Tűzkeresztség

– Most segíts, Istenem…! – recseged füsttől reszelős hangon a biztos révben, a pavilon kapuja előtt. Néhány ápolónő áll odakint, és nagy vizes kincstári törülközőkkel csapkodja a lepedődbe belekapott lángokat. Mivel most szükséghelyzet van, nem nagyon van idejük kicentizni, pontosan hol csattanjon a törülköző, nem tudják, hogy a te csenevész tested szenvedi meg buzgó tűzoltásukat. Hol az arcodon, hol a hasadon, hol a combodon landol a csípős törülközővég.

            – Úrnőm, ne verjen már, az Isten szerelmére! – hörrented félig hunyt szemmel, rándulsz egy nagyot fektedben, és vadul hadonászni kezdesz, már amennyire kezeden a kötés engedi. A záporozó csapások lerántják tudatodról az amnézia fátylát, és emlékezetedben egyetlen másodpercbe sűrítve a maga pőre valóságában föltolul az összes Dominaland-beli élmény.

            Ugyanebben a pillanatban fejedre orvul jókora törülközőt nyomnak nagy hirtelen, s megint majdnem megfulladsz. Az egyik nővér büdös pörkszagot észlelt, és észrevette, hogy zsírosan serceg a szakállad meg a hajad, ösztönösen eloltotta hát üstököd kéretlen fodrászát. – Szállj már le rólam, Be…B…Bea – fojtja beléd kiáltásodat a nedves, kopott frottír. Olybá tűnik, Márton, hogy téged még azok is adjusztálnak, akik jót akarnak neked. Amikor leszedik fejedről a törülközőt, az ápolónők is elszörnyednek a látványtól: többé-kevésbé tarnak mondható koponya csatakosan letapadt, sörtényire pörkölődött hajszálakkal, egyenetlenül összeégett szakáll, félig elhamvadt bajusz, és annyi szétkenődött korom, amennyi becsületére válna egy jól álcázott amerikai katonának is valamelyik sivatagi országban. Busa szemöldöködet durván, válogatás nélkül epilálták a lángok, csupán szép hosszú pilláid menekültek meg a pusztulástól, mert a szemed olyan mélyen ül, hogy annak a két barlangszerű üregnek nem voltak képesek a mélyére hatolni.

            – Hát, ennél már jobb bőrben is láttuk, ötöske, de ne búsuljon, örüljünk, hogy a kis perzselődésen kívül nagyobb baja nem esett. Megvan füle-farka, mit akar még…? – mondja a fiatal nővérke, aki utánad szintén kijutott valahogy a veszélyzónából.

            – Éééén? Semmit… – válaszolod sértetten, és ködös tekintettel fölnézel a magasba. Az égi tájkép mozdulatlan és jellegzetesen októberi: szélfútta, összevissza tekeredett rózsás fátyolfoszlányok és fázósan összebújó bárányfelhők változatos szövedéke búzavirágkék alapon, s az egészet néhány oszladozó kondenzcsík szabdalja. Becsukod a szemed. Kinyitod. A felhők mintha távolodnának. Megint becsukod. Kinyitod. A felhők megint távolodnak.

Hol a vízzel kell megküzdened, Márton, hol a tűzzel – melyik elemmel nem küzdöttél még meg? A földdel és a levegővel egyfolytában viaskodsz, a föld állandóan lehúz a sarába, a levegőég meg szüntelenül incselkedik veled, csak a vágyaidat gerjeszti.

Most pedig már az ég is menekül tőled.

– Istenem, Istenem, mit vétettem ellened? – nyílik végül elhaló sóhajra ajkad.

– Az a vétked, Márton, hogy csak a szükség órájában jutok eszedbe! – hallik egy rezes basszushang a magasból. Riadtan tágra nyitod a szemed, és kérdőn nézel a körötted munkálkodókra. Az ápolónők lankadó igyekezettel csépelik a lángokat, bizonyára látják már, hogy a csatát megnyerték. Nézed az arcokat, de semmi változást nem látsz rajtuk, ugyanaz a fásultság tükröződik a szemekben, mint mindig. Kémlelni kezded az eget: csak egy varjú tereli összébb az égi bárányokat. Fürkész tekintettel figyeled, nem kandikál-e valamelyik többrétegű fátyolfelhő mögül egy zord szemöldökű, pirospozsgás arcú, fehér szakállú, harangkabátos óriás, de hiába. Az egyre vizesebb kék kárpit nem feslett föl sehol, hiába pásztázod keresztül-kasul. Ha pedig tekintetedet mereven egyetlen világosabb pontra – például egy felhő csücskére – szegezed, még kevesebbet látsz, hiszen pár másodperc múlva minden összefolyik a szemed előtt, az amúgy is gyönge kontúrok teljesen megszűnnek. Mint amikor éjjel egyedül romantikázol: felnézel a tiszta égre, s addig bámulsz egy pislákoló csillagot, amíg szemérmesen el nem tűnik vizsla pillantásod elől. Aztán ha egy kicsit másfelé nézel, ismét előbújik.

– Hiába bámulsz, Márton, én a földi szemnek láthatatlan vagyok! – szólal meg ismét a hang, ha lehet, az iméntinél is erőteljesebben: úgy görög végig az ég boltozatján, mint a mennydörgés, szinte kettéhasítja a levegőt, akár egy irdatlan fatörzset. – Ne nézz ilyen sértett csodálkozással, hisz festettél te már mindenféle káprázatokat, festettél zöld napot, ahogyan a szemhéjad mögött megjelenik, meg mindenféle színpompás, titokzatos szőtteseket, amelyek akkor tárulnak eléd pazar bőségben, ha jól megnyomogatod a szemedet… Miért vagy hát most ennyire meglepve? Egyébként is, nézz körül, látod te ezeken a szegény, táskás szemű ápolónőkön, hogy bármit is hallanának a beszélgetésünkből? Tegyük próbára őket, Márton. Kiálts valamit jó hangosan, és figyeld, hogy meghallják-e.

– Hol vagy, Isten bácsiiiii?!! – kiáltod torkodszakadtából, és tényleg, az ágytüzedet oltogatók rád se hederítenek. Egyetlen pillantásra sem méltatnak, nemhogy összerezzennének oroszlánbőgésedtől.

– Na, látod, Márton, még a szádat se nyitottad ki, olyan mozdulatlan voltál, mint egy sírszobor…

– Köszönöm, Istenem, meggyőztél; a hízelgő hasonlatért pedig különösen hálás vagyok… – dörmögöd magadban.

– Duzzogunk, fiam, duzzogunk?! Örülj, hogy eddig mindig utánad nyúltam, és nem hagytalak elveszni, pedig te mindent megtettél annak érdekében, hogy mielőbb alulról szagolhasd az ibolyát… Én szüntelenül csodákat teszek veled, pedig számomra egyszerűbb és kényelmesebb lenne, ha inkább lezárnám az aktádat, és magamhoz szólítanálak.

– Talán jobb is lenne – feleled mélázva –, annyit szenvedek itt, mint az állat…

– Hát éppen ez az, Márton. Állandóan rohansz mindenhova, mintha géppisztollyal kergetnének, de öt percet nem vagy képes rám szánni naponta. Öt percet sajnálsz tőlem, hogy magadba mélyedj, és őszinte odaadással imádkozz hozzám! Nem nekem teszel szívességet vele, te idióta, hanem magadnak. Azt hiszed, olyan nagy szükségem van nekem a te nyavalygásodra? De ha már ennyiszer megmentettelek a haláltól, épp akkor ne figyelnék rád, amikor imádkozol…? Hát nem érted, te szerencsétlen, hogy itt nem az én létemről van szó, hanem a te kis életedről?!

– Jól van, Istenem, bocsáss meg, ne haragudj… De azért hadd jegyezzem meg, hogy te mostanság leginkább a hallgatásodról vagy híres… – szítod tovább az ellenkezés parazsát.

            – Kihúzod a gyufát, Márton, ha feleselsz itt nekem! Azért hallgatok egyre többet, mert az emberek elfordultak tőlem, abba a tévhitbe ringatták magukat mérhetetlen fölfuvalkodottságukban, hogy nincsen szükségük rám. Bezzeg régen mindig jelen voltam közöttük, társuk voltam minden lépésüknél; vezettem őket, mert a kezembe tették az életüket; nem is érezték ennyire elhagyatottnak magukat, mint manapság… Szégyen, gyalázat, Márton, hogy ezt épp neked kell magyaráznom, a művésznek, aki kiválasztott vagy az emberek között. Én választottalak ki, fiam, olyan tehetséget adtam neked, ami másnak nincs…

            – Sokra megyek vele, Uram, csak filléreket kapok a munkámért. Kérlek szépen, adjál pénzt, nőt, sikert, hogy én is jól érezhessem magam egy kicsit ebben a világban – mondod, és továbbra is sóváran legelteted tekintetedet az égi rónán, talán még mindig reménykedsz, hogy valahol feltűnik a jóságosan szigorú arc.

            – Nem szégyelled magad, Márton? Eddig rám se hederítettél, most meg egyszerre minden kéne!? A fohásznak éppen az a lényege, hogy az ember a mindennapjai részévé teszi, ugyanúgy hozzátartozik az életéhez, mint az étkezés vagy a lefekvés szertartása… Úgyhogy már nem is tud nélküle élni, hiányérzete van, ha nem imádkozott…­

            – Igen, erős hiányérzetem van, amikor igazi képet festek, mintha a semmiben lebegnék, légüres térben, ahol senki sincs velem. Majd’ megfulladok a magánytól.

            – Épp ezért imádkozz, Márton, ha imádkozol hozzám, nem leszel magányos… Na, fel a fejjel, én szeretlek téged, fiam, tudod.

– Jóóó… hát örülök neki, de hadd ne kelljen ennyit szenvednem… – sóhajtasz olyan mélyről, hogy majdnem könnybe lábad a szemed az önsajnálattól.

            – Márton, hogy végre megértsd az összefüggéseket: annak okozok fájdalmat, és azt hagyom szenvedni, akit szeretek. Azért hagylak szenvedni, hogy még érzékenyebb légy és még jobb képeket fess.

            – De hát ez így nekem nagyon rossz…

            – Na, ide figyelj, Márton. Úgy beszélsz, mintha ugyanabból az anyagból lennél, mint a mai kor embereinek többsége…

            – Miért? Én is más anyagból vagyok tán, mint a kommunisták?

            – Úgy értem, te finomabb anyagból vagy, te csupa szellem vagy, ha sokszor nem is látszik rajtad, mert még mosdani is elfelejtesz a nagy igyekezetben. De jó. Ám legyen. Ha a testről akarsz beszélni, hát beszéljünk arról. A beteg testről. Elvégre kórházban vagy… Hát, ezt azért nem hittem volna, a kutya mindenségit! Én, az abszolút szellem, én, kénytelen vagyok arról papolni neki, hogy mi a jó a testének! Ha volna vérem, menten felforrna… Na, Márton, kérdem hát tőled, szerinted milyen a te immunrendszered?

            – Nem valami jó, Uram, állandóan megfázom, meg minden bajom van.

            – Na látod, és szerinted mivel erősíthetnéd legkönnyebben és legolcsóbban?

            – Nem tudom, pedig jó lenne ismerni a legolcsóbb gyógyszert. Nem dúskálok a pénzben.

            – Hát imával, Márton! Hiszen erről beszélünk, nem? Ha hozzám fordulsz, belülről erősíted magadat; erősíted a hitedet, a reményt, a szeretetről nem is szólva. Elhanyagolod magad, és aki magát nem szereti, az mást sem szeret, és őt sem szereti más. Új életet kell kezdened.

            – Sokszor próbáltam már, Uram, de sohasem sikerült. Mondd meg, hogy fogjak hozzá?

            – Imával és szappannal.

            Ekkor az Úr elhallgatott – nevezzük így, te tisztelted meg e névvel –, elhallgatott, és az ágyadra nagy puffanással egymás után több ismeretlen tárgy zuhant, még az ócska sodrony is meg-megnyikordult a becsapódásuktól. Az ápolónők abbahagyták a munkát, és ijedten hátrahőköltek. Majd az egyiküknek te is eszébe jutottál, és vaságyadat gyorsan kijjebb húzta a kórházépület bejáratától.

            Nyilván az villant az agyába, hogy a pavilon vakolata s maguk a százéves, szecessziós stukkó-füzérdíszek potyognak. Már évek óta kint volt a négyszögletes épület összes külső falán az “Omlásveszély” tábla, de mivel a felújítás rendre elmaradt, a kórház vezetésének döntenie kellett, bezárja-e az épületet s ezáltal betegeket foszt meg a gyógyulástól, vagy nem zárja be, de mindenkit balesetveszélynek tesz ki. Az utóbbi mellett döntött.