Ebből a világból mielőbb el kell tűnni, mielőbb újra föl a felhők fölé, föl, föl a fénybe! Gyorsan áttöröd a fullasztóan sűrű, nyomasztó felhőréteget, hogy mihamarabb az örök fényben sütkérezhess. Olyan sebesen száguldasz, mint egy rakéta, aztán a méltóságteljesen gomolygó jégkristályok fölött lelassítasz, mert elámulsz a gyönyörűségtől. Mintha körben a láthatárig a világ egy hatalmas kávéscsésze lenne, s rajta a felhők a dús tejszínhab. Sosem ültél még repülőn, egészen megilletődsz, hogy szeretett felhőidet most először fölülről látod.

Libegsz a felhőóceán fölött, szálldosol le és föl, élvezed a pillekönnyű lebegés élményét – és nem fázol, pedig legalább mínusz hatvanöt fok van itt. Ó, Márton, szó szerint mennyei érzés: nincs tested, nincs az a durva kolonc, nem fáj semmid, szinte már ezért érdemes volt meghalni… Ha tudtad volna, hogy csak ennyi az egész, nem ragaszkodtál volna olyan makacsul az élethez… Itt nem rángatóznak idegesen az izmaid, mint a galvanizált békacomb, itt nem gyötörnek időjárási frontok, mert idefönt mindig szép az idő, süt a nap, sőt, még egy csomó más csillag is süt, bár valamit mintha mégiscsak éreznél… lehet, hogy a nap- és a csillagszél az? Vagy csupán képzeled az egészet, és a földi szelek emléke zúg benned…?

Ahogy így elmerülsz a súlytalan röpülés élvezetében, ezúttal immár magasabb régiókba emelkedve, a tejszínhabos eget mélyen magad alatt hagyva, egyszer csak furcsálkodva észreveszed, hogy mintha kósza felhőpamatokba ütköznél… sőt, mintha ezek a pamatok kísérnének utadon, szállnának veled együtt, s mintha még ütemesen mozognának is… olyanok, mintha verdesnének… igen, a szárnyukkal, verdesnek a szárnyukkal, és álomszépek.

Pirospozsgás képű angyalok!

Bőrük, mint a tej, orcájuk, akár a nyíló rózsa, s ahogy az egyik megáll melletted kiterjesztett szárnnyal, feltűnik, hogy a tollai színe a legpompázatosabb szivárvány. Bizonyára azért szokták a legtöbben fehérnek ábrázolni az angyalszárnyakat, mert a heves verdeséstől fehérré oldódnak a színek, ahogyan a színkeveredés törvénye tanítja.

Hárman vannak, az arcuk jóságosan vidám, a bőrük olyan sima, mint a bársony. Elsőre lányoknak nézed őket, azért is szólítod őket így, felhőtlen boldogsággal: – De szépek vagytok, angyalkáim, adjatok egy csókot!

– Márton, Márton, neked mindig a huncutságon jár az eszed? Ha akarnánk, se tudnánk neked csókot adni, mert fényből van a szánk meg az egész testünk – közli az egyik nagy szárnysuhogás közepette. – Az az idő lejárt, most már másféle élvezetekben lesz részed, nem otromba földi gyönyörökben.

És vezetnek tovább a végtelen magasságokba, a fénynél is sebesebben, olyan sebesen, mint a gondolat. A föld egy pillanat alatt eltűnik alólad, csillagok cikáznak el melletted, galaxisok raja, s te azon tűnődsz, voltaképpen hol van a mennyország. Bent a világegyetemben, vagy valahol azon kívül? Van egyáltalán helye? Miközben ezek a kérdések foglalkoztatnak, egyszeriben hatalmas fényességre leszel figyelmes. Lélekként ugyan hamar hozzászoktál a tündöklő égi fényáradathoz, most mégis rendkívüli káprázatban van részed.

– Milyen szép vagy, Márton! – szólít egy hang, akinek a gazdáját először nem is látod. Körülnézel, már amennyire egy tiszta szellemi szubsztancia képes körülnézni… Hiába no, ezek a földi megszokások. Nehéz tőlük szabadulni.

– Ééén?! – csodálkozol. A földön nem kényeztettek el az ilyen megjegyzésekkel.

– Szép lélek vagy, én csak a lelket látom, a testtel nem foglalkozunk… Mi is voltál odalent?

– Festőművész…

– Hm, hm. Akkor te lehetnél itt a hivatalos festő. Más festők is vannak itt, de még egyikük sem tudta megfesteni az itteni láthatatlan harmóniát meg a szférák zenéjét… mert nehogy azt hidd ám, hogy itt végtelen henyélés és meddő szemlélődés folyik, ahogy a közhiedelem tartja… Itt is dolgozni kell.

– Jó, hát megpróbálhatom, de nem ígérek semmit, mert a harmóniát meg a zenét elég nehéz ábrázolni… Van mindenféle eszköz: festék, ecset, minden, ami kell…?

– Itt ilyesmire nincsen szükség, Márton. Idefönt minden gondolatban történik. Az olyan szabad szellemeknek, mint amilyen te is vagy, megvan az a kiváltságuk, hogy haláluk után tudatuk nem tér vissza és nem olvad be az egyetemes tudatmasszába, hanem kénye-kedve szerint mozoghat, gondolkodhat tovább… A mennyország fény és gondolat. Én a Szent Péter vagyok… Nézz rám, ugye, hogy látsz…?

És valóban, egy nagy fehér szakállú bácsi fénylik előtted, szemében huncut mosoly, mögötte – ugyancsak fényből – egy óriási, székely kapura emlékeztető építmény.

– Igen, látlak, Péter bácsi…

– Pedig csak a gondolatodban létezem. Mint ahogy Isten is…

– …aki a bennünk élő legfőbb jó kifejeződése.

– Pontosan, Márton. Látod, ezért kerültél ide, mert mindezzel tisztában vagy. No, fiam, ismerkedj a mennyel, remélem, könnyen fog menni, a jót hamar megszokja az ember… De megérdemelted. Sokat szenvedtél, míg idáig jutottál. Most megmutatom a helyedet, remélem, tetszeni fog. Ez persze nem jelenti azt, hogy állandóan ott kell rostokolnod, hiszen tudod: tökéletesen szabad vagy…

Úgyhogy körül sem kell nézned, amikor Szent Péter elvezet a helyedre, anélkül is tudod, hol vagy.

S mivel megfáradtál picit, egyelőre megpihensz ott, az Úr lába zsámolyánál, tiszta és szabad gondolatként, szeplőtelen szeretetként, vakító fényből és édes illatokból szőtt patyolatfehér ruhában.