A Szépművészeti Múzeum márványtermében vagytok – hol is lehetnétek máshol? –, s te háttal állsz a Francesco Fontebasso-képnek, illetve annak, ami a helyére került. Éppen néznél hátra, hogy lásd, hogy fest kívülről szenvedésed eme stációja, de a kommandó parancsnoka, aki történetesen szemben áll veled, rád rivall:

            – Mocskos pedofil köcsög! Ide a rablott gyerekkel! – ordítja rekedten, és sápadtan kéklő falloszával vádlón rád mutat. A többi négy-öt kommandós – meglepő, milyen kevesen vannak – fenyegetően közeledni kezd feléd.

            – Nem vagyok pedofil és nem raboltam. A lányom! – jelented ki büszkén, és arra gondolsz: a látszat sokszor csal, az igazság odaát van. 

            – Még hogy nem vagy pedofil, te rohadék!? Ott a kezedben a bugyija! És ott ül csupasz seggel a karodon! Le sem tagadhatod! Mind tanúskodni fogunk ellened. Meg ott van a lopott forgó is!

            Ijedten lepillantasz az összekulcsolt kezedre. Hihetetlen! A félbetört, kékpapíros hurkapálcán, alaposan megtépázva a júdeai széltől meg a hosszú hányattatástól, ott kornyadozik a szakadt rózsaszín-ezüst forgó. Görcsösen szorongatva végighurcoltad a fél világon, ahelyett hogy rég elhajítottad volna. A kislányod nyikkanás nélkül bújik hozzád, ha tehetné, talán beléd is bújna. – Nem loptam…

            – Csak nem akarsz azzal etetni, hogy fizettél érte!? – szegezi neked a kérdést beszélgetőpartnered.

Hirtelenében nem tudsz mit felelni, most nem tudod elmagyarázni neki, hogy semmi sem úgy volt, ahogy mondja. Nem úgy volt, hanem egészen máshogy. A beállt pillanatnyi csendben felméred üldözőidet. Mind a haton (végül összesen ennyit számoltál össze belőlük) valami röhejes, kék egyenruha van: baseballsapka, egyenkék, élre vasalt bermudanadrág oldalzsebbel, a sliccén csontfehér, valószínűleg ragjelzésként funkcionáló csillagok virítanak, kígyóbőr mokaszin (szigorúan zokni nélkül), meztelen, szőrös felsőtestükön, nagy hasukon keresztben antantszíj, valamint a bermuda bőrövén tokban mobiltelefon. Ja, és készenléti állapotban, vagyis kézben tartott, műfallosz alakú gumibot, amely – mint kiderült – jelzőfényként is működik.

A szemlélődésből fejhangú gyereksikoly, majd férfias “Megharapott, a rohadt kis kurva!” ordítás zökkent ki, de csak rövid időre: utána ismét sötétség borul rád.

Leütöttek.

*

– Neve?

– Csőregh Márton.

– Született?

– Tessék…?

– Hülye maga? Születési helye és ideje?

– Budapest, Sport Kórház, 1970. április 1.

– Anyja neve?

– Vastagh Ella.

– Lakcíme?

– Budapest, VIII. kerület, Zsák utca 69.

– Foglalkozása?

– Festő.

– Szobafestő-mázoló?

– Nem. Festőművész.

– Ja… vagy úgy...

– Hol vagyok? – kérdezed, és hunyorogva próbálsz a képedbe világító, erős fényű asztali lámpa mellé nézni, a puhán hömpölygő füstfelhő mélyére. Mindig csodáltad a dohányfüstöt: részecske- és hullámtermészetű egyszerre, akárcsak a fény. Ha jól megnézi az ember, pirinyó füstrészecskéket lát, amelyek – a tömegvonzás törvényének engedelmeskedve – egymástól mindig egyenlő távolságra úsznak a légben. Olyanok, mint a legfegyelmezettebb hadsereg, vagy mint a hatalmas makrélarajok a tengerben.

            – Itt csak én kérdezek, és maga válaszol…

– Nappal van vagy éjjel?

– Nem mindegy az magának? Lámpánk van. Fényünk van. Mi kell még?

– Hol van a lányom? Mi van vele?

– Már a kérdésfeltevése is hibás. Nem a maga lánya, hanem a szüleié, akiknek az érkezését most várjuk. Szegény kislány egyfolytában az apukája után sír. Mit csinált vele maga… maga…

            Majdnem kiszakad belőled a fájdalmas kiáltás, hogy “Énutánam sír!”, de aztán szomorúan belátod, hogy ez nem egészen igaz… hiszen Ágika akaszkodott rád… Ezek a nők… Tényleg mindig ők választanak. Ha még kicsik, akkor is, de akkor csak apukát…

            Mindenesetre szép álom volt. És igaz is. Utána csupán az emlék marad, a szeretet hűlt helye, amint Lucifer után is, akit még márciusban elütött egy Suzuki. Sokat tűnődtél, hogyan értelmezd azt a tényt, hogy fekete macskát üt el egy autó. Szerencsétlenségeknek vette elejét a járgány?

Vagy csak a macskáddal végzett?

Nyelsz egy nagyot, és megint tiltott dolgot művelsz: kérdezel.

– Nem tudja véletlenül, hogy néz ki a lá… Ágika apukája? Hogy hasonlít-e rám? – Megfordul a fejedben ugyanis, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a hídon látott jelenés Ágika apja. Pater semper incertus est. Az apa mindig bizonytalan…

– Mit forgat a fejében, Csőregh? Maga nemcsak a kislányokat szereti…?

– Hajh, szomorú az én életem… – válaszolod felelet gyanánt.

– Hát akkor még milyen szomorú lesz, ha kiderül, mit művelt a kislánnyal.

– Nem fog… Nehéz az én lelkem, biztos úr…

– Az nem biztos. Na, könnyítsen rajta, mesélje el, hogyan történt. Vágjon a közepébe!… Kér egy cigarettát?