Nagyot szívsz a cigarettából, legalább másfél centire duzzasztod a narancssárgán izzó parazsat. Annyira felzaklat az emlék, hogy a szíved is kihagy egy ütemet, aztán mikor újra kezdi, a torkodban dobban egy nagyot.

            A közelmerészkedő cigánygyerekeket erélyesen elzavartad a hatóság által ideiglenesen rád ruházott hatalommal élve, vékony hangod hirtelen zengő baritonná vastagodott, úgyhogy nem is mert senki sem ellenkezni veled. Prófétai ábrázatod és üstököd ugyancsak tiszteletet parancsolt.

            Az olvadozó aszfaltról felpillantottál az égre, a szabadság birodalmába, azt remélted, hogy a végtelen, hűs teret látva tele tudod szívni magad friss pránával – ez sikerült is, legalábbis úgy érezted, pedig az ég csak fehéren izzó burok volt a szikkadt város fölött. Aztán leültél az utca árnyékos oldalán, egy kapualjban álló hokedlire, az akkor épp a sarki kocsmában ivó házmester törzshelyére, és árgus szemmel figyelted, nem lábatlankodik-e valaki a maradványok körül.

            És akkor szörnyű dolog történt. Mindig a legnyilvánvalóbbra nem gondol az ember. Nagy szirénázás, és két rendőrautó fordul be nagy sebességgel a sarkon, és mire rádöbbentél, hogy mi forog veszélyben, már át is gázoltak az úttesten feketéllő hamvakon.

            Jan Mattssonból szinte semmi sem maradt.

Kidobod a tövig szívott csikket a havas utcára, és gyorsan becsukod az ablakot. A szobát sikerült jól kihűteni és bebüdösíteni. Bizonyára nem figyeltél kellőképpen a füst mozgására, amikor felidézted a nyári utca képét.

            Odamész melegedni a bal sarokban lévő kis radiátorhoz, amely itt, az alagsorban édeskevés meleget ad; bezzeg ha a harmadikon laknál, ingre-gatyára vetkőzve nézhetnéd a téli utcát! Sok szépség persze onnan sem tárulna a szemed elé, mert itt a frissen hullott hó csak akkor szép, amikor szinte senki sem látja. Mert amikor az emberek reggel munkába indulnak, már összevissza van tapodva, a mindig siető szemetesek ráhullajtják a kukákból kicsorduló mocskot, a kóbor kutyák az ereszek tövében hagyják sárga nyomukat, s így tovább délig-délutánig, amikor többnyire jön az olvadás, de erről jobb nem is beszélni.

            A radiátor csövén két svábbogár melegszik. Ezek a te háziállataid, Márton. Bántani – vagy ne adj’ isten! – elpusztítani őket eszedbe sem jut, hisz egyszer már a nevüket is imába foglaltad. Volt már nemesebb állatod is, egy bánatos képű, fehér szőrnyakörves fekete korcs kutya, amelyet két éve öt doboz Chappivel – másfél napi hideg élelemmel – együtt kaptál egy szobrász ismerősödtől, aki külföldre költözött. Olyan ínséges idők jártak akkor, hogy négy Chappit elettél a Bundás elől, hiába nézett sóváran a dobozra, a nagy figyelemtől jobbra-balra forgatva ősz bajszú, okos kis pofáját.

            Lelkifurdalásod volt, mert sajnáltad, de nem tehettél mást. Úgyhogy gondos keresés után továbbadtad egy idős szomszédodnak, Marika néninek, akiről tudtad, hogy gondját fogja viselni és rendesen el is tudja látni a kis nyugdíjából. Szerettél volna pedig egy ilyen hűséges társat, és alig bírod megállni, hogy össze ne barátkozz az összes környékbeli kivert ebbel, amikor az utcán battyogsz, de beláttad, hogy csak hitegetnéd őket, úgyhogy összeszorítod a szád, nem szólsz, nem füttyögsz nekik, nehogy vesztükre melléd szegődjenek.

            Az odúd meglehetősen sötét, hiszen csak azon az egy kis ablakon jön be a fény, illetve jönne, ha az üvege nem lenne koszos, ha nem laknál az alagsorban, és ha lakásod nem volna olyan rossz fekvésű. Az első akadályt saját kezűleg elháríthatnád, de nem teszed, mert a takarítás gondolatára katatón depresszió tör rád. A másik kettővel azonban nincs mit tenni: sem a házakat nem tudod a kedved szerint ide-oda rakosgatni, mint óriáscsimóta az építőkockákat, sem a nap járását nem tudod befolyásolni, netán – a számodra legkedvezőbb szögben – órákra megállítani az égen.       

            Ráadásul az ablakod nem a zsákutca legvégében van, nem az utcahosszra nyílik – pedig ez volna jó –, hanem a szemközti házra. Úgyhogy csupán ennek az épületnek a rendszerint leeresztett redőnyű első emeleti ablakait látod, illetve az ablakod előtt elsuhanó nadrágos, harisnyás vagy pőre – szőrös vagy epilált – vádlikat, alul a koszlott cipővel, csizmával, meg-megbicsakló holdjáróval.

A nap csak három hónapig és tizenkét napig süt be rajta, öt perctől huszonegy perc időtartamig. A besütéses napok naptári középpontja a nyári napforduló. Ilyenkor a keskeny paralelogramma alakú fénycsík a padlóra vetődik, és az állandóan homályos lakásban olybá hat, mint valami önálló fényforrás. Ha épp otthon tartózkodsz, csak állsz, mint akit megbabonáztak, és meredten figyeled a csík mozgását. Ha látnád magad, azt hihetnéd, hogy egy Georges de la Tour-festményből csöppentél ide. Ez a tizenhetedik századi francia művész szinte minden képén konokul és rendíthetetlenül ugyanazt ábrázolta: gyertya által megvilágított, kísérteties emberi arcokat, alulról. Nézed, ahogy a paralelogramma vastagszik, majd újra elvékonyodik, és végül a semmibe enyész.

            De addig a lakás csodás átváltozáson megy át, amely annál becsesebb, minél ritkább és minél hamarabb véget ér: a fénycsík öttől huszonegy perc közti időtartamra átveszi az uralmat. Derült, tiszta időben – s feltéve, hogy a poros ablaküveg nem akadályozza, vagyis ha ablakod nyitva van – vakítóan élesen vetődik a kopott parkettára. Olyan élesen, mintha maga az ócska fa világítana; a fénycsík szélein homályos derengés, mint amikor az ember bőrére vetődik éles fény, amely, behatolva a bőr alá, az izmokig, onnan sugározza szét magát, s még az erek térképét is megrajzolja. A paralelogramma június huszadikától huszonnegyedikéig járja be a leghosszabb utat. Harminc centit araszol a padlón, majd kezd mászni fölfelé a festőállvány lábán, és öt centit meg is tesz. Mintha arra figyelmeztetne, hogy ideje dolgozni.  Aztán halványul a jelenés, és hamarosan el is tűnik: a nap belehanyatlik házad omladozó, szürke homlokzatába.

            Persze nem egyfolytában a csíkot nézed. De ha valaki látna, még azt hihetné, őrült vagy, pedig nem, csak ösztönösen szereted a fényt, hisz neked meglehetősen kevés jut belőle. Elmerengesz, milyen jó lenne, ha nem itt laknál, hanem Budán, mondjuk a János-hegy tövében, egy napos, délnyugati fekvésű, panorámás lakásban, amelynek az erkélyéről az egész budai hegyvidéket belátnád, a messzi Gellért-hegytől kezdve a Szabadság-hegyen át a Hárs-hegyig. Ott aztán tanulmányozhatnád a fény természetét, hogyan változik évszakról évszakra, napról napra, percről percre, hogyan kéklik a sok zöld, ha eső közeleg, és hogyan sárgállik, ha nyári estéken a lemenő nap simogatja az erdőt, mint anyuka a kisfia bozontos fejét; ott folyamatosan tanulmányozhatnád, milyen a nagyvárosi fényszennyeződés nélküli égbolton a csillaghullás, a Leonidák támadása, milyen a telihold, amely nyári éjjeleken ezüstfátyolba öltözteti a lombokat, milyen az, amikor balzsamos júliusi hajnalokon az idilli csöndben a bagolyhuhogást elnyomja a rombusz alakzatban északról délre repülő amerikai bombázók búgása, hogy másnap a hírtelevíziókon valószerűtlenül távoli, minaretekkel teletűzdelt, valószerűtlen zöld fényben úszó, valószerűtlenül néptelen éjjeli városokat láthass, amelyeket hatalmas zöld robbanások remegtetnek meg. Ott, a hegyek lábánál természetes körülmények között tanulmányozhatnád a téli fényviszonyokat: hogy ónos eső után, napfényes napokon a szemkápráztató jégpáncélba öltözött fák olyanok, mintha üvegből volnának. Megfigyelhetnéd, hogy a domboldalakban lehullott hó, mint valami titkosírás megfejtése, feltárja a fürkész tekintetnek, hol turkál egy-egy vaddisznó, s hol hever kidőlt fa. És mindenekelőtt tanulmányozhatnád a felhők örök színeváltozását. Ha ott kiülnél rajzolni vagy festegetni az erkélyre, észre sem vennéd, hogy minden pillantásod és minden ecsetvonásod egy életen át tartó ima része; ott már réges-rég megtanultál volna imádkozni, a természet egyenesen a szádba rágta volna az ima szövegét: “Édes Istenem! Te, ki azt a gyönyörű felhőt teremtetted, amelynek üllő alakja van, és amelynek az oldalát ezüsttel szegte be a növő hold, és aki amott azokat a sejtelmesen fehérlő fátyolfelhőket alkottad, amik mögül bágyadtan hunyorognak a csillagok, ilyen szépet ki se tudnék találni, még ha megfeszülnék, akkor se…”