Megkérdezel néhány közelben álló bámészkodót. Lassan derül ki, mi történt, két idősebb úr egymás szavába vágva meséli az esetet, de végül csak összeáll a kép. A levitáció úgy történik – magyarázzák –, hogy a jelentkező derekára speciális módszerrel – testsúlytól függően – változó számú, de mindenképpen sok-sok lufit akasztanak, amelyek, ha már kellő felhajtőerőt képviselnek, képesek a levegőbe emelni a lebegni vágyót. Eddig mindenkire rengeteg lufit kellett akasztani, annyit, hogy egy pöttöm óvodás is alig látszott ki alóluk. Van egy biztonsági óvintézkedés is: a derékra helyezett övre “pórázt” erősítenek, nehogy túlságosan magasra találjon szállni a kuncsaft.

            Na, most az történt, hogy erre járt egy politikus, parlamenti képviselő, nézzék, ott tolják be a mentőbe!, és tudva lévő, hogy politikusaink minden jóban benne vannak, szeretik a mókát és kacagást, szeretnek mindenben jó példával elöl járni, úgyhogy ez a politikus is jelentkezett, és persze soron kívül biztosították neki a lehetőséget, “bár – jegyzi meg az éppen magyarázó úr – ezek amúgy is állandóan a föld fölött lebegnek, úgyhogy nem is lenne rá szükségük”. No, és azt mondta ez a politikus, hogy neki nem kell a derekára kötni semmit, mert van neki úszógumija, és jóízűt göcögött hozzá, mert ezek a politikusok mindig tele vannak humorral, nem mennek a parlamenti büfébe egy tréfás kiszólásért.

Na, és egészen eddig úgy volt, hogy először csak húsz lufit akasztanak a páciensre, aztán még húszat, és így tovább, amíg néhány száznál végre elszakad a láb a földtől, és a bátor vállalkozó porhüvelye bizonytalanul fölemelkedik úgy tíz-húsz centire, majd a széljárástól függően vagy hamar visszaereszkedik, vagy egy kicsit följebb, aztán öt perc múlva lehúzzák. Na már most, amikor erre a politikusra rákötötték az első húsz lufit, aztán nyúltak volna a következő húszért, ő rögtön elszakadt a földtől, de olyan gyorsan, hogy a hirtelen mozdulattól még porzott is a lába alatt a gyéren füves, a május elsejei nap által hamar felszikkasztott föld, és tempósan, folyamatosan emelkedett, s a gorillái úgy tíz méternél kaptak észbe, hogy “hű, a kurva életbe, elszáll itt nekünk a picsába, aztán baszhatjuk!”. Úgyhogy elővették szolgálati fegyverüket, és célzott lövésekkel egymás után lőtték ki a lufikat, a baj csak az volt, hogy nem összehangoltan tüzeltek, hanem vaktában. Három lövés elég volt, hogy vagy tizenöt lufi elpukkanjon, és a védett személy visszazuhanjon a földre, és súlyos sérüléseket szenvedjen.

            – Én is jepülni akajok! – mondja kicsi lányod, miután az öregurak a beszámoló végére értek.

Ágikával természetesen nem történhetne ilyen szerencsétlenség, hiszen ő már négyévesen is – körülbelül ennyire becsülöd a korát – sokkal súlyosabb egyéniség, mint az előbb a mentő által elszállított képviselő. Nem is ez az aggályod, Márton, hanem az, hogy ha a majálist valamiféle meccsnek tekintjük a pénzed és a csábítások között, akkor elmondhatjuk, hogy eddig 1000:0-ra vezettél, és ezt a szép eredményt nem szeretnéd egyszerre a visszájára fordítani. Úgyhogy a lebegés imént bebizonyosodott veszélyességére hivatkozva lebeszéled lányodat a lufis repülésről, s helyette egy kacsintással másféle repülést ajánlasz neki: jól megragadod a hóna alatt, és párszor feldobod a levegőbe, majd elkapod, ahogy minden valamirevaló apuka szokta. Nem történik semmi baj, bár tény, hogy az effajta élvezeteket nem a hozzád hasonló, vékony dongájú, fellegekben járó, szórakozott szülőknek találták ki. Mind a ketten majd’ megszakadtok a nevetéstől, ilyen boldogságban neked is csak réges-rég, gyerekkorodban volt részed. Amikor már negyedszerre dobod föl Ágikát, s látod mögötte a kék eget meg a kövér felhőket, döbbensz csak rá, hogy éppolyan, mint egy felhőből alászálló angyalka, ahogy pufók kis kezével repes estében. Kigombolt fehér réklije két piciny, hófehér szárnyként lebeg mögötte.

A végére már annyira belejössz, hogy az ötödik dobás után – miután elkaptad Ágikát – nem állítod meg a zuhanását, hanem egy lendülettel átbújtatod terpeszbe tett lábaid alatt, majd vissza… Most már csak azért kell abbahagyni, mert mindketten fuldokoltok a nevetéstől, és fennáll a veszély, hogy egy pillanatra véletlenül meglazul a kézszorítás.

Miután a fűben ülve, egymásnak borulva jól kikacagtátok magatokat, fölálltok, s te bejelented, hogy Ágika megint repülni fog. Jó erősen megmarkolod kislányod mindkét alsókarját, és forogni kezdesz vele, először lassan, majd egyre gyorsabban, de ügyelve, nehogy te is elszédülj, s a végén mindketten a lebukott politikus sorsára jussatok.

– Ez milyen játék volt, apuuu?

– Ringlispíl, drágaságom – feleled, és magadban jóleső érzéssel hozzáteszed: “Mégpedig ingyenes!”

– Éhes vagyok, apu! – jelenti be igényét kis társad az ezresed egy részére.

– Jó, akkor most elmegyünk perecet venni az én drágaságomnak! – válaszolod olyan büszkén, mintha legalábbis kakaós-tejszínhabos-mézes-áfonyalekváros-kalácsos reggelire hívnád meg Ágikát Budapest legjobb éttermébe. De huncutul csinálod, Márton, mert kettőtök kis sajkáját igyekszel olyan perecárushoz kormányozni az emberáradatban, akinek a közelében nem árulnak egyéb nyalánkságokat, mindenféle színű, alakú és állagú cukorkákat, s kivált vattacukrot nem, amely készítési módjával, méretével és rózsaszín árnyalatával oly ellenállhatatlanul vonzó a gyanútlan kislányok ábrándos lelkének.

A lüktető élet e szédítő zűrzavarában, amelyet egyszerűen csak “majális”-nak neveznek, nehéz persze olyan remeteként félrevonuló perecest találni, aki azért jött volna ki a küllős-gumikerekű kiskocsijával ma reggel, hogy mintegy a világi hívságok mulandóságán merengjen félrevonulva egy vénségesen vén, odvas fa tövében, távol a zajgó tömegtől. Nem, ezek a selyma perecesek a flancos kis baseballsityakjukban épp azokat a helyeket keresik, ahol szinte fortyog a tömeg, s ahol a szülőknek a nagy nyomakodástól, a tűző naptól és gyermekük sivalkodásától szorongattatva nincs erejük alaposan átgondolni, mit, miért és mennyit vásároljanak.

Hogy mi hívta ki a végzetet ellenetek, pontosan nem tudni.

Azt semmiképpen sem lehet a végzet jeleként értelmezni, hogy néhány perc alatt a zsebed szinte teljesen kiürült, s csak egy kétszínű, árva gyulás maradt benne. A későbbiek ismeretében elmondhatjuk, hogy talán jobb lett volna, ha ott és akkor az ezresedtől teljes egészében megszabadulsz; ha elköltöd az utolsó fillérig; ha a két darab háromszáz forintos perecen kívül nem egy háromszáz forintos, csavaros tetejű Fantát veszel, hanem egy négyszáz forintot kóstáló, sportkupakos, cumis ásványvizet. Ebben az esetben ugyanis nem estél volna kísértésbe, s pereceteket majszolgatva valószínűleg nem mentetek volna oda a szúrós szemű forgóárushoz, aki a hamiskás bajszú, de a kislányodhoz néhány kedves szót szóló perecestől tíz lépésre árulta portékáját.

Már megbocsáss, Márton, de mit lehet manapság száz forintért kapni?! Semmit. Legalábbis itt. Nézed az ártáblát, a gagyi, de tetszetősen csillogó-villogó forgók is kétszázba kerülnek. Kiveszel egy rózsaszín-ezüstpapiros, kék nyelű forgót, és tanakodsz magadban, mihez kezdj vele. A terved az, hogy kislányod sóváran vágyakozó két szép szemére hivatkozva megkísérled lealkudni.

– Add ide, te mocskos buzi tolvaj, add ide!

És mielőtt még körülnézhetnél, hogy kinek szól e nem éppen ünnepi invitálás, jobb szemed alatt kemény ököl csattan. Még szerencséd, hogy jó reflexeidnek köszönhetően ösztönösen hátrahúztad a fejed, s az ütés nem tört csontot. Fogalmad sincs, mivel vívhattad ki e dühödt támadást.

Aztán beugrik egy iskolai emlék: napközi után be szoktatok térni az iskola melletti közértbe, ahol pár fillérért sportcsokit meg elnyalogatni való limót vettetek a hazaútra. Ott volt az, hogy egyszer sokáig tűnődtél, mit vegyél: sportszeletet vagy nápolyit, s néztél jobbra-balra tétován, mintha segítséget kérnél valakitől, hogyan dönts. Az eladó azonban, aki éberen figyelt, bepofozott az irodába, és rád parancsolt, hogy ürítsd ki a zsebeidet, amelyekben persze egy taknyos zsebkendőn kívül nem volt semmi. Tétovaságodat úgy értelmezte, hogy valami rosszban sántikálsz, sőt, hogy a rosszat már el is követted: loptál egy csokit. Hiába, no, az eladók minden korban a határozott és magabiztos vásárlókra alapozzák az üzletet.

A közértben nagy nehezen sikerült bizonyítanod ártatlanságodat, itt viszont nem megy. Ezt a szúrós szemű, izgága, agresszív, finom kígyóbőr mokaszinos hájtömeget bizonytalan téblábolásod annyira felbőszítette, hogy mikor az ütés után kezdted volna magyarázni a bizonyítványodat, rémülten veszed észre, hogy mobiltelefonján már a rendőrséget hívja.

Gyorsan felméred a lehetőségeket, hónod alá kapod Ágikát, mint piktor a festőállványt, ha a szabadban elkapja egy hirtelen zápor, és illa berek, nádak, erek, lóhalálában szaladni kezdesz vele a Hősök tere irányába. Nem óhajtod megvárni, amíg a lányod szeme láttára leköp és össze is rugdal.

Útközben majdnem átestek egy lufis gázpalackján, amelyből épp most jön ki nagy sivítással egy eddig sosem látott képződmény: nagy áttetsző, fehéres anyalufi, amely két kis rózsaszín ikerlufival meg egy csomó őrülten kavargó konfettivel vemhes. Szaladtodban még az is feltűnik, hogy a környéken az összes ember kezében pont ilyen egyenlufi van.

A Víg csónakos tájékán, miután menekülés közben jó néhány árus standját felborogattátok, visszanézel üldözőidre, és egész kis siserahadat látsz a nyomotokban, félmeztelen, kövér, több centi vastag arany nyakláncoktól nehezített mozgású, bunkofonnal és durungokkal felfegyverkezett, önmagukból kikelt embereket, akik nyilván azt sem tudják, miért rohannak utánad, csak azt, hogy bűnös vagy és el kell kapni. Távolról ismét szirénázás hallatszik, s, ó, te szegény, szüntelenül zaklatott lélek!, meg vagy róla győződve, hogy a te elfogásodra kihívott rendőrautó.

Egy szusszanásnyi gondolkodási időt engedélyezel magadnak, merre nyerhetnétek egérutat. Megtorpansz Ágikával, s egy pillanatra fölnézel a magasba, mintha onnan várnál segítséget. Segítséget nem kapsz, jelet viszont igen: az emlékmű oszlopán álló géniusz egymás után háromszor hatalmasat csap mindkét szárnyával. Rémisztő hangja van: az erős szélben suhogó zászló és egy irdatlan, berozsdásodott fémszerkezet zaja. Aztán a géniusz helyezkedik még egy kicsit, míg végül visszaáll a majd’ száz éve megszokott pozitúrába.

A Szépművészeti.

Ez a megoldás. Mától ingyenes, ha berohantok, nem kell pepecselni a jeggyel, azt mondod majd, hogy a kislányodnak hasmenése van. Biztos nagyon fognak örülni, hogy minden majálisozó, akinek megy a hasa, ingyen összefossa az európai színvonalú vécéiket, de hát, mit lehet tenni?

Miután fölszaladtál a lányoddal a timpanon alá, az egyik oszlop mögül visszanézel. Üldözőid már kezdenek betódulni a lenti rácskapun.

            Nincs vesztegetni való idő.

– Apu, pipilni kell!