No, Márton, a füstölgő kanóctól hamar eljutottunk a kegyelemig… Most vissza a valóságba! Ablakot nyitni! Sőt, huzatot csinálni! De vigyázzunk, ehhez előbb vedd föl a fekete kötött sapkádat, nehogy megfázz, mert akkor nem ér semmit az egész művelet.

            Fejed biztonságba helyezése után óvatos duhajként először odúd ajtaját nyitod ki, amely az alagsor ásító sötétjére nyílik. A zsanér csikorgása már régóta zavar, de tapasztalatod szerint ez csak múlékony ajtóbetegség: ahogy jön, úgy el is múlik. Kipillantasz a durván meszelt, homályba burkolózó betonfalak és a mindenfelé futó csövek alkotta folyosóra, de nincs semmi mozgás. A meglepetés nem itt ér, hanem az ablakban.

            Amint kitárod a kis négyszöget, egy didergő fekete kismacska nyávog a képedbe hatalmas bánatoszöld szemekkel. Közben kicsi, vézna, reszketeg testét a falnak dörgöli. Teljesen fekete jószág, csak a nyaka alatt van egy szabályos kerek folt. Hirtelen Andersen meséje, “A kis gyufaárus-lány” jut eszedbe a fel-fellobbanó gyufaszálakkal. A cica szeme lobban föl úgy időről időre, mint a mesében a gyufaszálak. Ilyenkor egy egész világ sűrűsödik ezekbe a szemekbe, a kiscica-lét minden aprócska emléke, rettenete és vágyakozása. Most különösen ez utóbbi: “Eressz be, fogadj be, fázom idekint!”

            Neked se kell több, Márton, nem vagy szívtelen fráter, kivált, ha az efféle kérés váratlanul ér, és nem érsz rá gondolkodni – mint szegény kóbor kutyák esetében. Beemeled hát a kis jószágot, és próbálod apásan, szeretetteljesen a válladra tenni, hogy nyugodjon meg, most már minden jó lesz, de a kis dög köszönet- vagy köszönésképpen belemar mancsocskájával a képedbe. Mindkét arcodat végighúzza, szép szabályosan, majd a kis karmai megrekednek szakáll-gyapjad meglepően gyorsan nőtt liános, őserdei bozontjában. Úgy kell kicibálnod onnan. Bemutatkozásnak nem is olyan rossz, lagymatag ismerkedésnek semmi szín alatt nem nevezhető. Valamit tudhat a kis állat, ösztöne megsúghatta, hogy a langyosokat kiköpi az Isten. – Olyan vagy, mint egy kis ördög, legyen hát a neved Lucifer – mondod neki. Most meg fújni kezd rád a kis jószág. – Vedd megtiszteltetésnek ezt a nevet, légy szíves, ne fújjál, hisz ez azt jelenti, hogy “Fényhozó”, ha nem tudnád.

            Most döbbensz rá, hogy fogalmad sincs, milyen nemű. Ha nincs szerencséd, lány, és akkor adhatsz neki új nevet, vagy ha nem, akkor sajátosan ironikus értelemben használod a Lucifert. Próbálod megnézni a hátsó lába közét, de a cica nem hagyja magát, hevesebben ellenkezik, mint valaha. Hagyd el, Márton, ha történetesen meg is tudnád nézni, nem látnál semmit, mert a kis fiú cicák behúzva tartják a fütyijüket.

            Na, jó. Eddig megvagytok, de most mi legyen a következő lépés, a legfontosabb: mit adsz neki enni, amikor neked sincs szinte semmid? Elhatározod, hogy lemész tejért, őt meg addig itt hagyod a lakásban. Olyan szép világító szeme van, hátha mire visszaérsz, a képeiden az összes csillag barátságosan villódzik-lüktet-lélegzik, a hold jóindulatúan mosolyog, az ablakok pedig jóságos fényt árasztanak.

            Összekaparsz innen-onnan egy liter tejre valót, nadrágzsebből, ingzsebből, egy ötvenest a lassan gyűlő festékpénzből veszel el, de találsz egy lila tizest a festőállványon is: amikor egy színkompozíción dolgoztál, szórakozottságból akkor pingáltad be lilára, arra a színre, amelyik a legjobban illik “virtuális létezésedhez”. Amikor tíz perc múlva visszaérsz a GRobyból, Lucifert boldogan szunyókálva találod a radiátoron. Lám-lám, rögtön kiszúrta a legkellemesebb helyet. Olyan boldognak látszik, ahogy ott elnyújtózva pihen a langyos szerkezeten, mintha már kielégítette volna a mardosó éhség kis ördögeit.

Amikor egy használaton kívüli virágos tálkába tejet öntesz, és leteszed a fűtőtest elé a padlóra, engedelmesen leugrik, és kezdené lefetyelni, de rájön, hogy valamit előbb el kell tüntetnie, valamit, ami akadályozza a lefetyelés tiszta élvezetét: meggypiros nyelvecskéjével nagy igyekezettel próbál eltakarítani egy vékony, ízelt lábat, plusz még valamennyit a láb eredeti tulajdonosának testéből.

            Az egyik svábbogarad bal alsó fertályát pusztítja, Márton.

            A másik háziállatod sincs a helyén. És ki tudja, még hány svábbogár nincs ott, ahol tíz perccel ezelőtt volt?

            Valljunk színt. Ismerjük be, hogy nem azért hagytad meg a svábbogarak életét, mert buddhista hevület vezérelt volna, hanem mert lusta voltál takarítani. Reméljük, a pókokat is ugyanígy szereti, viszont kár, hogy a pormacskákkal – vagy inkább poroszlánokkal – nem fog szembeszállni.

            Minden normális ember a nap végén nyugalomra vágyik, ki így, ki úgy. Ki a családja körében piheni ki a nap fáradalmait, ki úgy, hogy újdonsült kiscicája a kiadós vacsora után felugrik a vállára, és ráborul, mint a büfiző kisbaba, ő meg csak simogatja, simogatja…

            E kiváló stresszoldó módszert – amely egyébként az immunrendszert is erősíti – sokszor volt módod alkalmazni az elkövetkezendő hónapokban, míg az idilli állapotnak egyszer csak váratlanul vége nem szakadt.