– Segíts rajtunk, Uram Isten, különben elveszünk! – könyörgöd a Megváltónak a “Scipio nagylelkűsége” című Francesco Fontebasso kép előtt, a múzeum márványcsarnokában. Kislányodat már fölállítottad a kép alatti lambéria széles párkányára, hogy a kellő időben belökhesd a képbe, aztán magad is utánaugorj. Nem maradt idő elmenni vécére Ágikával, mert ott rögtön elfogtak volna benneteket. Ehelyett gondoltál egy nagyot, és a bejárati előcsarnokból öles léptekkel, erőltetett nyugalommal átmentél egyenesen az olasz barokk festmények kiállítótermébe, a velencei mester hatalmas tablójához.

            Mihelyt ellihegted tömör, hatszavas imádat – többre nem is futotta volna az erődből –, a csarnok ajtajában már fel is tűntek az első ordibáló hájpacnik, akiknek sikerült áttörniük a múzeum bejáratánál őrködő biztonságiakon. A művészet magasztos templomának bejárati traktusa hirtelen profán indulatok lármájától lett visszhangos.

            Aztán elkezdtek közeledni feléd durungjaikkal, pajszerjaikkal, kurblijaikkal, eltorzult, vöröslő arccal, vérben forgó szemekkel, állati üvöltésre nyílt szájjal, nikotintól és ápolatlanságtól sárgálló fogakkal, dühtől rezgő, lepedékes nyelvvel, rengő, mezítelen hassal. Ezek a pillanatok úgy őrződtek meg benned, mint egy lassított film kockái, s – mintha kiléptél volna a testedből – magadat is láttad, amint szemhéjad lassan lecsukódik, majd ismét fölemelkedik, akár egy színház függönye az előadás kezdetén, és a saját, rettenettől tágra nyílt szemed torzító tükrében láttad a benneteket üldözők nevetségesen összetöpörödött és még a valóságosnál is jobban elterebélyesedett alakját. Aztán tudatod mintegy visszatért a helyére, és megint sóváran a festményre meredtél, várva a csodát.

Tapasztalhattad már, Márton, hogy amit az ember teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes elméjéből kíván, azt meg is kapja valamikor, ha nem is azonnal. Most viszont azonnal kell a segítség. Tehetetlen vagy, csak szorítod magadhoz Ágikát – “Apuci, ne ilyen ejősen, ez fáj!”, suttogja a füledbe –, és bámulod a festmény alsó részét, egészen pontosan az egyik alak nagylábujját: “akkora, mint egy óriáskifli fele”, fut át az agyadon. Milyen érdekes, hogy amikor halálos veszedelemben vagyunk, jelentéktelen részletek ragadják meg a figyelmünket. Aztán följebb emeled a tekintetedet, de magát a képet nem látod, csak gomolygó testeket és élénk színeket. Mintha valami elfátyolozná a szemedet – mint Lukács evangéliumában az emmauszi tanítványokét.

Először csupán annyit érzékelsz, hogy a perspektíva vált furcsán bizonytalanra – mintha a dimenziók összecsavarodnának s kifordulnának önmagukból –, majd az alakok mintha átpréselődnének kétdimenziós börtönük láthatatlanul sűrű rácsán, s kilépnének a több évszázados mozdulatlanságból. Aztán a kép plazmaszerűen reszketni kezd, majd enyhén hullámzani, minthogyha a vászon mögött szellő támadt volna – és amikor megcsap benneteket a távoli, kétezer éves világ lehelete, egy láthatatlan kéz mindkettőtöket betaszít a képbe.

Amikor kislányoddal lepuffantok egy kemény helyre, majd fölocsúdtok, eleinte azt sem tudjátok, melyik érzékszervetekre figyeljetek, oly sok benyomás ér benneteket. De ha már a lepuffanással kezdtük, egyelőre maradjunk is ennél. Valami hatalmas oszlop tövébe, egy hosszú-hosszú lépcső legfelső fokára estetek. Ágikát bal karoddal magadhoz szorítod, mintha ösztönösen óvni akarnád minden ismeretlentől. Márványlépcsőn vagytok, érzed, milyen sima, hűvös és kemény. Mi más is lehetne egy barokk festő képén?

Azután körülnézel. Nem is lennél igazi festő, ha először nem a szemedet használnád. Balra lefelé húzódik a lépcső, az alja homályba vész, jóllehet a boltozatos falon két-háromméterenként fáklyák lobognak. A lépcső másik oldala nyitott, a balusztrád fölött kies, halastavas márványudvarra nyílik kilátás, távolabb pedig olajfaligetektől zöldellő lankás dombokra s egy szelíden kanyargó útra.

Az úton szekercét lóbáló férfi igyekszik a nyugodni készülő nap felé, bal kezében egy békésen poroszkáló csacsi kötőféke. Az állat hátán nagy sötét lepelbe burkolózott, lehajtott fejű asszony, kezében valami batyu – de ebben nem vagy biztos, mert félig hátulról, félig oldalról látod őket. Egy kicsit rajtuk felejted a szemed, valami furcsát észlelsz körülöttük, de először nem tudod, mi az. Nyomasztó a hőség, szellő sem rebben, és igen… igen, valami mozgás van a távolodók körül. Talán valaki settenkedik körülöttük az útszéli bokrok és fák mögött? Vagy egy fenevad ólálkodik ott s feni rájuk a fogát? De nem, nem. Nincs ott semmi, Márton.

Csak a fák. És a bokrok.

            Amikor elhalad előttük a férfi, a nő, a batyu meg a csacsi, egészen földig hajlítják ágaikat. A vénséges vén, göcsörtös olajfák is, amelyeknek már fáj minden mozdulat. Aztán amikor távolabb kerül a csacsis család, lassan fölegyenesednek.

            – Apuuu, pipilni kell! – zökkent vissza lányod abba a valóságba, amelyben nincsenek csodák.

            – Jól van, kicsim, kucorodj ide, a fal tövébe, és pipiljél!

            Ágika némi mocorgás után halkan megszólal: – Apu, fogd meg a kajomat, hogy el ne dőljek!

            Megfogod Ágika selymes karját, s közben elfordítod a tekintetedet: azt szeretnéd megtudni, miféle palotabelsőbe csöppentetek tulajdonképpen, mert kezd elfogni valami nagyon rossz sejtelem. Az tudniillik, hogy nem a “Scipio nagylelkűsége” című festményben vagytok.

Hogy valami fatális tévedés történt. És mielőtt még a vastag oszlop mögé kukkantanál, szörnyen megszorítod Ágika karját.

– Apu, ne ilyen ejősen!

– Psszt! Hallgass, kicsim! – suttogod riadtan. – Pisilj csak… Amíg nyugodtan pisilhetsz – teszed hozzá lemondóan, csak úgy magadnak.

Borzalmas dolog jutott eszedbe. A Szépművészeti Múzeumban pár napja nyitottak meg egy vándorkiállítást, “Betlehemi gyermekgyilkosságok a barokk korban” címmel. Csak nem rendezték át az állandó kiállítás anyagát is?!

Jól néztek ki, Márton. “Scipio nagylelkűsége” helyett lehet, hogy gyilkos zsoldosokat kaptok a nyakatokba. Itt se lesz sokáig maradástok, nagyon úgy fest a dolog. Miközben Ágika halkan surrogva csurizik, továbbra is erősen szorítod a karját, most már azért, nehogy véletlenül megbillenjen, lebucskázzon a lépcsőn, és fölfedezzenek benneteket. Lélegzetedet visszafojtva, csigalassúsággal balra döntöd a felsőtestedet, hogy kipillanthass az oszlop mögül. Közben látod, milyen nagy darabok törtek ki a szürke kőből az idők során, s elképzeled, mekkora erő kellett hozzá, hogy ezek az öklömnyi darabok leváljanak. Véres csetepaték, veszélyes játékok, netán az építés vagy a szállítás nyomai?

S mielőtt kinéznél mögüle, még az is feltűnik – ami egyébként a csiszolt felületen nem látszik –, hogy az egyenetlen üregek mélyén egymásba préselődött apró, megkövült kagylók szoronganak. Ezt az egész palotát kecses, törékeny kagylóhéjak tartják a hátukon, a tenger monoton dallamának, letűnt világok üzenetének hírnökei.

A kagylók a régmúltról beszélnek, a jelenről viszont a teljes kapacitással ismét működni kezdő érzékszerveid, amelyeket a képbe zuhanás sokkja ideiglenesen eltompított. Először illatok borítanak el, áloé, mirha és tömjén csapja meg az orrod; hullámokban jönnek az illatok, mintha valami varázsló adagolná. Aztán friss narancs- és bódító rózsaillat-felhők szállnak feléd, meg mindenféle egzotikus fűszerek szaga, no és rosszul égő fáklyák meg sülő húsok émelyítő füstje is. Ezzel még nem jutottunk a végére a szagingereknek, de mivel nem vagy képes egyszerre mindent befogadni, lépjünk tovább.

Lépjünk tovább, és rukkoljunk elő valami megnyugtató dologgal. Rád fér, Márton, ebben a szüntelen rohanásban.