak a festményeiddel. Te ilyen nemes anyagból készült tapétát használtál. Ránézésre megszámlálhatatlanul sok kép fedi a szürkeséget, szorosan egymás mellett, kisebbek-nagyobbak egyaránt, keret nélkül. Ha további harminc évig függenének még itt, s az ideiglenes ragasztó nem fáradna el, őket is lassan beborítaná a por… De ne károgjunk, Márton, még bőven van idő, hogy fölfedezzenek. Vittél már ugyan képeket különféle galériákba, de csak bizományba vették át őket, és alig adtak el belőlük egyet-kettőt, azt is sok idő múlva, meg aztán keveset is kaptál értük. Egyszer elbattyogtál a Falk Miksa utcába, kicsit büdösen, kicsit koszosan, a nadrágodból szokás szerint kilógott az inged, hónod alatt három festmény egy hatalmas nejlonba tekerve, ott bandukoltál azon az elegáns utcán, s nagy szemeket meresztve kerülgettek az Old Spice-illatú férfiak és a Givenchy-illatú nők, mind-mind nagyon elfoglalt, nagyon fontos emberek, a közeli minisztériumok, nagyvállalatok, irodák makulátlanul öltözött munkatársai. Rögtön betértél az első galériába – az üvegen át láttad, hogy itt kortárs képeket forgalmaznak, habár többségük sznoboknak való gyönge Miro- és Kandinszkij-utánzat. Már az entrée sem sikerült jól, megbotlottál a csillogó rézküszöbben, és majdnem hasra estél a kikent-kifent, gyéres ősz hajú, pirospozsgás arcú, bíborszín csokornyakkendős tulajdonos – vagy alkalmazott – előtt.

            Aztán kezdted széthajtogatni a nejlont a képekről, de ehhez térre volt szükséged, sok térre, úgyhogy letetted az egészet a földre, a fényesre suvickolt, fertőtlenítőszer szagú, bézs kövezetre, letérdeltél, és a körülbelül öt négyzetméternyi nejlon széthajtogatása után kézbe vetted a legfölső alkotást, a 25x50 centis, “Vihar előtt” című pasztell tájképet. Úgy adtad át a férfinak, mint szociálisan érzékeny postás az alacsony összegű nyugdíjat. A férfi megfogta, két ujja között tartotta egy darabig, majd nagy merészen megfogta a másik kezével is, s épp forgatta volna, hogy megállapítsa, honnan essen rá a fény, hogy láthatóvá váljon, s a szemöldökét olyan magasra húzta, hogy már millió ránc szabdalta tisztességben megőszült homlokát, amikor a kép egyszerűen – csöpögni kezdett! Csöpögött belőle a víz, le a kőre, nem a nejlonra, mert az ember odébb vitte, a fény felé, aztán másodpercek alatt elázott a papír, foszladozni kezdett, s a csokornyakkendős tanácstalanul, reményvesztett mozdulattal leejtette a lucskos cellulózt a kőre, a tócsába.

            Ekkor elmosolyodtál, Márton, hiszen sejtetted: a kép öngyilkossága azt jelenti, hogy a vihar már meg is érkezett, mert a vízfestményeden ábrázolt kövér gomolyfelhő olyan életszerűre sikeredett, hogy eleredt belőle az eső. A galériás persze nem örült ennyire a képi áldásnak. – Judit, jöjjön khéhem, tisztítsa innen föl ezt az izét!… Hát, uham, khöszönjük a látogatását, phahancsoljon, ahha thessék!

            A másik két képet gyorsan fölkapod, a nejlont viszont otthagyod szuvenírnek. Ha van egy kis eszük, elteszik, lehet, hogy egyszer még sokat fog érni.

 

A közted és az alkotásaid közti bensőséges viszony olyan, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Tisztában vagy vele, hogy édes gyermeked voltaképpen feláldozta magát, érted és a testvéreiért: figyelmeztetett, hogy becses dolgokat nem szabad méltatlan kezekbe adni. Ha a galériás eljutott volna odáig, hogy alaposan szemügyre vegye a képet, ő csak egy cumulust látott volna rajta, egy függőleges felépítésű, nagyjából vízszintes alapú, magasba törő, pagodaszerűen ki-kiszélesedő, fölül kelvirágra emlékeztető, a napsütötte oldalán hófehér légköri képződményt. De mozdulatlannak látta volna a képet, olyannak, amely mindörökre megdermesztette a pillanatot, amiben a felhőt lefestették. Csak te tudod, Márton, hogy a szobád falán vitorlázó felhőid – ha kedvezőek a fényviszonyok – állandóan mozognak: évente három hónapig és tizenkét napig, öt perctől huszonegy perc időtartamig, a nyári napforduló körül.

            Amint a paralelogramma megjelenik a padlón, a képek megelevenednek. Mintha egyszeriben megmozdulna a fal, a fény életre kelti a szunnyadó erőket, a szelet, a nap kohóját, a tengereket, amelyek talán nem is mindig látszanak a képen. A gomolyfelhőid görögni kezdenek az égbolton, mint egy irdatlan szekér kerekei. De a te képeiden nem zuhog a napfény, mint Egry Józseféin, és nálad a formákat nem csavarja meg a lobogó naprengés, mint van Gogh-nál a ciprusokat: a te vízfestményeiden rejtőzködik a fény, és csak akkor ad jelt magáról, ha előhívják. Mihelyt a csík belesüti égő billogját a padlóba, a képeiden a fellegek mögött először derengeni kezd a nap, majd élettel és mozgással tölti meg az égi alakzatokat. A költözködő madarak jelképes V betűje az “Őszi ég” című képeden remegni kezd, és bizonytalanul mocorog. A “Forró nyáreste a budai hegyekben” ege, a szürkés, kontúr nélküli felhőkkel pöttyözött rózsaszínű éter egyszeriben izzani kezd, és a szemlélő szinte a bőrén érzi, hogy perzsel a levegő.

            A paralelogramma azonban nem minden képet kelt életre, van, amelyiknek gyertyaláng kell a szemérmes feltárulkozáshoz. Ezek az esti vagy éjjeli tájakat ábrázoló képeid. A hold, a csillagok és a kivilágított ablakok “A város szélén” című festményen bánatosan hunyorogni kezdenek, amikor most először meggyújtod egy három évvel ezelőtti reménytelen szerelmedtől kapott, piramis alakú, fahéjas illatgyertya hosszú kanócát. Egyelőre ne is álmodj róla, hogy ettől jobb lesz a levegő a szobában: lehet, hogy később égetné a cigarettafüst bűzét is, de most még a gyertya is annyi füstöt termel és olyan büdöset, hogy már bánod e merész gondolatot. Lejárt volna a szavatossága…? Nem! Rajta hagytad a műanyag védőfóliát. Elfújod hát a gyertyát, miközben még nem is égett rendesen, de ettől még sűrűbb, fullasztóbb füst keletkezik. Olyan vagy, mint egy sámán, aki tűzzel szeretné felidézni az ősök szellemét, de szórakozottságból véletlenül nedves fát tett a tűzre.

            Na, ebből megint ablaknyitás lesz, Márton. Pedig már annyira készültél rá, hogy egy kis időre elfeleded ezt a világot, amelyben kitaszított idegen vagy, és képzeletben belemászol saját képedbe, saját világodba, ahol nem ér semmi meglepetés, ahol a hunyorgó ablakok mögött kedves, jóságos emberek élnek, akiket te teremtettél, és akik nem akarnak neked semmi rosszat. Jót se persze, mert nincsen akaratuk, de nem baj, a lényeg az, hogy ez a világ maga a biztonság, a te biztos hátországod. Szaporodó festményeid néma, egyre erősebb hadseregként fedeznek a hátad mögött, nem kérnek enni, szótlanul tűrik az évek vonulását, sokáig meglennének sötét, eldugott helyen, de ha egyszer fényre kerülnek, nyomban megtelnek élettel, vagy elég egy értő szem, amelyik önzetlenül felfedezi őket, téged meg elnevez “a rejtőzködő fény festőjének”. Mert legyünk igazságosak, Márton: bár a legtöbb ember irigy, akadnak önzetlenek is, akik egyengetik mások útját – nem azok, akiktől várnád, nem azok, akiknek kötelességük lenne előmozdítani a tehetség érvényesülését. Nem. Olyan ez, mint a kegyelem, vagy részesülsz benne, vagy nem, de úgy kell dolgoznod, mintha egyfolytában kegyelemesőben élnél.

 

Kidobod a tövig szívott csikket

Nagyot szívsz a cigarettából, legalább másfél centire duzzasztod a narancssárgán izzó parazsat. Annyira felzaklat az emlék, hogy a szíved is kihagy egy ütemet, aztán mikor újra kezdi, a torkodban dobban egy nagyot.

            A közelmerészkedő cigánygyerekeket erélyesen elzavartad a hatóság által ideiglenesen rád ruházott hatalommal élve, vékony hangod hirtelen zengő baritonná vastagodott, úgyhogy nem is mert senki sem ellenkezni veled. Prófétai ábrázatod és üstököd ugyancsak tiszteletet parancsolt.

            Az olvadozó aszfaltról felpillantottál az égre, a szabadság birodalmába, azt remélted, hogy a végtelen, hűs teret látva tele tudod szívni magad friss pránával – ez sikerült is, legalábbis úgy érezted, pedig az ég csak fehéren izzó burok volt a szikkadt város fölött. Aztán leültél az utca árnyékos oldalán, egy kapualjban álló hokedlire, az akkor épp a sarki kocsmában ivó házmester törzshelyére, és árgus szemmel figyelted, nem lábatlankodik-e valaki a maradványok körül.

            És akkor szörnyű dolog történt. Mindig a legnyilvánvalóbbra nem gondol az ember. Nagy szirénázás, és két rendőrautó fordul be nagy sebességgel a sarkon, és mire rádöbbentél, hogy mi forog veszélyben, már át is gázoltak az úttesten feketéllő hamvakon.

            Jan Mattssonból szinte semmi sem maradt.

 

Kidobod a tövig szívott csikket a havas utcára, és gyorsan becsukod az ablakot. A szobát sikerült jól kihűteni és bebüdösíteni. Bizonyára nem figyeltél kellőképpen a füst mozgására, amikor felidézted a nyári utca képét.

            Odamész melegedni a bal sarokban lévő kis radiátorhoz, amely itt, az alagsorban édeskevés meleget ad; bezzeg ha a harmadikon laknál, ingre-gatyára vetkőzve nézhetnéd a téli utcát! Sok szépség persze onnan sem tárulna a szemed elé, mert itt a frissen hullott hó csak akkor szép, amikor szinte senki sem látja. Mert amikor az emberek reggel munkába indulnak, már összevissza van tapodva, a mindig siető szemetesek ráhullajtják a kukákból kicsorduló mocskot, a kóbor kutyák az ereszek tövében hagyják sárga nyomukat, s így tovább délig-délutánig, amikor többnyire jön az olvadás, de erről jobb nem is beszélni.

            A radiátor csövén két svábbogár melegszik. Ezek a te háziállataid, Márton. Bántani – vagy ne adj’ isten! – elpusztítani őket eszedbe sem jut, hisz egyszer már a nevüket is imába foglaltad. Volt már nemesebb állatod is, egy bánatos képű, fehér szőrnyakörves fekete korcs kutya, amelyet két éve öt doboz Chappivel – másfél napi hideg élelemmel – együtt kaptál egy szobrász ismerősödtől, aki külföldre költözött. Olyan ínséges idők jártak akkor, hogy négy Chappit elettél a Bundás elől, hiába nézett sóváran a dobozra, a nagy figyelemtől jobbra-balra forgatva ősz bajszú, okos kis pofáját.

            Lelkifurdalásod volt, mert sajnáltad, de nem tehettél mást. Úgyhogy gondos keresés után továbbadtad egy idős szomszédodnak, Marika néninek, akiről tudtad, hogy gondját fogja viselni és rendesen el is tudja látni a kis nyugdíjából. Szerettél volna pedig egy ilyen hűséges társat, és alig bírod megállni, hogy össze ne barátkozz az összes környékbeli kivert ebbel, amikor az utcán battyogsz, de beláttad, hogy csak hitegetnéd őket, úgyhogy összeszorítod a szád, nem szólsz, nem füttyögsz nekik, nehogy vesztükre melléd szegődjenek.

            Az odúd meglehetősen sötét, hiszen csak azon az egy kis ablakon jön be a fény, illetve jönne, ha az üvege nem lenne koszos, ha nem laknál az alagsorban, és ha lakásod nem volna olyan rossz fekvésű. Az első akadályt saját kezűleg elháríthatnád, de nem teszed, mert a takarítás gondolatára katatón depresszió tör rád. A másik kettővel azonban nincs mit tenni: sem a házakat nem tudod a kedved szerint ide-oda rakosgatni, mint óriáscsimóta az építőkockákat, sem a nap járását nem tudod befolyásolni, netán – a számodra legkedvezőbb szögben – órákra megállítani az égen.       

            Ráadásul az ablakod nem a zsákutca legvégében van, nem az utcahosszra nyílik – pedig ez volna jó –, hanem a szemközti házra. Úgyhogy csupán ennek az épületnek a rendszerint leeresztett redőnyű első emeleti ablakait látod, illetve az ablakod előtt elsuhanó nadrágos, harisnyás vagy pőre – szőrös vagy epilált – vádlikat, alul a koszlott cipővel, csizmával, meg-megbicsakló holdjáróval.

A nap csak három hónapig és tizenkét napig süt be rajta, öt perctől huszonegy perc időtartamig. A besütéses napok naptári középpontja a nyári napforduló. Ilyenkor a keskeny paralelogramma alakú fénycsík a padlóra vetődik, és az állandóan homályos lakásban olybá hat, mint valami önálló fényforrás. Ha épp otthon tartózkodsz, csak állsz, mint akit megbabonáztak, és meredten figyeled a csík mozgását. Ha látnád magad, azt hihetnéd, hogy egy Georges de la Tour-festményből csöppentél ide. Ez a tizenhetedik századi francia művész szinte minden képén konokul és rendíthetetlenül ugyanazt ábrázolta: gyertya által megvilágított, kísérteties emberi arcokat, alulról. Nézed, ahogy a paralelogramma vastagszik, majd újra elvékonyodik, és végül a semmibe enyész.

            De addig a lakás csodás átváltozáson megy át, amely annál becsesebb, minél ritkább és minél hamarabb véget ér: a fénycsík öttől huszonegy perc közti időtartamra átveszi az uralmat. Derült, tiszta időben – s feltéve, hogy a poros ablaküveg nem akadályozza, vagyis ha ablakod nyitva van – vakítóan élesen vetődik a kopott parkettára. Olyan élesen, mintha maga az ócska fa világítana; a fénycsík szélein homályos derengés, mint amikor az ember bőrére vetődik éles fény, amely, behatolva a bőr alá, az izmokig, onnan sugározza szét magát, s még az erek térképét is megrajzolja. A paralelogramma június huszadikától huszonnegyedikéig járja be a leghosszabb utat. Harminc centit araszol a padlón, majd kezd mászni fölfelé a festőállvány lábán, és öt centit meg is tesz. Mintha arra figyelmeztetne, hogy ideje dolgozni.  Aztán halványul a jelenés, és hamarosan el is tűnik: a nap belehanyatlik házad omladozó, szürke homlokzatába.

            Persze nem egyfolytában a csíkot nézed. De ha valaki látna, még azt hihetné, őrült vagy, pedig nem, csak ösztönösen szereted a fényt, hisz neked meglehetősen kevés jut belőle. Elmerengesz, milyen jó lenne, ha nem itt laknál, hanem Budán, mondjuk a János-hegy tövében, egy napos, délnyugati fekvésű, panorámás lakásban, amelynek az erkélyéről az egész budai hegyvidéket belátnád, a messzi Gellért-hegytől kezdve a Szabadság-hegyen át a Hárs-hegyig. Ott aztán tanulmányozhatnád a fény természetét, hogyan változik évszakról évszakra, napról napra, percről percre, hogyan kéklik a sok zöld, ha eső közeleg, és hogyan sárgállik, ha nyári estéken a lemenő nap simogatja az erdőt, mint anyuka a kisfia bozontos fejét; ott folyamatosan tanulmányozhatnád, milyen a nagyvárosi fényszennyeződés nélküli égbolton a csillaghullás, a Leonidák támadása, milyen a telihold, amely nyári éjjeleken ezüstfátyolba öltözteti a lombokat, milyen az, amikor balzsamos júliusi hajnalokon az idilli csöndben a bagolyhuhogást elnyomja a rombusz alakzatban északról délre repülő amerikai bombázók búgása, hogy másnap a hírtelevíziókon valószerűtlenül távoli, minaretekkel teletűzdelt, valószerűtlen zöld fényben úszó, valószerűtlenül néptelen éjjeli városokat láthass, amelyeket hatalmas zöld robbanások remegtetnek meg. Ott, a hegyek lábánál természetes körülmények között tanulmányozhatnád a téli fényviszonyokat: hogy ónos eső után, napfényes napokon a szemkápráztató jégpáncélba öltözött fák olyanok, mintha üvegből volnának. Megfigyelhetnéd, hogy a domboldalakban lehullott hó, mint valami titkosírás megfejtése, feltárja a fürkész tekintetnek, hol turkál egy-egy vaddisznó, s hol hever kidőlt fa. És mindenekelőtt tanulmányozhatnád a felhők örök színeváltozását. Ha ott kiülnél rajzolni vagy festegetni az erkélyre, észre sem vennéd, hogy minden pillantásod és minden ecsetvonásod egy életen át tartó ima része; ott már réges-rég megtanultál volna imádkozni, a természet egyenesen a szádba rágta volna az ima szövegét: “Édes Istenem! Te, ki azt a gyönyörű felhőt teremtetted, amelynek üllő alakja van, és amelynek az oldalát ezüsttel szegte be a növő hold, és aki amott azokat a sejtelmesen fehérlő fátyolfelhőket alkottad, amik mögül bágyadtan hunyorognak a csillagok, ilyen szépet ki se tudnék találni, még ha megfeszülnék, akkor se…”

 

Az égő zsiráf

A zsákutca mélyén

 

 

 

Isten talán meghallotta az imádat, gondolod, és lassan, pontosan célozva kifújod a füstöt a kis ablakon. Megajándékozott egy kalanddal. Bár az etye-petye nem végződött valami fényesen, mégis elmondhatod, hogy nővel volt dolgod. Milyen remek ez a kifejezés! Sokat sejtet, de magáról a dologról nem árul el semmit, csupán annyit, hogy “közöd volt” egy nőhöz. A cigarettafüstöt jó irányba kell fújnod, különben visszaáramlik a szobába. Amikor odakint hideg van, bent pedig meleg, az ablak fölső harmada felé kell célozni, hogy a meleg levegő útját követve – mintegy annak szárnyán – a füst is elillanjon. De mozdulatlan nyári estéken, amikor a hőség mint valami szilárd tömb telepszik rá kívülről alagsori odúd ablakára, más elv szerint kell a füsttel bánnod. Ilyenkor alulra kell célozni, hogy a benti hűvösebb ájerrel együtt távozzon a nemkívánatos légnemű anyag. Ilyenkor a meleg fölül tódul be, a hideg alul szökik ki. És télen-nyáron oda kell figyelned, hol tartsd a kezedet, illetve két ujjad közt a cigarettát: a kifelé áramló levegő útjában. Ezért sokszor kénytelen vagy a magasba nyújtani kezed, és legalább öt-tíz percig, amíg a cigaretta leég, az ablakkeretnek támasztani. A végén már alig bírod tartani a karodat, annyira elfárad, kimegy belőle a vér. Fontos ez az elővigyázatosság, különben napokig büdös lenne a szobád, és kénytelen lennél drága gyertyát gyújtani, ami elégeti a füstöt, de az oxigént is.

            A raktár ablakán lopva bepillantott valaki. Amikor véletlenül felnéztél Ágnes bugyijáról és az alatta sejlő vöröses szőrzetről, jobbról sötét árnyat láttál megjelenni az ablakban. Egy másodpercre mintha megállt volna a jelenés, aztán balra el. Többé-kevésbé kereknek tűnt, mint egy emberi fej – odakint még volt némi természetes fény, de lehet, hogy a kórházudvar egyik lámpájának sárgás fénye keretezte a leselkedő fejét. Ez a melegsárga fény alkonyattájt könnyen összetéveszthető a természetes fénnyel. Neked ennyi elég volt ahhoz, hogy gyorsan végére járj a dolognak. Ágnes épp az imént mondta, hogy “Márton, ennyi idő a világon nincs! Ennyi idő alatt félig kihordok egy gyereket. Ha tovább csinálom, ínhüvelygyulladást kapok…” Szégyenedben, meg az ijedelemtől, hogy megláttak benneteket, elélveztél, pedig bögyörőd még korántsem volt merev. Meg átvillant az agyadon az a régi eset is a katonaságnál, amikor a század ruharaktárában, az émelyítően ondószagú új gyakorlózubbonyokon ülve valami megaláztatás miatt idegességed levezetésére épp önkielégítést végeztél, és az ablakban először elvonult egy tányérsapka, majd kisvártatva rád nyitott Kántor főhadnagy, a ragyás képű politikai tiszt, aztán felmérve a helyzetet gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, és így szólt: “Csőregh honvéd, csinálja nekem is!” Na, hát akkor is így jártál…

            Ágnesnek ekkorra már másodszor ázott el a bugyija aznap, és mindkét alkalommal temiattad.

            A te odúd ablaka is éppoly kicsi, mint az a kórházi volt, és ugyanolyan magasan van a padlótól, mint amaz. A te ablakod azonban nem nagyon felel meg azoknak a követelményeknek, amelyek egy ablakkal szemben támaszthatók. Több okból sem. Először: ritkán mosod az ablakodat, amelyen ezért vastag porréteg képződött. Olyan, mint valami függöny. Olybá is veszed, mintha függöny takarná el. Igazi függönyre ugyanis nem telik, se karnisra, pedig egyikből sem kellene nagy, hiszen az ablak egészen pici… Ez a kis fényes négyzet a falon inkább csak a gondjaidat szaporítja. Napközben te nem látsz ki rajta, mert mocskos, este viszont mások belátnak – ha egy kicsit megerőltetik a szemüket –, mert a bentről kiszűrődő fény odavonzza a tekintetet. Másodszor: szellőztetésre alig alkalmas. Télen a fagyos hideg árad be rajta, nyáron a tikkasztó hőség, de a levegő nem cserélődik. Sőt, előfordult, hogy amikor egy szép napon kinyitottad, hogy egy kis friss levegőt engedj be, bűz áradt a szobába, mert kidobólegény szomszédod pitbullja odacsinált elé. Az ablakod tudniillik a járdaszinten van, mégpedig Józsefváros szívében.

            Vagy inkább vakbelében, jobb, ha így fogalmazunk. E szóval hívebben kifejezhetjük, hogy egy mocskos zsákutca végében laksz, ahol hatványozottan jelentkeznek a lepukkant városrészre jellemző gondok. A mocsok itt mindent elborít: a szemeteskocsi és a tisztítóautó csak nagy nehezen képes végigvergődni az utcán, amelynek a végén kibelezett autóroncsok foglalják a helyet, hiába várva a feltámadást. És az utca végében álló ház előtt évek óta nem takarított senki: olyan sok réteg szemét, por és ürülék borítja a járdát és az úttestet, hogy a jelenség a régészek érdeklődését is felkelthetné. Ezt a mocskot egy több hónapos monszuneső sem bírná elmosni, arról nem is beszélve, hogy az eldugult csatornanyílások eleve nem is lennének képesek befogadni ennyi szennyet hömpölyögtető vizet.

            Ami máshol szép, az itt rút: a macskakövek közt és a házak sarkában meg oldalában a szeméten tenyésző fű csak porfogó, kutyák pisilőhelye, és az elhanyagoltság fokmérője. Minél bujábban nő a fű, annál nagyobb az elhanyagoltság. S ami még a növényzetet illeti: az utcában egyetlen fa sincs, legalábbis az utcaszinten; itt a fák a magasabb, levegősebb helyekre költöztek: a zsákutca végében a barokkosan csigadíszes, tégláig kopott ormú, kitört padlásablakú ház tetején kétoldalt egy-egy ecetfa viseli hősiesen a sivatagosodás és a szélviharok miatti egyre mostohább időjárást és szenvedi a nem éppen ideális táptalajt. Az orom legtetején kagylódísz kőből, rajta teljesen el- és berozsdásodott, immár csak délkeleti irányba tekintő szélkakas: hamarosan az út porába hullik, de rossz esetben előtte még egy arra járó fejét is betöri.

            A szegény ember jobban szereti a meleget a hidegnél, mert nem kell annyit fűtenie. Az itt lakók azonban megfizetik az árát annak, hogy itt szinte mindig kettő-négy fokkal melegebb van, mint a város más részein, például a budai Dominalandban. Kánikulában elviselhetetlen a hőség, az utca akár egy irdatlan kemence, ahol lassú tűzön, több nyár alatt égnek el az emberek.

            De volt egy rendhagyó eset is. Egyszer egy óvatlan svéd turista egy július végi délutánon – kíváncsi lévén a pesti folklórra – befordult az utcába, és szinte rögtön utána fölgyulladt. Te az utca közepén ballagtál, és saját szemeddel láttad az esetet. Láttad a szokatlanul magas embert, láttad dús, vörösesszőke haját, amelyről visszaverődött a napfény. Sőt, nem is egy, hanem két embert láttál, mert az iszonyatos hőtől az aszfalt hőség-tócsát izzott ki magából, és a föld alatti valóság-űrben a férfi tükörképe is megjelent.

Aztán épp amikor arra gondoltál, hogy a férfi haja olyan, mintha égne, lángra is kapott. Hatalmas lánggal égett a feje, nem úgy, ahogy általában az égő emberek szoktak. Hirtelen pattant ki a fejéből az irdatlan lángcsóva, mint amikor valaki felkattintja a legmagasabb fokozatra állított gázöngyújtót. “Az égő zsiráf” villant be ekkor, hogy milyen nagy is a művész hatalma, egyszeriben bebizonyosodott, hogy Salvador Dalí nem szürrealista, hanem realista festő.

Egy húszévesforma cigány csávó, az eset másik szemtanúja szólt egy távolabb lődörgő-bámészkodó fiatalabbnak, akinél mobilt látott, hogy hívja a mentőket, de az csak ostobán bámult rá. Te közben odaértél a helyszínre, és észrevetted, hogy a “mobil” túl nagy: persze, Krisztián megint villogni akart a többiek előtt, de mobilja nem lévén, egyelőre a családi tévé távirányítóját szorította a fülére.

A rendőrség vizsgálta a tűz okát, de nem talált semmit. Mire kiértek, a svéd – bizonyos Jan Mattsson – szó szerint hamuvá égett. Segíteni senki sem tudott rajta, mert aki a közelébe merészkedett, hogy ráborítson valami leplet, azonmód visszahőkölt a perzselő hőtől. Végül – jobb híján – azt állapították meg, hogy “öngyulladás” történt.

Félve pillantottál körbe, észrevette-e valaki rajtad, mennyire megrettentél, hogy ekkora erő költözött beléd. De nem, az avatatlan szemek ilyen finomságokat nem látnak meg. Végül te telefonáltál az utcasarkon álló fülkéből a rendőrségnek, mondták, hogy mindenképpen maradj ott, amíg kiérkeznek, és ügyelj rá, nehogy valaki megbolygassa a hamvakat. Úgyhogy ott maradtál a hamukupac körül, nem akartál elsietni, nehogy véletlenül valaki azt higgye, bűntudatod van valamiért.

 

Kényelmetlen bugyi

– Ki az ördög nem hagyja, ötöske? Mi mindent megteszünk, hogy maga minél előbb tisztán, egészségesen elhagyhassa a kórházat – duruzsolja egy lágy, szőke hang, mintha kisgyereket nyugtatgatna. – Mért van úgy kikelve magából?

            Észre sem vetted, Márton, hogy az utolsó mondatot már üvöltöd. El is szégyelled magad, és halkan válaszolsz: – Azért, mert épp most közölték velem, hogy nem is létezem, csak regényhős vagyok…

            – Ugyan ki mondott magának ilyen butaságot, ötöske, mert én ugyan nem láttam és nem hallottam senkit. Nem volt itt senki az égvilágon, maga pedig meg se nyikkant. Aztán meg egyszer csak elbődült, mint a barom.

            – Itt a fejemben beszélt róla egy hang, azelőtt meg Isten tanított imádkozni.

            – Na, persze… – A nővérke különös tekintettel vizslat, nem is tudod, mert nem látod az arcát, meg egyébként is, ha látnád, fordítva látnád, márpedig a fordított arc csalóka. Egy széles homlok néha olyan, mint egy súlyos, túlérett tök, az áll pedig mint egy gyűszűnyi agyat burkoló kopasz fej egy széles küklopsz-szem fölött. A nővérke haja pedig mint egy fura, egyenes szálú szakáll. Ha viszont valaki nem fordítva nézi, egyidejűleg több kifejezést lát rajta: tanácstalanságot, hogy most melyik irányba kormányozza az ágyadat – a pszichiátria távoli épülete felé, vagy tovább, a tűzvészből megmenekültek szükségkórterme felé? Végül dönt, úgy látja, ennyi hülyeség még nem kóros egy művésznél. De más is megjelenik az arcán: először csak a szája szöglete görbed alig látható félmosolyra, majd az egész arcát elönti valami derűs kifejezés.

Márton, sosem tudhatod, mire gondol egy nő. Az bizonyos, hogy a nővérke nem azért mosolyodott el, mert örül, hogy leköpted a beléd erőltetett teával, nem örül, hogy elázott a bugyija; nem azért mosolyodott el, mert különösebben tetszenél neki így, félig összeégve; nem azért, mert vonzónak találná, hogy egy férfi nem nagy barátja a szappannak; nem azért, mert értékelné, hogy olyan hevesen ostromlod, amikor csak meglátod. Nem, nem ezért fordítja ágyadat balra, és gurítja be az ágyneműraktár kitárt, dupla katedrálüveg-ajtaján. Nem ezért, hanem mindezek ellenére. Hirtelen elhatározás volt a részéről. Mármint a raktár. Még kockázatot is vállalt vele, mert mit keres egy tolóágyas beteg egy nővérrel az agyonmosott, a sok használattól több helyen lyukas, piros billogos lepedő- és párnahuzat-tornyok és a halomba hányt szennyesek között?

– Majd én megmutatom, ötöském, hogy maga igenis létezik, nem csak regényhős! – jön valami váratlan magyarázatféle a nővérkétől. Persze még mindig nem tudod, Márton, mi jár a csinos kis fejében. Ha látnád az arcát, észrevehetnéd, mint sokasodnak a szeme sarkában a szarkalábak: még jobban mosolyog. Képtelen vagy elképzelni, mire futhat ki ez az egész utazás. Már kezdesz szédülni, ahogy a nővérke tol, csak tol, egyik ajtón be, a másikon ki, egyik teremből ki, a másikba be, jobbra-balra, összevissza. Mintha egy labirintusban kerengenétek elveszetten-eszeveszetten, céltalanul. Pedig nagyon is van célja a dolognak. A nővérke helyet keres. Egy viszonylag nyugodt zugot ebben a bolondokházában.

– Mit is mondott magának az Isten, mire tanította? – szegezi neked hirtelen a kérdést, talán csak azért, hogy leplezze izgatottságát. A kocsid – pontosabban az ágyad – közben lelassul és megáll.

– Hogy imádkozzak.

– Hát akkor imádkozzon, ötöske, hogy észre ne vegyenek bennünket! – suttogja a füledbe.

 

Megérkeztetek, Márton, a kórház legeldugottabb zugába. Ide talán még az épület állagáért felelős gondnok is csak véletlenül téved. Piciny helyiségben vagytok, amelynek szűk ajtaján a nővérke épp hogy csak be bírta tuszkolni ágyadat, és az ajtót is alig tudta becsukni maga után, mert fekhelyed alig valamivel rövidebb, mint a szobácska hossza. Ha egy kórház – orvosok, ápolók, betegek, látogatók által – frekventált részei is lepusztultak, el lehet képzelni, milyenek azok a helyiségek, amelyeket a kutya se látja. A falakon mindenfelé különböző vastagságú csövek futnak: eredetileg fehérre festették őket, de idővel megsárgultak, majd e sárga festéknek a tekintélyes része is lepergett, sőt, alatta már fölpattogzott a rozsda is. A csövek között pedig, valamint a helyiség sarkaiban áttekinthetetlen szövedékű, valamikor, a keletkezésükkor a hópelyhek kristályszerkezetéhez hasonlatos pókhálók terpeszkedtek, de mostanra azok is szétszakadoztak és elhagyatottan lengedeznek a szinte mozdulatlan levegőben. Nem a használattól foszlottak szét – nem, még sohasem repült beléjük légy –, a pókok nem vették semmi hasznukat. A pókháló is csak olyan, mint a vízvezeték: tönkremegy, ha nem használják folyamatosan. Ha a magasra vágott rácsos kis ablakon beszökhetett volna néha valami fény, bizonyos szögből akár szép is lehetett volna a még ép pókhálórészeken himbálózó lisztfehér porszemek látványa, de – sajnos – az ablak északra nézett. Bár odakint nemrég ment le a nap, a szobácskában örök félhomály borongott. Az egyik hosszanti fal mentén, egészen a mennyezetig durván ácsolt, szálkás faállvány, a polcain összevissza hajigált, ki tudja, milyen régi szennyes ágynemű, az ablak alatt rozoga éjjeliszekrény, olyan, amilyen a kórtermekben a betegek ágyai között van. A másik hosszanti fal mellett ebédlőasztal, keretében összetöpörödött és megvetemedett préselt forgácslap. Tiszta ágyneműt tornyoztak rá valaha, de a torony mostanra ledőlt.

            Mintha a tervező képtelen lett volna eldönteni, hogy mi legyen a helyiség rendeltetése: pihenő, raktár – netán szerelmesek találkahelye.

            – Ágnes vagyok – mondja a nővérke, és fenekét bepréseli az ajtó és az ágyad közé. Zárra nincs is szükség.

            – Én meg Má… Márton… – dadogod, és ezúttal még a szemed is elfelejt bekékülni. Mindig így van ez, Márton, ha a helyzet igazán komolyra fordul.

            – Szóval, azt akarod mondani, hogy ez nem létezik? – kérdi fenyegetően Ágnes, mintha személyes sértésnek vette volna bejelentésedet a regénybeli létedről, és kibuggyantja bal mellét. Mikor látja, hogy tétovázol, hozzáteszi: – Fogd csak meg, Márton, bizonyosodj meg róla, hogy valódi-e ez a cici –, s azzal odalép az ágyad mellé.

            Reszketeg csont-ujjaiddal nyúlsz a felkínált emlő felé, egyelőre nem tudod, hogy ez most filozófiai kérdés akar-e lenni, vagy valami más. Csak annyit tudsz, hogy a cici sápadt, sok anyajegy-pötty övezi a világosbarna udvart, és hogy meglehetősen lapos. A köpeny alatt, melltartóban teltebbnek látszott.

            – Hát, annak tűnik… – feleled kormos faarccal, miután éppen hogy csak hozzáértél ujjaid hegyével.

            – Azt mondtam, hogy fogd meg, nem azt, hogy érintsd meg! – biztat Ágnes nővér elnéző félmosollyal.

            Bajban vagy, Márton, mert nem tudod, hol találj fogást a cicin, ahhoz túl lapos, hogy csak úgy megmarkold, mint egy labdát, úgyhogy alulról ráteszed a tenyeredre, ott, ahol kissé kigömbölyödik. Behajlított tenyeredbe helyezed, és emeled föl, hogy teltebbnek lássék.

            – Tudod, Márton, a két gyerek… Hiába, nem olyan már, mint tíz éve. Kicsit elhasználódott. De neked szerintem így is megfelel, nem?

            – Hogyne, persze – vágod rá, és próbálod feléleszteni a bimbót tetszhalott állapotából: egyelőre teljesen belesimul a barna udvarba. Aztán Ágnes néhány halk, elhaló sóhaja után merevedni kezd az ujjaid közt a kis gombocska, és lassan morzsolgatni kezded.

            Vajon mi késztette erre az egészre Ágnest? Rossz sorsa vagy az irántad való szánalom? Mert ebben az állapotodban nemhogy férfinak nem, de embernek is alig látszol. Ám ki tudja, Márton, milyen mély kút a női lélek? Ágnes valamit kompenzálni akar veled, vagy csak mazochista? Talán úgy gondolja, hogy ha lemerül hozzád, onnan már csak fölfelé vezet út? Mert józan ésszel nehezen hihető, hogy megkívánt volna. No, de minden alkalmat meg kell ragadni, kivált azokat, amik maguktól adódnak. “Amit adnak, fogadd el” – mondogatta annak idején nagyanyád is.

            Ágnes a másik mellét is kiszabadítja, de mivel a te jobb kezeden hatalmas kötés éktelenkedik, váltogatva masszírozod a két bimbót a bal kezeddel. Sőt, mivel hosszúak az ujjaid, kitárt kezed két végpontjával – hüvelyked és középső ujjad begyével – egyszerre vagy képes izgatni az egyre érzékenyebb kis kúpokat. Kötelességszerűen végzed ezt a munkát, mint egy kis – haptákban fekvő – katona, aki sanyarú körülmények között is híven teljesíti a feladatot. Felötlik benned, hogy eddig akkor érezted magad a legközelebb a nővérkéhez, amikor tolt ki a pavilon bejárata felé, és egymás leheletét is éppolyan forrónak találtátok, mint a perzselő tűz szelét. Azelőtt mindig úrnőien, időtlenül gyönyörűnek láttad az arcát, a megközelíthetetlenség szobra volt a szemedben, olyan, aki szigorúan teszi a dolgát, igazságosan, de emberségesen, aki csupán azért veszi zokon a melle közé köpött teát, mert a tíz percig tartó átöltözés miatt a tervezettnél kettővel kevesebb beteget tud csak ellátni. Igen, de most, ahogy halkan nyögdécsel, hogy kintről meg ne hallják, miután baljával hátranyúlva felkattint egy törött burás falilámpát az ebédlőasztal fölött, láthatóvá válik, hogy a nap eseményei őt is igencsak megviselték. Halványkék szemfestéke félig lekopott, és látszik, hogy milyen vörös alatta a szemhéja – nyilván a krónikus kialvatlanság miatt. Oldalvást esik arcára a bágyadt fény, ami általában nem szokott jót tenni egyetlen arcnak sem: a bőr egyenetlenségeit előnytelenül és igazságtalanul kiemeli, sőt azt is, hogy az arc gazdája miképp igyekezett ezeket az egyenetlenségeket elkendőzni. De a vastag vakolatréteg sem képes eltüntetni az elhanyagolt, nem kellően ápolt bőr mély krátereit, mi több, a nap vége felé az izzadságtól szétkenődött, összetöredezett púderréteg olyan, mint a kietlen Mars homokdűnéi: még több ráncot formáz Ágnes arcára, mint amennyi valójában van rajta, mégpedig a legszokatlanabb helyeken.

            Amikor korábban azt mondtuk, hogy válogatás nélkül minden nőnek csapod a szelet, nem tettük hozzá, hogy azért nem minden nőt kívánsz egyformán: ha választanod kellene – vagy lehetne – két teljesen egyforma nő közül, akik csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik szeplős, a másik meg nem, te gondolkodás nélkül a szeplőset választanád. Ugyanígy, egy sima, feszes bőrű nő és egy valamivel löttyedtebb, elhasználtabb testű nő közül te az utóbbit választanád. Vonz a még szép, de már romló hús, az érett és enyhén megereszkedett bőr, vonz a nők arcára kiülő bánat és csüggedés. Úgy képzeled, te nyújthatnál nekik némi vigaszt – persze nem így, ahogy most vagy, hanem tisztálkodás után és legalább négy-öt kilóval nehezebben, s miután megszabadultál néhány nyomasztó gondtól. Ez azért nem elérhetetlen cél.

            Ahogy így elmerengtél, észre sem vetted, hogy kérges kezével Ágnes benyúlt a takaró alá, és gyúrni kezdte rosszabb napokat látott bögyörődet. Ujjbegyeid alatt a bimbók kőkeménnyé merevedtek, s eljött az ideje, hogy Ágnes fél kézzel kigombolja fehér köpenyét, s feltárja az igénytelen kincstári ruhadarab alatt pompázó franciás stílusú, kis gatyára emlékeztető csipkebugyit. Hihetetlen, hogy a nők mit meg nem tesznek egy elismerő férfi-pillantásért, egy átható tekintetért.

            Kérdés, hogy Ágnes kinek a kedvéért vette föl ezt a kifejezetten kényelmetlen bugyit. Hogy igen kényelmetlen lehet, azt onnan sejted, hogy a melléről leveszed a kezed, és megpróbálod hátul bepréselni vékony ujjaidat a csipkekreáció és a pörsenéses feneke közé. De nem megy, mert középütt szörnyen bevág neki az anyag. Ez a nap kész szenvedés lehetett számára. Miközben hátul a kezeddel dolgozol, elöl a szemed fogadja be a tetszetős látványt. A hófehér, áttört bugyi közepén kiterjedt sárgás folt éktelenkedik, ami nem Ágnes esetleges korai vizelettartási problémájára utal, hanem arra, hogy nem volt módja fehérneműt cserélni, mióta teával leköpted. De visszatérve: ki tudja, kit akart boldoggá tenni a bugyival? Valamelyik orvost? Saját magát?

Vagy téged?!

 

Mit vétettem már megint?

A Márton ágyába csapódott objektumok első látásra lehettek volna akár vakolatdarabok is, piszkosfehérek voltak vagy inkább szürkék, formátlanok, egy kicsit hosszúkásak és meglehetősen jellegtelenek. Az volt bennük a különös, ahogyan a festő ágyára zuhantak: szabályos rendben. Csőreghtől balra is három, jobbra is három – éspedig szimmetrikusan –, egy meg a lába közé, térdmagasságban. Ez tűnt föl az egyik középkorú ápolónőnek, aki fölvette a beteg lába között heverő darabot, és vizsgálgatni kezdte.

            – Lányok – szólalt meg kisvártatva –, ez nem lehet vakolat, valahogy olyan síkos, ahogy így dörzsölgetem… – Egy kevés morzsalék a földre szóródott. Valami belső sugallatra az orrához emelte az ismeretlen dolgot, megszimatolta, és azt mondta: – Akármi legyek, ha ez nem szappan.

 

– Na, már megint helyben vagyunk… – zsörtölődsz megperzselődött bajuszod alatt, Márton. Igen, az Úr, szavainak zálogául, szappandarabokat hullajtott az ágyadra. Hogy tárgyi bizonyítéka is legyen beszélgetéseteknek, nehogy véletlenül azt hidd, csak hallucináltál.

            Bár az ápolónők nem hallhatták az Úrral való bizalmas társalgásodat, megérezték, hogy az ágyadon termett szappan-meteoritok – amelyek az isteni gondviselés miatt nem ejtettek rajtad sebet – hozzád tartoznak, úgyhogy óvatosan összeszedegették őket, és egy ócska nejlonzacskóba tették, a többi személyes holmid mellé, amiket a kórházból való távozásodkor majd magaddal viszel.

            Most pedig, Márton, miután alig tíz perc alatt nemcsak hogy túléltél egy kórháztüzet, hanem új életet is kezdtél, mondhatni: újjászülettél – noha az avatatlan szem nem látta, hogy egyre szánalmasabb porhüvelyed immár egy megváltozott lélek edénye –, eltolnak a sorsfordító események színhelyéről, hogy végre kipihenhesd az izgalmakat és nyugodt körülmények között folytathasd lábadozásodat.

            Nem vesztegeted az időt, hisz ki tudja, mennyi van még hátra számodra, végül is az imént komolyan szóba került elszólíttatásod lehetősége, és az Úr bármikor meggondolhatja magát, úgyhogy nem lacafacázol, imára illeszted a kezed, s mozdulatlan ajkadhoz érinted mutatóujjaid hegyét.

            – Istenem, Te, aki ezt a gyönyörű világot teremtetted, a hegyeket, völgyeket, széles síkságokat, hatalmas tengereket meg a vékony ereket, csermelyeket, hömpölygő folyókat, zúgó vízeséseket, mind-mind e festő ecsetjére való szépségeket, és mindenekelőtt a felhők végtelen gazdagságát, a felhőkét, amelyek évről évre, napról napra, percről percre, újra meg újra áhítattal töltenek el, és mindig új mű alkotására ösztönöznek, Te, aki a harmatot, a deret és a zúzmarát, a fagyot, a mikrobát, a bodobácsot, a svábbogarat, a nyulat, a medvét, az oroszlánt teremtetted, szépet és rútat, jót és rosszat, a csalánt, a parlagfüvet, a cseresznyét, a juharfát, a mamutot és a mamutfenyőt, a holdat, az újholdat és a telit, a keskeny sajkát meg a jókora darab sajtot és engem…

            – A teremtés koronáját, ugye?

            – Engem…

            – Na, elég legyen ebből, Márton!

            – Igen, Uram, hallgatlak, bocsáss meg… Mit vétettem már megint?

            – Nem, Márton, én nem az Úr vagyok, hanem egy másik hang, amelyik a történetedet írja.

– Olyan is van? Hm, nem is tudtam róla… Most már teljesen összezavartatok, azt se tudom, ki szól hozzám.

            – Ne szószátyárkodj, Márton, amikor imádkozol. Tisztában vagy vele, hogy az Úrnak hány imát kell meghallgatnia egyszerre? Annyit, ahány vízcsepp van egy óceánban! Az Úr ott lebeg az imaóceán felett, hallja az irdatlan zúgást, és meg is süketülne, ha emberi füle volna. Pedig szinte mindenki magában imádkozik, vagy csak egészen halkan, mégis, ez a roppant víz folyton zúg, egy perc szünet nélkül, és az Úr minden egyes imára külön odafigyel, és minden emberrel külön foglalkozik. De az ő türelme sem végtelen, és azzal senki sem jut közelebb a célhoz, hogy hetet-havat összehord. Gondolod, Márton, hogy az Úr nem tudja, mit alkotott? Hogy arról a sok szépségről, amit sorolni kezdtél, nem tudja, hogy az ő szeretetének gyümölcse? Teljesen fölösleges, amit csinálsz. Az Úr az őszinte szóból ért, úgyhogy nyugodtan kifejezheted magad tömören is, nem kell az emberi beszéd cicomája mögé rejtened, amit mondani akarsz. Az Úr a lényegre kíváncsi, és csak a lényeget hallja meg… Ahogy így kormos képpel imádkoztál fektedben, tényleg olyan voltál, mint egy sírszobor, mint egy félhomályos templomi kápolnában valamelyik roston megsütött szent faragott szarkofágfödele. De az ilyen látszatok nem tévesztik meg az Urat.

            – Jól van, neked is köszönöm a hízelgő hasonlatot, de áruld már el, ki vagy te tulajdonképpen? Miféle hang vagy, és hogyhogy a történetemet írod?

            – Márton, légy erős, nagyon fontos dolgot kell mondanom. Tulajdonképpen nem is kellene, hogy tudj róla, mert számodra semmit nem változtat a dolgokon, de éppen azért, mert az utóbbi időben a halál közelségében megnyíltál a finom hangokra, és mert groteszk lényed és virtuális létezésed ellenére is nagyon komolyan veszlek, hiszen nagyrészt belőlem vagy, mert test vagy a testemből és lélek a lelkemből…

            – Egyre kevésbé értem, mit hablatyolsz itt összevissza!

            – Jól van, Márton, nem köntörfalazok tovább: te egy regényfigura vagy. Csak az én regényemben létezel.

 

Csőregh Márton arca hamuszürkére vált, ez még a koromréteg alatt is feltűnő. Tenyérrel összetett kezét, amivel ajkát érintette, most összekulcsolja, és végtelenül lassan, óvatosan a mellére helyezi. Óvatosan, mert betegesen sovány lévén még a saját keze is iszonyatos súllyal nehezedik kiálló bordáira. Csontos, göcsörtös ujjain a bütykök a feszüléstől viaszfehérré változnak. Már csak egy gyertyát kellene az ujjai közé nyomni, akkor egészen olyan lenne, mint egy halott a ravatalon.

 

– Hogyhogy regényfigura? – kérdezed elhaló hangon. – És miféle virtuális létezésről beszélsz?

            – Ahogy mondom. Egy kisregény főszereplője vagy, te vagy benne a központi figura, tekörötted forog minden…

            – Hm, eddig nem vettem észre, hogy különösebben körülrajongtak volna… Hát, ez szörnyű lenne, ha így lenne. Akkor én tulajdonképpen nem is léteznék. Se én, se az érzéseim, se a gondolataim, se a képeim.

            – Dehogynem, Márton, a te regényedben. Ide hallgass, mit érdekel az téged, hogy egy regényben élsz, vagy az úgynevezett valóságban, nem mindegy neked? A regény sokszor igazabb valóság, mint a való élet… Egyébként ha már a felvetésednél tartunk, és úgy nézzük a dolgokat, akkor a szenvedésed és fájdalmaid sem léteznek, és a halálod sem lesz igazi halál. Azért jó is van a dologban, nem igaz? Vagy képzeld el, milyen életed lenne, ha nem regényfigura, hanem valamelyik Bosch-festmény szörnyalakja volnál: egy örök mozdulatlanságra kárhoztatott, undorító, hosszú fülű, pókhasú pokolbéli lény egy borzalmas világban. Akkor csak abban reménykedhetnél, hogy egyszer tűzvész pusztít a képtárban, elég az összes festmény, és akkor – mint egy tisztítótűzben – megszűnhetnél létezni, füst formájában a boldog megsemmisülés állapotába juthatnál…

            – Micsoda idillt vázolsz itt fel nekem… Még a végén kedvet kapok hozzá. Persze hogyha pirospozsgás arcú, felhők közt röpködő angyalka vagyok egy barokk festményen, vagy történetesen egy szent, akit máglyán sütögetnek, akkor is elégek. Az utóbbi esetben duplán. De félre a hülye tréfákkal: az előbb kis híján odavesztem a tűzben… Különben eddig nem nagyon vettem észre, hogy a szenvedésem ne volna igazi. Nagyon is meggyőzően ábrázoltad, mit mondjak. Már persze ha igazat beszélsz. Büdös vagyok, szerencsétlen, mindenki üt-ver, semmi jó nem történik velem, az egész életem szenvedések láncolata, ami negatívum jellemezhet egy szegény festőt, az mind megvan bennem. És nemcsak hogy csupa szenvedés az életem, de ezek szerint még ez a szenvedés sem az enyém, hiszen marionettfigura vagyok a kezedben meg Istenében, mint az előbb kiderült… Olyan vagyok, mint egy tollaslabda: te meg Isten adogattok egymásnak. Ez az egészben a legrosszabb. Legalább lenne valami, amit én alakítok, hogy lehessen valami tétje a szenvedéseimnek.

            – Van tétje, Márton…

            – Hogy lehetne, ha te…

            – Hadd mondjam végig. Te is művész vagy, pontosan tudod, hogy az egyik ecsetvonás után jön a másik: minél nagyobb rész van meg a képből, a mű annál inkább önálló életre kel, szinte magamagát kezdi festeni. Így van ez a te figuráddal is. Ha nem vetted volna észre, szinte kezdettől fogva a magad útját járod. Bármily gyöngének alkottalak is, rögtön az elején kiszabadítottad magad a kezem közül, elszakadtál tőlem, mint gyermek a szülőjétől, s amikor írlak, csak krónikása vagyok annak az egyedi sorsnak, amely a jellemedből következik… Vigaszképpen pedig még azt is elmondhatom, hogy te majdnem ugyanolyan hatással vagy az én életemre, mint én a tiédre. Rengeteget gondolkodtam rajtad, míg létrejöttél. Ne feledd, milyen könnyű megalkotni egy igazi gyereket… Egy kellemes pásztoróra, csupa élvezet… de egy irodalmi hőst…

            – Na persze, a kellemes pásztorórákból nekem eddig egyet se juttattál… Egyébként is, nem érdekelnek a szakmai problémáid! Isten is épp most hordott le, mint egy idiótát. Hagyjatok már végre nyugodtan gyógyulni!

 

Duzzogunk, fiam, duzzogunk?!

Tűzkeresztség

 

 

– Most segíts, Istenem…! – recseged füsttől reszelős hangon a biztos révben, a pavilon kapuja előtt. Néhány ápolónő áll odakint, és nagy vizes kincstári törülközőkkel csapkodja a lepedődbe belekapott lángokat. Mivel most szükséghelyzet van, nem nagyon van idejük kicentizni, pontosan hol csattanjon a törülköző, nem tudják, hogy a te csenevész tested szenvedi meg buzgó tűzoltásukat. Hol az arcodon, hol a hasadon, hol a combodon landol a csípős törülközővég.

            – Úrnőm, ne verjen már, az Isten szerelmére! – hörrented félig hunyt szemmel, rándulsz egy nagyot fektedben, és vadul hadonászni kezdesz, már amennyire kezeden a kötés engedi. A záporozó csapások lerántják tudatodról az amnézia fátylát, és emlékezetedben egyetlen másodpercbe sűrítve a maga pőre valóságában föltolul az összes Dominaland-beli élmény.

            Ugyanebben a pillanatban fejedre orvul jókora törülközőt nyomnak nagy hirtelen, s megint majdnem megfulladsz. Az egyik nővér büdös pörkszagot észlelt, és észrevette, hogy zsírosan serceg a szakállad meg a hajad, ösztönösen eloltotta hát üstököd kéretlen fodrászát. – Szállj már le rólam, Be…B…Bea – fojtja beléd kiáltásodat a nedves, kopott frottír. Olybá tűnik, Márton, hogy téged még azok is adjusztálnak, akik jót akarnak neked. Amikor leszedik fejedről a törülközőt, az ápolónők is elszörnyednek a látványtól: többé-kevésbé tarnak mondható koponya csatakosan letapadt, sörtényire pörkölődött hajszálakkal, egyenetlenül összeégett szakáll, félig elhamvadt bajusz, és annyi szétkenődött korom, amennyi becsületére válna egy jól álcázott amerikai katonának is valamelyik sivatagi országban. Busa szemöldöködet durván, válogatás nélkül epilálták a lángok, csupán szép hosszú pilláid menekültek meg a pusztulástól, mert a szemed olyan mélyen ül, hogy annak a két barlangszerű üregnek nem voltak képesek a mélyére hatolni.

            – Hát, ennél már jobb bőrben is láttuk, ötöske, de ne búsuljon, örüljünk, hogy a kis perzselődésen kívül nagyobb baja nem esett. Megvan füle-farka, mit akar még…? – mondja a fiatal nővérke, aki utánad szintén kijutott valahogy a veszélyzónából.

            – Éééén? Semmit… – válaszolod sértetten, és ködös tekintettel fölnézel a magasba. Az égi tájkép mozdulatlan és jellegzetesen októberi: szélfútta, összevissza tekeredett rózsás fátyolfoszlányok és fázósan összebújó bárányfelhők változatos szövedéke búzavirágkék alapon, s az egészet néhány oszladozó kondenzcsík szabdalja. Becsukod a szemed. Kinyitod. A felhők mintha távolodnának. Megint becsukod. Kinyitod. A felhők megint távolodnak.

Hol a vízzel kell megküzdened, Márton, hol a tűzzel – melyik elemmel nem küzdöttél még meg? A földdel és a levegővel egyfolytában viaskodsz, a föld állandóan lehúz a sarába, a levegőég meg szüntelenül incselkedik veled, csak a vágyaidat gerjeszti.

Most pedig már az ég is menekül tőled.

– Istenem, Istenem, mit vétettem ellened? – nyílik végül elhaló sóhajra ajkad.

– Az a vétked, Márton, hogy csak a szükség órájában jutok eszedbe! – hallik egy rezes basszushang a magasból. Riadtan tágra nyitod a szemed, és kérdőn nézel a körötted munkálkodókra. Az ápolónők lankadó igyekezettel csépelik a lángokat, bizonyára látják már, hogy a csatát megnyerték. Nézed az arcokat, de semmi változást nem látsz rajtuk, ugyanaz a fásultság tükröződik a szemekben, mint mindig. Kémlelni kezded az eget: csak egy varjú tereli összébb az égi bárányokat. Fürkész tekintettel figyeled, nem kandikál-e valamelyik többrétegű fátyolfelhő mögül egy zord szemöldökű, pirospozsgás arcú, fehér szakállú, harangkabátos óriás, de hiába. Az egyre vizesebb kék kárpit nem feslett föl sehol, hiába pásztázod keresztül-kasul. Ha pedig tekintetedet mereven egyetlen világosabb pontra – például egy felhő csücskére – szegezed, még kevesebbet látsz, hiszen pár másodperc múlva minden összefolyik a szemed előtt, az amúgy is gyönge kontúrok teljesen megszűnnek. Mint amikor éjjel egyedül romantikázol: felnézel a tiszta égre, s addig bámulsz egy pislákoló csillagot, amíg szemérmesen el nem tűnik vizsla pillantásod elől. Aztán ha egy kicsit másfelé nézel, ismét előbújik.

– Hiába bámulsz, Márton, én a földi szemnek láthatatlan vagyok! – szólal meg ismét a hang, ha lehet, az iméntinél is erőteljesebben: úgy görög végig az ég boltozatján, mint a mennydörgés, szinte kettéhasítja a levegőt, akár egy irdatlan fatörzset. – Ne nézz ilyen sértett csodálkozással, hisz festettél te már mindenféle káprázatokat, festettél zöld napot, ahogyan a szemhéjad mögött megjelenik, meg mindenféle színpompás, titokzatos szőtteseket, amelyek akkor tárulnak eléd pazar bőségben, ha jól megnyomogatod a szemedet… Miért vagy hát most ennyire meglepve? Egyébként is, nézz körül, látod te ezeken a szegény, táskás szemű ápolónőkön, hogy bármit is hallanának a beszélgetésünkből? Tegyük próbára őket, Márton. Kiálts valamit jó hangosan, és figyeld, hogy meghallják-e.

– Hol vagy, Isten bácsiiiii?!! – kiáltod torkodszakadtából, és tényleg, az ágytüzedet oltogatók rád se hederítenek. Egyetlen pillantásra sem méltatnak, nemhogy összerezzennének oroszlánbőgésedtől.

– Na, látod, Márton, még a szádat se nyitottad ki, olyan mozdulatlan voltál, mint egy sírszobor…

– Köszönöm, Istenem, meggyőztél; a hízelgő hasonlatért pedig különösen hálás vagyok… – dörmögöd magadban.

– Duzzogunk, fiam, duzzogunk?! Örülj, hogy eddig mindig utánad nyúltam, és nem hagytalak elveszni, pedig te mindent megtettél annak érdekében, hogy mielőbb alulról szagolhasd az ibolyát… Én szüntelenül csodákat teszek veled, pedig számomra egyszerűbb és kényelmesebb lenne, ha inkább lezárnám az aktádat, és magamhoz szólítanálak.

– Talán jobb is lenne – feleled mélázva –, annyit szenvedek itt, mint az állat…

– Hát éppen ez az, Márton. Állandóan rohansz mindenhova, mintha géppisztollyal kergetnének, de öt percet nem vagy képes rám szánni naponta. Öt percet sajnálsz tőlem, hogy magadba mélyedj, és őszinte odaadással imádkozz hozzám! Nem nekem teszel szívességet vele, te idióta, hanem magadnak. Azt hiszed, olyan nagy szükségem van nekem a te nyavalygásodra? De ha már ennyiszer megmentettelek a haláltól, épp akkor ne figyelnék rád, amikor imádkozol…? Hát nem érted, te szerencsétlen, hogy itt nem az én létemről van szó, hanem a te kis életedről?!

– Jól van, Istenem, bocsáss meg, ne haragudj… De azért hadd jegyezzem meg, hogy te mostanság leginkább a hallgatásodról vagy híres… – szítod tovább az ellenkezés parazsát.

            – Kihúzod a gyufát, Márton, ha feleselsz itt nekem! Azért hallgatok egyre többet, mert az emberek elfordultak tőlem, abba a tévhitbe ringatták magukat mérhetetlen fölfuvalkodottságukban, hogy nincsen szükségük rám. Bezzeg régen mindig jelen voltam közöttük, társuk voltam minden lépésüknél; vezettem őket, mert a kezembe tették az életüket; nem is érezték ennyire elhagyatottnak magukat, mint manapság… Szégyen, gyalázat, Márton, hogy ezt épp neked kell magyaráznom, a művésznek, aki kiválasztott vagy az emberek között. Én választottalak ki, fiam, olyan tehetséget adtam neked, ami másnak nincs…

            – Sokra megyek vele, Uram, csak filléreket kapok a munkámért. Kérlek szépen, adjál pénzt, nőt, sikert, hogy én is jól érezhessem magam egy kicsit ebben a világban – mondod, és továbbra is sóváran legelteted tekintetedet az égi rónán, talán még mindig reménykedsz, hogy valahol feltűnik a jóságosan szigorú arc.

            – Nem szégyelled magad, Márton? Eddig rám se hederítettél, most meg egyszerre minden kéne!? A fohásznak éppen az a lényege, hogy az ember a mindennapjai részévé teszi, ugyanúgy hozzátartozik az életéhez, mint az étkezés vagy a lefekvés szertartása… Úgyhogy már nem is tud nélküle élni, hiányérzete van, ha nem imádkozott…­

            – Igen, erős hiányérzetem van, amikor igazi képet festek, mintha a semmiben lebegnék, légüres térben, ahol senki sincs velem. Majd’ megfulladok a magánytól.

            – Épp ezért imádkozz, Márton, ha imádkozol hozzám, nem leszel magányos… Na, fel a fejjel, én szeretlek téged, fiam, tudod.

– Jóóó… hát örülök neki, de hadd ne kelljen ennyit szenvednem… – sóhajtasz olyan mélyről, hogy majdnem könnybe lábad a szemed az önsajnálattól.

            – Márton, hogy végre megértsd az összefüggéseket: annak okozok fájdalmat, és azt hagyom szenvedni, akit szeretek. Azért hagylak szenvedni, hogy még érzékenyebb légy és még jobb képeket fess.

            – De hát ez így nekem nagyon rossz…

            – Na, ide figyelj, Márton. Úgy beszélsz, mintha ugyanabból az anyagból lennél, mint a mai kor embereinek többsége…

            – Miért? Én is más anyagból vagyok tán, mint a kommunisták?

            – Úgy értem, te finomabb anyagból vagy, te csupa szellem vagy, ha sokszor nem is látszik rajtad, mert még mosdani is elfelejtesz a nagy igyekezetben. De jó. Ám legyen. Ha a testről akarsz beszélni, hát beszéljünk arról. A beteg testről. Elvégre kórházban vagy… Hát, ezt azért nem hittem volna, a kutya mindenségit! Én, az abszolút szellem, én, kénytelen vagyok arról papolni neki, hogy mi a jó a testének! Ha volna vérem, menten felforrna… Na, Márton, kérdem hát tőled, szerinted milyen a te immunrendszered?

            – Nem valami jó, Uram, állandóan megfázom, meg minden bajom van.

            – Na látod, és szerinted mivel erősíthetnéd legkönnyebben és legolcsóbban?

            – Nem tudom, pedig jó lenne ismerni a legolcsóbb gyógyszert. Nem dúskálok a pénzben.

            – Hát imával, Márton! Hiszen erről beszélünk, nem? Ha hozzám fordulsz, belülről erősíted magadat; erősíted a hitedet, a reményt, a szeretetről nem is szólva. Elhanyagolod magad, és aki magát nem szereti, az mást sem szeret, és őt sem szereti más. Új életet kell kezdened.

            – Sokszor próbáltam már, Uram, de sohasem sikerült. Mondd meg, hogy fogjak hozzá?

            – Imával és szappannal.

            Ekkor az Úr elhallgatott – nevezzük így, te tisztelted meg e névvel –, elhallgatott, és az ágyadra nagy puffanással egymás után több ismeretlen tárgy zuhant, még az ócska sodrony is meg-megnyikordult a becsapódásuktól. Az ápolónők abbahagyták a munkát, és ijedten hátrahőköltek. Majd az egyiküknek te is eszébe jutottál, és vaságyadat gyorsan kijjebb húzta a kórházépület bejáratától.

            Nyilván az villant az agyába, hogy a pavilon vakolata s maguk a százéves, szecessziós stukkó-füzérdíszek potyognak. Már évek óta kint volt a négyszögletes épület összes külső falán az “Omlásveszély” tábla, de mivel a felújítás rendre elmaradt, a kórház vezetésének döntenie kellett, bezárja-e az épületet s ezáltal betegeket foszt meg a gyógyulástól, vagy nem zárja be, de mindenkit balesetveszélynek tesz ki. Az utóbbi mellett döntött.

 

Hát te teljesen meghibbantál

Zsupsz! Az ágyad hirtelen megáll. Nem kellett se fékezned, se semmi. Téged mindig túl sokat foglalkoztat minden ismeretlen, Márton, aztán amikor megismered, kiderül, hogy általában sokkal szelídebb és egyszerűbb, mint képzelted. Szőrös, erős ápolói karok biztos kézzel elkaptak, és kész. Nyilván nem hagyják, hogy szakadékba zuhanj, vagy hogy odakenődj a kórház falára… A kötözőhelyiségben sterilen beöltözött orvos és ápolók várnak. Majdnem olyan, mintha újabb műtétet akarnának végrehajtani rajtad. A nyakadnál zöld lepellel most is ugyanúgy eltakarják a testedet, nehogy véletlenül le találj pillantani rá. Ez annál is fontosabb elővigyázatosság, mert most nem altatnak el. Te azonban ki tudod következtetni, mi folyik, hiszen látod, amint az asztalról egy gumikesztyűs kéz elvesz egy ollót, aztán hallod és érzed is az olló nyiszatolását – majd pedig szemed sarkából látod a szemétládába hajított első gézréteget. Csak egy pici élénkpiros folt van a közepén. De ahogy az olló kérlelhetetlenül csattog tovább, újabb meg újabb gézrétegek röpülnek a ládába, s ijedten tapasztalod, hogy a piros mélyvörösre vált, és ez a vörös egyre inkább kiszorítja a fehéret. Az utolsó réteg csurom vér, iszonyodva nézed, és mivel – festő lévén – vizuális típus vagy, elképzeled, hogy a gézben, a melleden az előbb még halomban állt a vér; láthatatlanul terjeszkedett egyre kijjebb és följebb, ahogy egy alattomos betegség falja föl apránként a testet… Na, de ha még azt is látnád, milyen szörnyen néz ki a frissen, széles öltésekkel összevarrt sebed, és hogy hogyan állnak ki belőle a takarosan elkötött, sebkötöző műanyag szálak végei, akkor még nagyobb megrázkódtatás érne: egy nemrég boncolt, majd a temetésre hevenyészve összefércelt hullának látnád magadat. De erre szerencsére nem kerülhet sor, és nemcsak a zöld függöny miatt, hanem mert időközben a rengeteg vér látványától elvesztetted az eszméletedet.

A kórteremben térsz csak magadhoz, miután ágyadat a helyére gurították. Kinyitod a szemed, s a jól ismert havasi tájképre számítasz. Tőled balra azonban, míg távol voltál, hatalmas, sötét hegyoszlop nőtt ki a földből. Nemcsak nagysága feltűnő, hanem az öltözete is: színfekete. Közvetlenül a fejed mellett két lapátkéz, összekulcsolva: kérges, itt-ott májfoltos bőr, az ujjak belső oldalán a zöldségesek szinte lemoshatatlan, zöldesfekete kosza, hosszában töredezett körmök, amikről kezd kopni az élénkpiros lakk. Ahogy tekinteteddel egyre följebb vándorolsz az oszlopon, rossz sejtelem fog el. Még mielőtt a jelenés megszólalna, te már rájöttél, hogy ez – az anyád.

            – Hát veled mi történt, Márton?! – A fenyegető hangsúly miatt nem is kérdésnek hat, inkább dörgedelemnek. Üdvözlésnek semmiképpen. – Nemrég tudtak csak elérni a piacon, azt mondták, súlyos, de nem életveszélyes állapotban fekszel. Hát mit csináltál, teee?!

            – Nem tudom, anyu… – Bátor válasz ez a részedről, Márton, mert tisztában vagy vele, hogy anyád nem szereti az ilyen feleleteket.

            – Hát te teljesen meghibbantál, fiam, az istenit neki! Majdnem meghalsz itt nekem, és még azt se tudod, mi történt veled? Mindent mástól kell megtudnom?! Mint amikor telefonszexeltél, és csak a huszonötezres számlából értesültem a dologról?! A mindenségit, fiam, nem mondtam, hogy vedd el a Renátát?! Akkor legalább lenne feleséged, vele élhetnél rendes házaséletet, nem kujtorognál minden cafka után, akinek nem kellesz…

            – De hát mondtam, hogy a Renus fél szemére rosszul lát és ferde az orra…

            – Ne vitatkozz itt nekem, nézze meg az ember, te anyaszomorító, mit képzelsz, milyen nők állnak szóba veled?! Tán a Klaudia Siffer meg a Szindi Króford? A te korodba már minden rendes férfinek felesége van, fiam, nem a szegény özvegy anyja kontójára élvezkedik a telefonba! Minden zsák megtalálja foltját, Márton. Te is megtaláltad a hozzád illőt, de amilyen pipogya vagy, elszalasztottad.

            – Én nem vagyok zsák! – törsz ki méltatlankodva, próbálva megőrizni emberi méltóságod morzsalékát, pedig tudod, hogy anyádnál visszabeszéléssel nem aratsz sikert. – Ne idegesíts, anyu, én most nagyon beteg vagyok!

– Jól van, fiam, nyugodj meg – mondja higgadtan özvegy Csőreghné –, de azér kedves lány a Renáta, és tégedet, talán egyedül tégedet képes lett volna elviselni… Persze akkor rendes munka után kellett volna nézned, mert felhők pingálásából nem lehet családot alapítani! – emeli fel ismét a hangját a mondat végére. – Lettél volna inkább szobafestő-mázoló, akkor a Renátának se lehetett volna semmi oka panaszra… Hát kinek kellenek a te képeid, fiam?! – kanyarodik vissza a számodra legérzékenyebb témához anyád. – Csak szürke meg kék foltok vannak rajtuk, ha meg nem felhőket festesz, akkor mindenféle krikszkrakszokat rajzolsz… Azok se sokkal jobbak, az embernek az élettől is elmegy a kedve, ha csak rájuk néz… Hát ezér nem fogynak, fiam, ezér nem kellenek a kutyának se. Ha szomorút akarsz festeni, mér nem fested meg Krisztus urunkat a keresztfán? Te mondtad, hogy régen mindenki aztat festette, meg hogy miket csinált életébe… vagy a Szűz Máriát a kis Jézussal… akkor te mér nem vagy képes rá? Mi?! Vagy mér nem azokat a takaros kis képeket rajzolod, tudod, azokat, amiket a Várba is csináltál? Azokból legalább egy kis pénz ütötte a markodat. Én se adok ingyér egyetlen szem almát se a piacon.

– Jó, de azok művészileg nem értek sokat… – próbálod magyarázni a lehetetlent.

– De megvették! Hát akkor hogyhogy nem értek, te szerencsétlen?! Az ér valamit, amit megvesznek. A Katika is festi azokat a szép muskátlikat meg mindenféle más virágokat, és szépen megfizetik a munkáját. Tebelőled soha nem lesz ember… Az apád is ugyanilyen élhetetlen volt, ő se vitte semmire, pontosan rá ütöttél. Örök vesztes vagy te, fiam… – fejezi be mélázva, s a tekintete egy pillanatra meglágyul. Ez szokatlan érzelmesség nála, olyan, mintha hosszasan cirógatná az izzadságtól csapzott hajadat.

– Jól van, anyu, köszönöm a biztatást, most különösen jólesik…

– Még szülő anyádat se voltál képes megfesteni!

– Dehogynem, csak neked nem tetszett, mert nem találtad eléggé szépnek magad, és dühödten összevagdostad a konyhakéssel…

– Hát persze, fiam, a képnek szépnek kell lenni, nem randának. Hát hogy néz az ki? A Katika mér tud szép muskátlikat festeni?

Az esztétikai vita teljesen kikészít, Márton, az utolsó kérdésre már nem is válaszolsz. Egyáltalán, nem is szólsz többet anyádhoz, pedig kérdezte, mit főzzön neked holnapra, mit hozzon. Te dacosan elfordítod a fejed, és sértetten magányodba gubózol, hiszen még a tulajdon anyád sem ért meg. A fekete óriás esetlenül szedelődzködik az aszott bőrű férfibetegek között, közben meg valami “jó kis húsleves”-ről motyog határozott kontúrú bajusza alatt – remélhetőleg nem házi cérnametélttel. Nyilván ő is érzi, hogy egy kissé túllőtt a célon, nem folytatja otromba széptani szemináriumát.

Hanem megy.

Te viszont maradsz, Márton, és a nap még korántsem ért véget. Sőt, bizonyos értelemben még csak most jön a java. Kezdődik azzal, hogy behozzák a vacsorát, és a védőfólia borítású műanyag tálcát – rajta egy darab szívós zsemle, egy darab kis vaj, valamint egy szelet sápadt felvágott – odateszik új kötésedre, az általad fogyasztandó étkek “törzshelyére”. De nem úgy folytatódik a történet, hogy fél kézzel kibontod a fejedelminek nem nevezhető estebédet, és befalod, miközben az ablakon át az alkonyi fényeket, a ferde, szinte fekvő sugarakat és az erős őszi pára miatt a plein air estéli színeinek játékát figyeled – hanem úgy, hogy amint a vacsora a melleden terem, fanyar füstszag kezdi facsarni az orrodat. És a többi betegét is, akik ugyanolyan gyanakvó ábrázattal szimatolnak a levegőbe, mint te.

Két másodperc múlva beviharzik a fiatal nővérke, és erőltetett nyugalommal közli, hogy evakuálni kell a pavilont, mert egyelőre ismeretlen okból kigyulladt a csupa faborítású bejárati traktus, már hívták a tűzoltókat, de addig is szeretnék a betegeket kimenekíteni. Csak semmi pánik, nyugtat benneteket, minden rendben lesz. Sajnos, csak egy kijárat van, az ablakok pedig ebből a szempontból használhatatlanok, úgyhogy majd gyorsan átjuttatnak valahogy az égő részen.Nem valami biztató, Márton, még szerencse, hogy gurulnak az ágyaitok. Bejön még a testes nővér is meg valami takarítónő-féle, és tolni kezdik az ágyakat a kijárat felé. Bizony, nem véletlenül állapítanak meg alacsony ágyszámot egy-egy kórteremre, mert ha baj van, nehéz a menekülés. Az amúgy is túlzsúfolt helyiségben ágyaitok most úgy tolonganak a kijárat felé, mint a megvadult marhák, amikor beszakad a karám teteje. Te az utolsók közt kerülsz sorra, addigra már a füst szinte elviselhetetlen, még jó, hogy irdatlan belmagasságú a régi építésű pavilon, s így a forró füst előbb fölfele száll, az ottani légteret tölti ki. Mindenesetre az ágyad fölött mindössze fél méterre áramlik a fekete, átláthatatlanul sűrű égéstermék. A fiatal nővérke egészen ráhajol az ágyad fejére, olyan közel van az arcodhoz, hogy a dübörgő tűzben is hallod ijedt lihegését, szinte kétrét görnyed, csak néha sandít egy kicsit föl-előre, hogy jó helyre irányítsa a járművedet, amely – reméled – nem mozgó urnaként fogja végezni, te pedig nem rostélyosként. A folyosón már perzsel a forró huzatszél – most nemigen van szükséged sapkára, Márton –, egyikőtök se lát már túl sokat, csak nagyjából az irányt, ami jelen esetben a tűznégyzet (a körbeégő kijárat) kellős közepe. Azt célozza meg az utolsó pillanatban a nővérke, mielőtt belekapna a lepedőbe a tűz az ágyad végén, és a zúgásban azt üvölti, “Kapaszkodjon, ötöske, hunyja be a szemét, és vegyen egy nagy levegőt, amikor mondom… MOST!

 

Bevérzett kötés

Na, látod, Márton, már ezért érdemes volt belekerülnöd ebbe a történetbe, hogy aludj egy jóízűt. Egy jó alvás után egészen másképpen látja az ember a világot. Ezt persze csak te és a hozzád hasonlók tudják, a jó alvók nem, mert ők természetesnek tekintik. Ilyenkor inkább szomorú vagy, semmint hogy örülnél, hiszen ilyenkor döbbensz csak rá, hogyan kellene érezned magadat, ha minden rendben lenne. Mert a jó alvás, Márton, mindennek az alfája és ómegája. Ha jól alszol, minden betegséggel, minden problémával sokkal könnyebben megküzdesz. Küzdelem, eh… te már csak kapálózol az életben, félálomban botorkálsz, nem vagy – úgymond – “fiatal, agilis, dinamikus, jó fellépésű”, egyszóval nem vagy te e világba való. De ne károgjunk! Inkább beszéljük meg, hogy mihez kezdj ezzel a ritka adománnyal, hogy jól kialudtad magad. Túl sok mindenhez nem kezdhetsz, a maximum az lehet, hogy mint valami félrecsúszott sisakú, bús szakállú, csenevész Don Quijote újult erővel ostromlod tovább a fiatal nővérke szívét. Végül is, azért van a nőknek szívük, hogy otthon legyünk benne. Az egészben az a szép, hogy olyan reménytelen. De amíg élünk, remélünk. Mert esélyed, az aztán nincs. Csupán az az egy dolog éltetheti benned a reményt, hogy a nők teljesen kiszámíthatatlanok. Sokszor próbáltad már megfejteni a női lélek titkát, de sosem sikerült. Amikor aztán már teljesen kikészültél idegileg egy-egy nőtől, bemagyaráztad magadnak, hogy jobb is így. Kell, hogy legyen ebben a világban, ahol manapság minden emberi tudás és tapasztalat “információ”-vá silányul, néhány megfejthetetlen titok, különben szörnyen unalmas volna az élet! Persze ez a filozófia csak ideig-óráig elégített ki. Az, hogy neked szinte semmi sem jut, másnak meg aránytalanul sok, nem túlzottan vigasztaló perspektíva. De mégis, mindig ott motoszkált benned a gondolat, hogy egyszer csak találsz te is valakit, aki szeretni tudna. Persze, nehéz dolga lenne az illetőnek, nagyon nehéz, súlyos terhet venne a nyakába veled – de hiszen olyan különbözőek az emberek, és olyan sok furcsaság történik ebben a mai világban, hogy (pusztán elméleti szinten) az is belefér, hogy rátalálj arra a valakire.

            Mindenesetre olyan vagy, mint egy beprogramozott gépezet, és ha valami, hát ez hozhat esetleg sikert hosszú távon: amint meglátsz egy nőt, rögtön bekékül a szemed, és udvarolni kezdesz. Akár szép, akár csúnya, akár kövér, akár sovány, akár okos, akár buta – neked egyre megy. Azonnal beveted magad, mindent vagy semmit alapon. Végül is, veszteni igazán nem veszthetsz semmit – hiszen nincs semmid, senkid. Legfeljebb elküldenek vagy elkerülnek – rosszabb nemigen történhet veled. Ezt pedig már volt alkalmad megszokni, és már nem is zavar.

            Tehát amikor bejön a fiatal nővérke, te folytatni szándékozod az udvarlást, mintha mi sem történt volna, mintha nem köpted volna sugárban a teát a mellére és nem kellett volna köpenyt cserélnie, sőt, ideális esetben még bugyit is, de hát azt nem hozott magával otthonról a szerencsétlen. Nem volt felkészülve ilyen heves attakra. Egy biztos: nem hagyod, hogy a kiszemelt nők figyelme lankadjon irányodban. Tulajdonképpen nem is rossz taktika, mert ha nem figyelnek rád, akkor nem is történhet semmi. Így legalább annyit elérhetsz, hogy – ha másért nem – legalább azért foglalkozzanak veled, hogy ne zaklasd tovább őket. Ez persze ellentétes az eredeti céllal, de mégis jobb, mint a teljes közöny.

            Nos, belép a nővérke, és egyenesen a te ágyadhoz megy.

            – Kapaszkodjon, ötöske, kötözésre megyünk – közli a nagy hírt. Nem érted az összefüggést, nem tudod, mi köze a kötözésnek a kapaszkodáshoz. Csak akkor válik világossá a dolog, amikor kiértek a kórteremből, és rögtön ott vagytok a pavilon bejáratánál. Mielőtt észbe kapnál, a nővérke már ki is tol, és ágyad végét jobbra fordítja, majd bal kezével integetni kezd valakinek messze, és azt kiáltja: “Pálya!”, aztán még egy utasítást ad neked – “Kapaszkodjon jól, aztán érkezéskor a lábával fékezzen az ágy rácsán, ötöske!” –, és elengedi az ágyadat: mivel eléggé lejt a talaj, te először lassan, majd egyre sebesebben gurulni kezdesz lefelé, nyilván valamelyik másik pavilon irányába, ahol a doktorok bizonyára izgatottan várják, hogy lefejthessék rólad a bevérzett kötést, és újjal bugyolálhassák be a melledet.

Mindazonáltal furcsállod kissé ezt a pavilonok közti betegszállítást. Ép kezeddel kétségbeesetten markolod az ágy szélét, a jobbodat elővigyázatosan a melledre helyezed, nehogy a száguldás közben nekivágódjon valaminek. Meghatározott időközönként zöttyen egy nagyot az ágy, mint vonatszerelvény a síneken, ilyenkor belesajdul a derekad, sajnos ott még nem tartunk, hogy lengéscsillapítókat szereljenek a nem rendeltetésszerűen használt guruló ágyakba. Az utazás sokkal rövidebb ideig tart, mint hinnéd, de ilyen merőben szokatlan helyzetekben rengeteg minden átfut az ember agyán, ami egyébként soha nem jutna eszébe.

Itt van például mindjárt az a művészi probléma, miként lehetne festményen ábrázolni az elsuhanó és elmosódó tárgyakat, az útra lógó rózsabokrokat, a meg-megvillanó emberi arcokat, azt, ahogy a közelben álló látogatók és betegek rosszallóan, lassan megcsóválják a fejüket vagy éppen két kézzel riadtan hadonásznak, látván ámokutazásodat.

Sehogyan.

Te inkább csak állóképeket ábrázolhatsz, Márton. Különös lenne, ha éppen kedvenceidet, a felhőket kellene ábrázolnod mozdíthatatlan tömböknek, és minden mást, ami tömör és nehéz, elomlónak és tovatűnőnek. Bár a felhőknek ilyenkor, amikor rajtuk kívül a földön minden más rohanni látszik, megvan az a különös tulajdonságuk, hogy olyanok, mintha közelednének – mintha közelednének hozzád, de nem akarnának elérni soha, mintha csak incselkednének veled, próbára akarnák tenni béketűrésedet és művészi tehetségedet. A heves mozdulatsorok picassói modelljét – a keresztbe álló szemeket, kifacsarodott tagokat – azért nem követheted, mert a helyzeted nem olyan tragikus, mint Guernica lakóié, meg hát azért sem, mert a világ már rég szétesett, most már meg kellene próbálni újra összerakni.

De egyelőre az a lényeg, hogy téged úgy-ahogy összeraktak az orvosok a hétórás műtéttel, a világ pedig, ha eddig várt, még várhat egy kicsit. Most inkább arra kell összpontosítanod, hogy érkezéskor megfelelőképpen fékezz, nem tarthat most már soká az út, legalább öt épület mellett elszáguldottál, feltehetőleg nem a portásfülkében akarják a kötözést elvégezni. Mindkét lábaddal izgatottan keresgéled a rácsokat, s mihelyt megvannak, hosszában rászorítod a talpaidat, ugyanakkor térdeidet behajlítod kicsit, hogy ruganyosan csökkentsd majd tested tehetetlenségi erejét. Hirtelen eszedbe jut egy katonaságbeli epizód: annak idején Reziben hegyi kiképzésen vettetek részt, s egy völgy fölött, a semmi fölött kellett függeszkedve, egy drótkötélről lógva lecsúszni egyik hegyoldalból a másikba. No, akkor cidriztél tán úgy, mint most, úgy csimpaszkodtál a fogódzóba, mint fuldokló az utolsó sugárnyalábba, hisz tudtad, hogy ha az öregkatonák a túloldalon nem kapják el keményen a derekadat, nekivágódsz a pontosan szemben lévő sziklának…

 

Pisi... és egyéb

            Sajnos ma igen kellemes, bár kissé szeles őszi nap van – talán október eleje? –, és a csukott ablakon át a kórtermet szépen felmelegítette a hétágra sütő aranyos napocska. Úgyhogy a közeledben lévő egyik beteg, akinek az ágya az ablak mellett húzódik, kinyitja az egyik táblát, és friss levegő árad az étel-, pisi- és egyéb szagoktól nehéz helyiség légterébe. De ami másnak üdítő, Márton, az neked veszélyforrás. Most például a huzat – a kórtermi ajtó tudvalevőleg mindig nyitva –, amelybe pont beleesel, azzal fenyeget, hogy előjön lappangó arcüreggyulladásod, ha nem teszel ellene valamit. Keserű félmosollyal arra gondolsz, hogy ha fejsérülés is ért volna, akkor most a fejeden a kötésturbán, mint valami meleg sapka, megóvna az alattomos légvonattól. Ehelyett azonban nyelsz egy nagyot, összeszeded a bátorságodat, és szólsz a nővérnek – aki a jelek szerint még nem végzett az idős úrral –, hogy legyen szíves, hozzon neked egy sapkát. Elvégre neked ugyanolyan fontos a fejed, amivel gondolkodsz, mint a bácsinak a rossz veséje. Ráadásul a te dolgodat sokkal egyszerűbb elintézni, mint a nagy figyelmet igénylő katéterezést.

            – Megfázik a fejem a huzattól… – magyarázkodsz cérnavékony hangon.

            – Más baja nincs, ötöském? – kérdi a nővér föl se nézve, de nem dühösen, hanem csak kicsit ironikusan. – Gyűjtse össze, ami fájdalma van, minden óhajt-sóhajt, majd megpróbáljuk orvosolni.

            A megértő hang kissé megnyugtat. Elvégre te nem tehetsz róla, hogy olyan vagy, mint egy állatorvosi ló, hogy egy csomó betegség kínoz: ízületi kopás, pszichoszomatikus vastagbélhurut, lágyéksérv, gerincferdülés, depresszió, miegyéb.

Fél kezeddel még jobban felnyomod magad, mert eszedbe jut, hogy étkezés után savas felböfögésed is szokott lenni, ezért sosem szabad lefeküdnöd evés után. Legjobb lenne sétálni egyet, de erről a jelen körülmények közt szó sem lehet.

Mindenkinek megvan a keresztje, Márton – neked van több is, egy egész gyűjteményre való.

 

A kórházban a délután a pihenésé, a betegek egy része alszik, a nővérek is szusszannak egyet. A krónikusan rossz alvók is, mint te, ha csak tehetik, újra meg újra megpróbálkoznak a lehetetlennel, és megkísérelnek szundítani kicsit ebéd után. Neked ez már általában sem délután, sem éjszaka nem szokott menni. Legutoljára azon a napon aludtál minden segédeszköz nélkül két teljes órát délután, amikor a Nagy Víz túlpartján ledőltek az ikertornyok. Az pedig nem tegnap volt. Nem is tudod, melyik volt a nagyobb szenzáció.

            Mindig oly zaklatott vagy, mint az űzött vad, ha szundítasz is egy keveset, tizenöt perc után heves szívdobogásra ébredsz, és riadtan megnézed az órádat. Biztos ez is valami betegség, de már te magad sem bírsz mindennek utánanézni. Ha az összes panaszodat komolyan vennéd, orvostól orvosig, rendelőtől patikáig tántorognál nap mint nap. Másnak fogalma sincs, Márton, hogy te mi mindent kibírsz, más már a gondolatától megőrülne, hogy ennyi nyavalya gyötri.

            Na, azért mondjunk ellenpéldát is, mert még a végén hiteltelen figura leszel: legalább allergiád nincsen – egyelőre. Még csak az hiányozna… Akkor aztán jól néznél ki: nemcsak arra kellene figyelned, hogy mikor jön meleg- és/vagy hidegfront, hanem arra is, hogy mikor virágzik a parlagfű, a kanadai aranyvessző meg az összes többi növény a libatopig bezárólag.

            Ja, és hogy el ne felejtsük a legfontosabbat, ha már így csokorba szedtük a bajaidat: hipochonder is vagy, ami talán a legsúlyosabb az összes betegséged közül. Rossz elképzelni, mi mindent bebeszélhetsz magadnak, ha a valóságban is ennyi dologtól szenvedsz! Pedig nem kellene, Márton, hidd el: a betegek, a hipochonderek és az egészségesek is mind meghalnak egyszer.

            Úgyhogy próbálj most nyugodtan pihenni… Ugye, milyen jó? Csupán az egyik idős beteg horkol kicsit odébb, de csak halkan és egyenletesen: inkább segít, mintsem akadályoz az elszenderülésben…

 

 

Hát ezt katéterezik! Ebédidőben!

            A női kéz közelsége még félholt állapotodban is felvillanyoz, Márton, jó jel, ebből látszik, hogy a halál egyelőre letett rólad, könnyebb préda után néz. Szemed zöldesbarnából sötétkékké változik, olyan, mint a kiscicáké, amikor megszületnek – mindig ez van, amikor kiveted toldott-foldott hálódat egy nőre. Már többször összesúgtak a hátad mögött, hogy ez a színváltoztatás valami betegség lehet, de én azt mondom, hogy ha sem a nőnek, sem neked nem okoz semmiféle testi-lelki panaszt, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Igyekszel megcsókolni az ágyad szélére ülő, és a csorba bögrét a szájadhoz emelő nővérkének a sok fertőtlenítőszertől kérges kezét, pontosabban csuklóját, de ügyetlen és sikertelen próbálkozásod következtében az ócska tea fele a gézkötésre löttyen a melleden.

            – Nézzenek oda, még fél lábbal a másvilágon van, de már csókolgatná az ember kezét! – méltatlankodik félkomolyan a nővér. – Ráér udvarolni, ha egy kicsit fölépült, ötöske, egyelőre örüljön, hogy lyuk van a fenekén.

            Közben rájössz, hogy miért nem tudsz egyedül inni: jobb kezedre pillantasz, az is be van kötve. A kötés majdnem akkora, mint egy bokszkesztyű.

            Gyorsan kell kortyolnod, a nővérke tekintetén látod, hogy már menne más betegekhez, bár szóban nem sürget. Türelmetlenül pillant ide-oda. Döntené beléd a teát, de te köhögni kezdesz tőle, és ami nem fér beléd, végül a nővérke köpenyének dekoltázsába köpöd-fújod, majd bűnbánó szemmel nézel rá.

            Összeszorított foggal lenyel egy szitkot, lecsapja a bögrét a rozoga éjjeliszekrényre, és megy útjára.

            Kimerít a kudarc és a testi megerőltetés, hiába, így, műtét után olyan gyönge vagy még, mint a négy őszt megért szerelem. Pedig inkább elismerést érdemeltél volna, hogy ilyen állapotban még van erőd őrá mint nőre tekinteni. Persze, ha tudná, micsoda csélcsap szoknyabolond vagy, lehet, hogy még egy hatalmas pofont is lekever.

            Most mindenesetre pihenj egy kicsit, mert nemsokára, úgy fél óra múlva újabb erőpróba vár rád: jön az ebéd.

 

Jól tetted, hogy behunytad a szemed egy kicsit, Márton, hisz neked egy többé-kevésbé rendes ebéd nem mindennapi esemény. De állj! Ne szaladjunk annyira előre! Ebéd előtt még majdnem szívszélhűdést kapsz, amikor szunyókálásodból felnézel, és tekinteted átellenben, balra egy térd fölött végződő lábcsonkra esik. Hirtelen átfut az agyadon, hogy ez talán a lábcsonkosok kórterme. Gyorsan a saját lábadra nézel, vagy inkább lábaidra, merthogy – hál’ istennek – kettő van belőlük. A vékony takaró alatt, az ágy végében sejteni csontos lábujjaid alakját. Mélyet sóhajtasz: minden megvan.

            Nos, lélekben megerősödve nézhetsz az ebéd elé. Már előre örülsz, hogy hosszú idő után végre eszel egy komplett ebédet, és ami legalább ugyanilyen fontos: nyugodt körülmények között. Hiszen itt nem hajt a tatár, itt nem kell menekülnöd valami vagy valaki – leginkább saját magad – elől: itt kénytelen vagy (és az igen kellemes kényszer) mindennek rendesen megadni a módját, hiszen a betegség, a nyavalya sokszor nem az ember ellen, hanem épp ellenkezőleg, az emberért van, azért, hogy megpihenhessen, akkor is, amikor épp nem akar megpihenni, hanem rohanna tovább. Betegség idején komótosabban halad az Idő, olyan komótosan, mint a kakukkos órák korában, világunk összeszűkül, az apró dolgok is fontossá válnak, az Élet zajgása elhalkul, befelé is tudunk figyelni…

            Most persze te egyelőre nem befelé figyelsz, Márton, hanem kifelé. Figyeled, mikor tolják a folyosón a kocsit a ti kórtermetek felé – mikor osztják az ebédet. A kórházi betegek egyhangú napjainak a reggeli vizit mellett legnagyobb eseménye, talán fénypontja az ebédidő. Ilyenkor a félholtak is félig életre kelnek, a kinti világban általában éhkoppon tengődő kisnyugdíjas betegek szinte beleszédülnek az étkezés révén reájuk váró gyönyörökbe. Mert bár egy kórházi ebéd Magyarországon nem a mennyország, a hitvány, száraz pogácsáknál meg a csupa só ropiknál és az ócska vinkóknál mégiscsak sokkal jobb.

            Egy idősebb, meglehetősen elterebélyesedett ápolónő végre megállít a folyosón egy nyikorgó kocsit, amelynek apró kerekei valami érthetetlen fizikai kényszernek engedve gurulás közben szüntelenül ki akarták téríteni a megszabott irányból a járgányt. De a százkilós nővérrel nem bírnak kibabrálni, őt végképp nem képesek eltéríteni szándékától: hogy enni adjon a betegeknek.

Előre leszögezhetjük, Márton, hogy ma nincs szerencséd. Ugyanis sokkal jobban jártál volna, ha például finom paradicsomlevest főztek volna betűtésztával, nem pedig húslevest néhány hatalmas zellerszárral és hosszú-hosszú cérnametélttel, másodiknak pedig, mondjuk, szafaládét kaptatok volna mustárral és kenyérrel, nem pedig kelkáposzta-főzeléket hatdekányi, zsíros húsfeltéttel.

            A nővér előzékenyen ráteszi tálcádat a gézkötésre, s a tálca valamelyest egyensúlyban is van, de hogyan volnál te képes bal kézzel gond nélkül kanalazni a cérnametéltes levest?! Pedig megkísérled, mert a nővér megígéri ugyan, hogy majd segít, de neked már kiesik a gyomrod az éhségtől. Persze a tészta fele a kötésen végzi (a leves nemkülönben), a terved az, hogy majd egyenként fölszedegeted a melledről az ebéd végén, desszert gyanánt. Végül nagy gyötrelmek árán megbirkózol a levessel, és hozzákezdesz a második fogáshoz: két ujjal kihalászod a főzelékbe süppedt, forró húst, a szádhoz emeled – közben természetesen lusta csöppekben le-lepottyan róla valamennyi főzelék (a tálcára, a kötésre meg a szakálladra) –, és harapsz belőle egy akkora darabot, amekkora beléd fér, hogy ne kelljen túl sokszor ismételni a mozdulatot.

         Távolabb, az ablak mellett az egyik beteg segítséget kér, és a nővér már hozza is neki a hosszú, kunkori, átlátszó műanyag csövet. Elhúz az ágy mellett egy áttetsző, piszkosfehér függönyt, és a csövet némi előkészület után nyomni kezdi az idős úrba.

            Phű, hát ezt katéterezik! Ebédidőben! Nem látod a részleteket, csak elképzelni tudod. Bár ne tudnád, bár ne volnál jó képzelőerővel megvert művész, Márton! Megáll a szádban az első falat hús, és sokáig csak őrizgeted a bal pofazacskódban, mint a hörcsög, mielőtt újra megkísérled sziszifuszi munkával úgy-ahogy megrágni. Mikor legyűröd az első falatot, és kezdenél kézzel – akár egy reneszánsz ember – kihalászni egy darab krumplit is a sápadt főzelékből, szúró fájdalom hasít a melledbe. Nem is egy, hanem több – mintha egyszerre száz szikével vagdalnák a mellkasodat. Felkiáltasz a fájdalomtól, a százkilós nővér egy pillanatra szúrós szemmel rád néz, majd visszaengedi tekintetét az idős úr szervére, s utána megkérdi eldohányzott hangján: – Mi a baj, ötöske?

            – Nagyon fáj…

            Nem válaszol azonnal, biztos jó oka van rá, hogy ne ossza meg túlságosan a figyelmét, csak később veti oda színtelenül: – Ha majd kétszer ennyire fáj, ötöském, akkor szóljon. Örüljön neki, így legalább tudjuk, hogy él! Ha nem érezne semmit, akkor halott volna.

Nem nyugtat meg a válasz, Márton, mindenesetre próbálod tudomásul venni, hogy ennél alkalmasint sokkal nagyobb fájdalmaknak nézel elébe. Eszed az ebédedet, közben több ízben majdnem megfulladsz, hisz alig rágod meg a falatot, mert a kinti világban ahhoz szoktál, hogy mindent rögtön bepakolj, nehogy lába keljen. Az a biztos, ami belül van.

 

Mint a tapló!

Lábadozás

 

Néha nagyon nehéz meghalni, máskor viszont egy pillanat műve – rólad mindenki azt hitte volna, Márton, hogy elpatkolsz a sebesülésed miatt, amelyet a ketrec sarkára zuhanva szenvedtél. De nincs az sehol előírva, hogy a gyöngék könnyebben halnak, mint az erősek. Néha a hetyke erőset hamarabb levágja a kaszás. Az élet csodálatos, annak ellenére ragaszkodott hozzád, hogy csak hálni jár beléd a lélek. Vagy tán valakinek vagy valaminek szándéka van veled? Különben nehéz volna megmagyarázni életben maradásodat, azt pedig még nehezebb, hogyan jutottál ki abból a mélységes pokolkörből, ahova kerültél.

            De most itt vagy, ez a lényeg. Először fogalmad sem volt, hol ébredtél. Csak mindent betöltő vakító fehérséget láttál, amit még súlyosbított, hogy a délelőtti nap besütött a terembe, úgyhogy káprázott a szemed a tengernyi fehértől. Természetesen az engedélyezettnél sokkal több beteget gyömöszöltek a pavilonrendszerű ispotály kórtermébe, a több betegnek pedig több fehér ágyneműje van. Amerre a szemed ellátott, mindenütt fehér lapályokat és hegyeket, völgyeket és dombokat, fehér szakadékokat és hegycsúcsokat láttál. A táj állandó tektonikus mozgásban volt, egy szempillantás alatt hegyek szűntek meg és simultak bele a síkságokba, és fordítva: hirtelen hegyek nőttek ki a lapos tájból. Csak néhol törte meg a fehéret valami barnás folt, amiről csak lassan derült ki számodra, hogy fej, kéz, netán takaró alól kikandikáló láb. Lassan derült ki, hogy kórházban vagy.

            Aztán időről időre újabb és újabb üdítő fehér-barna foltokkal bővült a paletta – immár szemet gyönyörködtető és viszonylag konstans domborzati viszonyokkal: egy-egy nővér jött be a kórterembe. Eleinte csak futó pillantást vetettek rád, arra voltak kíváncsiak, fölébredtél-e már a műtét után. Aztán egy órája a szempillád remegésén és szemgolyód szemhéj alatti heves mozgásán látták, hogy az ébrenléti állapot közelében vagy – valamivel később pedig már egyenesen szimulánsnak tartottak, amikor pillád rebegéséből arra következtettek, hogy föl is ébredtél, csak még lopsz magadnak egy kis pihenést, egyelőre nem óhajtod a világ tudomására hozni, hogy most már érzékszerveid majdnem teljes arzenálját szegezed szembe a téged pólyaként körülölelő valóság hol gyöngébb, hol erősebb ingereivel. Olyan voltál, mint a legtöbb születendő baba: maradna még az istenadta, de az Élet szirénhangja mindig erősebbnek bizonyul. Egy szó, mint száz: az ápolónők eszén nem lehet túljárni, Márton.

            – Túléltük, ötöske, túléltük? – mondja egy csinos szőke, fiatal, bár egy kissé elgyötört arcú nővérke. – Azt tudtuk, hogy a műtét sikerült, de a maga életben maradására nem mertünk volna mérget venni… Nagyon örülök neki, ötöske, de azért haragszom is ám magára… – teszi hozzá, és a két ágy közötti szűk átjárón odaoldalaz hozzád, hogy megnézze, mikor folyik le az infúzió, nehogy elővegyék foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetésért.

            Őszinte rémület tükröződik arcodon, Márton, te úgy képzelted, az összes nőnek a föld kerekén feltétel nélkül szeretnie kellene téged. Félve kérded hát: – És miért, aranyhajú hercegnőm…?

            – Hát, mert olyan szutykos volt, mint egy cigánypurdé, ötöském! Egyébként pedig nem vagyok hercegnő, bár nagyon szeretnék az lenni! Ha az lennék, akkor már rég elhúztam volna innen ezerrel! Alig győztük lecsutakolni magáról a dzsuvát a műtét előtt, ötöském! Sikárkefét csak azért nem használtunk, mert akkor a bőre is lejött volna… Vigyázni kellett, nehogy elfertőződjön a sebe, vagy inkább az a tátongó nyílás a mellkasán az összevissza tört bordáival.

            Most újabb ijedelem ér, Márton. Ösztönösen megpróbálsz lepillantani a melledre, hogy lásd, miféle kép fogad, de csak egy hatalmas fehér gézdombot látsz, amely satnya melledet ki tudja, hány rétegben takarja. Morbid képzettársítással a kunhalmok jutnak eszedbe, az alattuk nyugvó, összevissza hányt emberi csontokkal… Nem kérdezed meg, honnan a sebesülésed, pedig fogalmad sincs róla. Ehhez egyelőre még gyönge vagy, meg nem is tenne jót, ha megtudnád – túlságosan fölzaklatna, márpedig fölépülésedhez most leginkább nyugalomra van szükség.

            – Ötöske, ismeri azt a szót, hogy “szappan”? – folytatja a kellemetlen témát a nővér. Amikor szemöldöködet “hagyjál-már-békén” értelemben, pimaszul fölrántod, csak a lovat adod alá. – Tudja, ez egy olyan kerek vagy hosszúkás, általában fehér vagy világos színű olvadékony tisztítószer, amit arra használ az ember, hogy megszabadítsa magát a kosztól és mindenféle fertőzésveszélytől. Azonkívül a szappan arra is való, hogy megszüntesse a sok kellemetlen szagot, amit a testünk kibocsát, mindenekelőtt az izzadságszagot… Arról nem is beszélve, ötöském, hogy ha minden műtétre váró betegre annyi szappant pazarolnánk, mint magára, akkor hamarosan csődbe jutna a kórház, sajnos, így sem áll messze tőle… Na, jól van, próbálja feltolni magát a bal kezével, a háta mögé teszem a párnát… Nem megy? Mindegy, segítek. Még szerencse, hogy nem szumóbajnok, ötöském. Úgy, ni! Most pedig iszunk egy kis teát, mert biztos úgy kiszáradtunk már, mint a tapló!