Beljebb húzódsz az oszlop oltalmába, egészen közel Ágikához, aztán próbálsz olyan kicsire összehúzódni, amilyen kicsire csak tudsz, és nem moccansz. Szomorúan magad elé meredsz, és lélekben lemondasz mindenről, mert tudod, hogy innen nincs menekvés. Ha a halálhörgés, a fejhangú sivítozás és a bősz ordibálás közepette pillanatnyi szünet áll be, a lépcső alja felől olykor idehallatszik a strázsa lépteinek ütemes koppanása – minden utat elzártak, előbb-utóbb rátok fognak találni. Aztán elnézel a messzeségbe, eszedbe jut a csacsis család, kíváncsi vagy, meddig jutottak az úton.

Rögtön meg is találod őket. Nem nehéz. Kis, hófehér, szárnyas lények világítanak nekik a sárgásszürke alkonyi fénybe temetkezett út szélén. Kétoldalt állnak párosával, mintegy díszsorfalat alkotnak, s gyertyácskát tartanak pici kezükben, és ahogy nézed őket, pillanatról pillanatra egyre többen vannak.

A most születő aprószentek.

Amelyik angyalkapáros mellett már elhaladt a csacsis család, az előreröpül a sor elejére.

“Utolsó pár, előre! Huss!” – fut át az agyadon, és önkéntelenül is elmosolyodsz.

Óvatosan, észrevétlenül visszanézel a mészárszékké változott galériára, s látod, hogy az ártatlanok elvágott nyakából vagy szájából hogyan suppan ki lelkecskéjük, ez a fehéresen foszforeszkáló éteri valami, s hogyan emelkedik a magasba. Szabályos ív alakban szállnak a lelkek a csacsis család irányába – mintha ballisztikus pályán mozognának –, s közben változnak át angyallá. A testtől elszabaduló lélek is eleinte ugyanolyan rút kis jószág, mint a születő baba. Ezek itt a szemed láttára alakulnak át hosszúkás, lövedék formájú lélek-bábokból kifejlett, pufók arcú, bögyörős, szárnyas angyalokká. Eleinte ők is éppoly esetlenek, mint a bábjából kikélő lepke, amely először csak bátortalanul próbálgatja szárnyát, s csak utána lesz belőle gyönyörű, színpompás állat.

Szívesen szemlélnéd még tovább is e csodás dolgokat, hogy hogyan születik a szépség a halálból, de erélyesen közbelép egy saruba bújtatott fél óriáskifli.

– Hö…! Hö…! – Efféle tagolatlan hangon, az ördög tudja, milyen nyelven szól hozzád, s bök hosszú, egyenes kardjával Ágika felé egy akkora óriás, amekkora a mesében sincs. Mellette kétoldalt két társa áll, kezükben büdösen égő fáklya, amelyet lassan egyre közelebb tolnak hozzád, hogy jobban lássanak benneteket a félhomályban. Már olyan közel nyomták őket, hogy kezd perzselni a heve. Az óriáskiflis láb toppant egy hatalmasat, a kardjával mutatja, hogy add oda neki a kicsit.

Teszel még egy hamvába holt kísérletet a kérdés tárgyalásos rendezésére, és oroszul próbálod meggyőzni, az egyetlen általad ismert idegen nyelven: – Ona nyet malcsika, ona gyevocska! – magyarázod könyörgő tekintettel. A kardos egy pillanatra elbizonytalanodik, hátha a király bohóca vagy, hiszen ilyen törpe nemigen lehet jó másra, csak nevettetésre. De mivel látja, hogy nincsenek rajtad csengettyűk, meg nem is vettél részt a mulatságban, biccent a másik kettőnek, hogy vegyék el tőled a kicsit.

Amikor a két irdatlan kéz – szó szerint akkorák, mint egy sütőlapát – nyúlik felétek, kétségbeesett lépésre szánod magadat. Fölrázod Ágikát álmából, magad elé húzod szegényt, és hirtelen lerántod a bugyiját – amely a heves mozdulattól elszakad, és a kezedben marad. – Ona gyevocska, vigyitye!

            Nézik is, Márton, hiszen erre kérted őket, és a kardos katona ocsmányul röhögve, úgy hogy belereng rút pofáján mindhárom szemölcs, nagy csörömpöléssel ledobja fegyverét, s húszcentis hüvelykujját obszcénul föltartja, és köröz vele. Másik kezével meg továbbra is azt mutatja, hogy add csak oda neki Ágikát.

            Ez már sok, Márton, itt megint csak az Úr végtelen kegyelmében bízhattok.

S mivel ez a kegyelem végtelen, ismét megment benneteket, ahogyan szokta.

Ám az új tér-idősík, amelybe belecsöppentek, bármennyire különbözik is az előzőtől, mégis gyanúsan hasonlít hozzá. Valami félhomályos helyre zuhantok a lányoddal, sima, hűvös és kemény kőre. Ágikát szorosan magadhoz öleled, majd fölpattansz, és ösztönösen szaladni kezdesz vele, mert úgy véled, sokkal jobb tenni is most már valamit a menekülés érdekében, mintsem mozdulatlanságra kárhoztatva várni a szerencsét vagy az Úr további könyörülő beavatkozását.

            – Nesze neked, te rohadt buzi pedofil! – üvölti valaki, és ahogy előrehajolva rohansz, kemény ütések pufognak a hátadon. Jobbról is, balról is csépelnek valami kemény tárggyal, s egyelőre nem látsz semmit, az előbb ugyanis teljesen elvakított a fáklyák fénye. Előre, csak előre… Amikor a szemed kezd hozzászokni a sötéthez, s mivel jó képzelőerővel vagy megverve, olyan érzésed támad, mintha Ágika meg te egy csonka kis csacsis családot alkotnátok, csacsi és asszony nélkülit. Csakhogy amíg a betlehemi úton az angyalkák gyertyácskájukkal segítették a menekülők haladását, itt a világítótestek a jelek szerint botként is működnek. Igazi vesszőfutás ez, Márton.

Hímvesszőfutás: egy-egy sor csapásra emelt, kék neonfényben derengő műfallosz között szaladsz, mint valami alagútban. Azt reméled, hogy egyszer majd csak a végére érsz a kínnal teli útnak, de nem: az alagút végén mindig újabb meg újabb falloszok kéklenek föl. Ha pedig futás közben megpróbálsz hirtelen irányt változtatni, a kárhozatos alagút ott terem előtted! Mintha a falloszok mögött, a sötétben megbúvó gondolat-kommandó előre tudná, mit fogsz gondolni, s aszerint rendezné a sorait.

            Ágikát még jobban magadhoz öleled – mindig hagyta magát, sosem elégelte meg a babusgatást, s a szeretet végtelen birodalmát nyitotta meg előtted, ha csak egyetlen napra is. De ez az egy nap az egész világot jelentette számodra.      

Aztán az egyik ütés érezhetően félrecsúszik, nem a hátadat éri, úgy sejted, Ágika félig kilógó lábát. De a lányod nem sír, nem bőg, még csak fel sem szisszen. Nem akarja nehezíteni a dolgodat. “Nad lány”.

            – Elég! – cövekelsz le hirtelen, és toppantasz. Inkább vállalod a szembenézést az arctalan kommandóval, lesz, ami lesz, de nem hagyod, hogy a lányodat is bántsák. 

            És íme, nagy fényesség támad, a kék botok ernyedten lehanyatlanak, és a kommandó feltárul a maga pőre valóságában.

            Érzed, hogy bár csillárok égnek, ez a fényesség belőled származik, mert te döntöttél így.