– Ki az ördög nem hagyja, ötöske? Mi mindent megteszünk, hogy maga minél előbb tisztán, egészségesen elhagyhassa a kórházat – duruzsolja egy lágy, szőke hang, mintha kisgyereket nyugtatgatna. – Mért van úgy kikelve magából?

            Észre sem vetted, Márton, hogy az utolsó mondatot már üvöltöd. El is szégyelled magad, és halkan válaszolsz: – Azért, mert épp most közölték velem, hogy nem is létezem, csak regényhős vagyok…

            – Ugyan ki mondott magának ilyen butaságot, ötöske, mert én ugyan nem láttam és nem hallottam senkit. Nem volt itt senki az égvilágon, maga pedig meg se nyikkant. Aztán meg egyszer csak elbődült, mint a barom.

            – Itt a fejemben beszélt róla egy hang, azelőtt meg Isten tanított imádkozni.

            – Na, persze… – A nővérke különös tekintettel vizslat, nem is tudod, mert nem látod az arcát, meg egyébként is, ha látnád, fordítva látnád, márpedig a fordított arc csalóka. Egy széles homlok néha olyan, mint egy súlyos, túlérett tök, az áll pedig mint egy gyűszűnyi agyat burkoló kopasz fej egy széles küklopsz-szem fölött. A nővérke haja pedig mint egy fura, egyenes szálú szakáll. Ha viszont valaki nem fordítva nézi, egyidejűleg több kifejezést lát rajta: tanácstalanságot, hogy most melyik irányba kormányozza az ágyadat – a pszichiátria távoli épülete felé, vagy tovább, a tűzvészből megmenekültek szükségkórterme felé? Végül dönt, úgy látja, ennyi hülyeség még nem kóros egy művésznél. De más is megjelenik az arcán: először csak a szája szöglete görbed alig látható félmosolyra, majd az egész arcát elönti valami derűs kifejezés.

Márton, sosem tudhatod, mire gondol egy nő. Az bizonyos, hogy a nővérke nem azért mosolyodott el, mert örül, hogy leköpted a beléd erőltetett teával, nem örül, hogy elázott a bugyija; nem azért mosolyodott el, mert különösebben tetszenél neki így, félig összeégve; nem azért, mert vonzónak találná, hogy egy férfi nem nagy barátja a szappannak; nem azért, mert értékelné, hogy olyan hevesen ostromlod, amikor csak meglátod. Nem, nem ezért fordítja ágyadat balra, és gurítja be az ágyneműraktár kitárt, dupla katedrálüveg-ajtaján. Nem ezért, hanem mindezek ellenére. Hirtelen elhatározás volt a részéről. Mármint a raktár. Még kockázatot is vállalt vele, mert mit keres egy tolóágyas beteg egy nővérrel az agyonmosott, a sok használattól több helyen lyukas, piros billogos lepedő- és párnahuzat-tornyok és a halomba hányt szennyesek között?

– Majd én megmutatom, ötöském, hogy maga igenis létezik, nem csak regényhős! – jön valami váratlan magyarázatféle a nővérkétől. Persze még mindig nem tudod, Márton, mi jár a csinos kis fejében. Ha látnád az arcát, észrevehetnéd, mint sokasodnak a szeme sarkában a szarkalábak: még jobban mosolyog. Képtelen vagy elképzelni, mire futhat ki ez az egész utazás. Már kezdesz szédülni, ahogy a nővérke tol, csak tol, egyik ajtón be, a másikon ki, egyik teremből ki, a másikba be, jobbra-balra, összevissza. Mintha egy labirintusban kerengenétek elveszetten-eszeveszetten, céltalanul. Pedig nagyon is van célja a dolognak. A nővérke helyet keres. Egy viszonylag nyugodt zugot ebben a bolondokházában.

– Mit is mondott magának az Isten, mire tanította? – szegezi neked hirtelen a kérdést, talán csak azért, hogy leplezze izgatottságát. A kocsid – pontosabban az ágyad – közben lelassul és megáll.

– Hogy imádkozzak.

– Hát akkor imádkozzon, ötöske, hogy észre ne vegyenek bennünket! – suttogja a füledbe.

Megérkeztetek, Márton, a kórház legeldugottabb zugába. Ide talán még az épület állagáért felelős gondnok is csak véletlenül téved. Piciny helyiségben vagytok, amelynek szűk ajtaján a nővérke épp hogy csak be bírta tuszkolni ágyadat, és az ajtót is alig tudta becsukni maga után, mert fekhelyed alig valamivel rövidebb, mint a szobácska hossza. Ha egy kórház – orvosok, ápolók, betegek, látogatók által – frekventált részei is lepusztultak, el lehet képzelni, milyenek azok a helyiségek, amelyeket a kutya se látja. A falakon mindenfelé különböző vastagságú csövek futnak: eredetileg fehérre festették őket, de idővel megsárgultak, majd e sárga festéknek a tekintélyes része is lepergett, sőt, alatta már fölpattogzott a rozsda is. A csövek között pedig, valamint a helyiség sarkaiban áttekinthetetlen szövedékű, valamikor, a keletkezésükkor a hópelyhek kristályszerkezetéhez hasonlatos pókhálók terpeszkedtek, de mostanra azok is szétszakadoztak és elhagyatottan lengedeznek a szinte mozdulatlan levegőben. Nem a használattól foszlottak szét – nem, még sohasem repült beléjük légy –, a pókok nem vették semmi hasznukat. A pókháló is csak olyan, mint a vízvezeték: tönkremegy, ha nem használják folyamatosan. Ha a magasra vágott rácsos kis ablakon beszökhetett volna néha valami fény, bizonyos szögből akár szép is lehetett volna a még ép pókhálórészeken himbálózó lisztfehér porszemek látványa, de – sajnos – az ablak északra nézett. Bár odakint nemrég ment le a nap, a szobácskában örök félhomály borongott. Az egyik hosszanti fal mentén, egészen a mennyezetig durván ácsolt, szálkás faállvány, a polcain összevissza hajigált, ki tudja, milyen régi szennyes ágynemű, az ablak alatt rozoga éjjeliszekrény, olyan, amilyen a kórtermekben a betegek ágyai között van. A másik hosszanti fal mellett ebédlőasztal, keretében összetöpörödött és megvetemedett préselt forgácslap. Tiszta ágyneműt tornyoztak rá valaha, de a torony mostanra ledőlt.

            Mintha a tervező képtelen lett volna eldönteni, hogy mi legyen a helyiség rendeltetése: pihenő, raktár – netán szerelmesek találkahelye.

            – Ágnes vagyok – mondja a nővérke, és fenekét bepréseli az ajtó és az ágyad közé. Zárra nincs is szükség.

            – Én meg Má… Márton… – dadogod, és ezúttal még a szemed is elfelejt bekékülni. Mindig így van ez, Márton, ha a helyzet igazán komolyra fordul.

            – Szóval, azt akarod mondani, hogy ez nem létezik? – kérdi fenyegetően Ágnes, mintha személyes sértésnek vette volna bejelentésedet a regénybeli létedről, és kibuggyantja bal mellét. Mikor látja, hogy tétovázol, hozzáteszi: – Fogd csak meg, Márton, bizonyosodj meg róla, hogy valódi-e ez a cici –, s azzal odalép az ágyad mellé.

            Reszketeg csont-ujjaiddal nyúlsz a felkínált emlő felé, egyelőre nem tudod, hogy ez most filozófiai kérdés akar-e lenni, vagy valami más. Csak annyit tudsz, hogy a cici sápadt, sok anyajegy-pötty övezi a világosbarna udvart, és hogy meglehetősen lapos. A köpeny alatt, melltartóban teltebbnek látszott.

            – Hát, annak tűnik… – feleled kormos faarccal, miután éppen hogy csak hozzáértél ujjaid hegyével.

            – Azt mondtam, hogy fogd meg, nem azt, hogy érintsd meg! – biztat Ágnes nővér elnéző félmosollyal.

            Bajban vagy, Márton, mert nem tudod, hol találj fogást a cicin, ahhoz túl lapos, hogy csak úgy megmarkold, mint egy labdát, úgyhogy alulról ráteszed a tenyeredre, ott, ahol kissé kigömbölyödik. Behajlított tenyeredbe helyezed, és emeled föl, hogy teltebbnek lássék.

            – Tudod, Márton, a két gyerek… Hiába, nem olyan már, mint tíz éve. Kicsit elhasználódott. De neked szerintem így is megfelel, nem?

            – Hogyne, persze – vágod rá, és próbálod feléleszteni a bimbót tetszhalott állapotából: egyelőre teljesen belesimul a barna udvarba. Aztán Ágnes néhány halk, elhaló sóhaja után merevedni kezd az ujjaid közt a kis gombocska, és lassan morzsolgatni kezded.

            Vajon mi késztette erre az egészre Ágnest? Rossz sorsa vagy az irántad való szánalom? Mert ebben az állapotodban nemhogy férfinak nem, de embernek is alig látszol. Ám ki tudja, Márton, milyen mély kút a női lélek? Ágnes valamit kompenzálni akar veled, vagy csak mazochista? Talán úgy gondolja, hogy ha lemerül hozzád, onnan már csak fölfelé vezet út? Mert józan ésszel nehezen hihető, hogy megkívánt volna. No, de minden alkalmat meg kell ragadni, kivált azokat, amik maguktól adódnak. “Amit adnak, fogadd el” – mondogatta annak idején nagyanyád is.

            Ágnes a másik mellét is kiszabadítja, de mivel a te jobb kezeden hatalmas kötés éktelenkedik, váltogatva masszírozod a két bimbót a bal kezeddel. Sőt, mivel hosszúak az ujjaid, kitárt kezed két végpontjával – hüvelyked és középső ujjad begyével – egyszerre vagy képes izgatni az egyre érzékenyebb kis kúpokat. Kötelességszerűen végzed ezt a munkát, mint egy kis – haptákban fekvő – katona, aki sanyarú körülmények között is híven teljesíti a feladatot. Felötlik benned, hogy eddig akkor érezted magad a legközelebb a nővérkéhez, amikor tolt ki a pavilon bejárata felé, és egymás leheletét is éppolyan forrónak találtátok, mint a perzselő tűz szelét. Azelőtt mindig úrnőien, időtlenül gyönyörűnek láttad az arcát, a megközelíthetetlenség szobra volt a szemedben, olyan, aki szigorúan teszi a dolgát, igazságosan, de emberségesen, aki csupán azért veszi zokon a melle közé köpött teát, mert a tíz percig tartó átöltözés miatt a tervezettnél kettővel kevesebb beteget tud csak ellátni. Igen, de most, ahogy halkan nyögdécsel, hogy kintről meg ne hallják, miután baljával hátranyúlva felkattint egy törött burás falilámpát az ebédlőasztal fölött, láthatóvá válik, hogy a nap eseményei őt is igencsak megviselték. Halványkék szemfestéke félig lekopott, és látszik, hogy milyen vörös alatta a szemhéja – nyilván a krónikus kialvatlanság miatt. Oldalvást esik arcára a bágyadt fény, ami általában nem szokott jót tenni egyetlen arcnak sem: a bőr egyenetlenségeit előnytelenül és igazságtalanul kiemeli, sőt azt is, hogy az arc gazdája miképp igyekezett ezeket az egyenetlenségeket elkendőzni. De a vastag vakolatréteg sem képes eltüntetni az elhanyagolt, nem kellően ápolt bőr mély krátereit, mi több, a nap vége felé az izzadságtól szétkenődött, összetöredezett púderréteg olyan, mint a kietlen Mars homokdűnéi: még több ráncot formáz Ágnes arcára, mint amennyi valójában van rajta, mégpedig a legszokatlanabb helyeken.

            Amikor korábban azt mondtuk, hogy válogatás nélkül minden nőnek csapod a szelet, nem tettük hozzá, hogy azért nem minden nőt kívánsz egyformán: ha választanod kellene – vagy lehetne – két teljesen egyforma nő közül, akik csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik szeplős, a másik meg nem, te gondolkodás nélkül a szeplőset választanád. Ugyanígy, egy sima, feszes bőrű nő és egy valamivel löttyedtebb, elhasználtabb testű nő közül te az utóbbit választanád. Vonz a még szép, de már romló hús, az érett és enyhén megereszkedett bőr, vonz a nők arcára kiülő bánat és csüggedés. Úgy képzeled, te nyújthatnál nekik némi vigaszt – persze nem így, ahogy most vagy, hanem tisztálkodás után és legalább négy-öt kilóval nehezebben, s miután megszabadultál néhány nyomasztó gondtól. Ez azért nem elérhetetlen cél.

            Ahogy így elmerengtél, észre sem vetted, hogy kérges kezével Ágnes benyúlt a takaró alá, és gyúrni kezdte rosszabb napokat látott bögyörődet. Ujjbegyeid alatt a bimbók kőkeménnyé merevedtek, s eljött az ideje, hogy Ágnes fél kézzel kigombolja fehér köpenyét, s feltárja az igénytelen kincstári ruhadarab alatt pompázó franciás stílusú, kis gatyára emlékeztető csipkebugyit. Hihetetlen, hogy a nők mit meg nem tesznek egy elismerő férfi-pillantásért, egy átható tekintetért.

            Kérdés, hogy Ágnes kinek a kedvéért vette föl ezt a kifejezetten kényelmetlen bugyit. Hogy igen kényelmetlen lehet, azt onnan sejted, hogy a melléről leveszed a kezed, és megpróbálod hátul bepréselni vékony ujjaidat a csipkekreáció és a pörsenéses feneke közé. De nem megy, mert középütt szörnyen bevág neki az anyag. Ez a nap kész szenvedés lehetett számára. Miközben hátul a kezeddel dolgozol, elöl a szemed fogadja be a tetszetős látványt. A hófehér, áttört bugyi közepén kiterjedt sárgás folt éktelenkedik, ami nem Ágnes esetleges korai vizelettartási problémájára utal, hanem arra, hogy nem volt módja fehérneműt cserélni, mióta teával leköpted. De visszatérve: ki tudja, kit akart boldoggá tenni a bugyival? Valamelyik orvost? Saját magát?

Vagy téged?!