Zsupsz! Az ágyad hirtelen megáll. Nem kellett se fékezned, se semmi. Téged mindig túl sokat foglalkoztat minden ismeretlen, Márton, aztán amikor megismered, kiderül, hogy általában sokkal szelídebb és egyszerűbb, mint képzelted. Szőrös, erős ápolói karok biztos kézzel elkaptak, és kész. Nyilván nem hagyják, hogy szakadékba zuhanj, vagy hogy odakenődj a kórház falára… A kötözőhelyiségben sterilen beöltözött orvos és ápolók várnak. Majdnem olyan, mintha újabb műtétet akarnának végrehajtani rajtad. A nyakadnál zöld lepellel most is ugyanúgy eltakarják a testedet, nehogy véletlenül le találj pillantani rá. Ez annál is fontosabb elővigyázatosság, mert most nem altatnak el. Te azonban ki tudod következtetni, mi folyik, hiszen látod, amint az asztalról egy gumikesztyűs kéz elvesz egy ollót, aztán hallod és érzed is az olló nyiszatolását – majd pedig szemed sarkából látod a szemétládába hajított első gézréteget. Csak egy pici élénkpiros folt van a közepén. De ahogy az olló kérlelhetetlenül csattog tovább, újabb meg újabb gézrétegek röpülnek a ládába, s ijedten tapasztalod, hogy a piros mélyvörösre vált, és ez a vörös egyre inkább kiszorítja a fehéret. Az utolsó réteg csurom vér, iszonyodva nézed, és mivel – festő lévén – vizuális típus vagy, elképzeled, hogy a gézben, a melleden az előbb még halomban állt a vér; láthatatlanul terjeszkedett egyre kijjebb és följebb, ahogy egy alattomos betegség falja föl apránként a testet… Na, de ha még azt is látnád, milyen szörnyen néz ki a frissen, széles öltésekkel összevarrt sebed, és hogy hogyan állnak ki belőle a takarosan elkötött, sebkötöző műanyag szálak végei, akkor még nagyobb megrázkódtatás érne: egy nemrég boncolt, majd a temetésre hevenyészve összefércelt hullának látnád magadat. De erre szerencsére nem kerülhet sor, és nemcsak a zöld függöny miatt, hanem mert időközben a rengeteg vér látványától elvesztetted az eszméletedet.

A kórteremben térsz csak magadhoz, miután ágyadat a helyére gurították. Kinyitod a szemed, s a jól ismert havasi tájképre számítasz. Tőled balra azonban, míg távol voltál, hatalmas, sötét hegyoszlop nőtt ki a földből. Nemcsak nagysága feltűnő, hanem az öltözete is: színfekete. Közvetlenül a fejed mellett két lapátkéz, összekulcsolva: kérges, itt-ott májfoltos bőr, az ujjak belső oldalán a zöldségesek szinte lemoshatatlan, zöldesfekete kosza, hosszában töredezett körmök, amikről kezd kopni az élénkpiros lakk. Ahogy tekinteteddel egyre följebb vándorolsz az oszlopon, rossz sejtelem fog el. Még mielőtt a jelenés megszólalna, te már rájöttél, hogy ez – az anyád.

            – Hát veled mi történt, Márton?! – A fenyegető hangsúly miatt nem is kérdésnek hat, inkább dörgedelemnek. Üdvözlésnek semmiképpen. – Nemrég tudtak csak elérni a piacon, azt mondták, súlyos, de nem életveszélyes állapotban fekszel. Hát mit csináltál, teee?!

            – Nem tudom, anyu… – Bátor válasz ez a részedről, Márton, mert tisztában vagy vele, hogy anyád nem szereti az ilyen feleleteket.

            – Hát te teljesen meghibbantál, fiam, az istenit neki! Majdnem meghalsz itt nekem, és még azt se tudod, mi történt veled? Mindent mástól kell megtudnom?! Mint amikor telefonszexeltél, és csak a huszonötezres számlából értesültem a dologról?! A mindenségit, fiam, nem mondtam, hogy vedd el a Renátát?! Akkor legalább lenne feleséged, vele élhetnél rendes házaséletet, nem kujtorognál minden cafka után, akinek nem kellesz…

            – De hát mondtam, hogy a Renus fél szemére rosszul lát és ferde az orra…

            – Ne vitatkozz itt nekem, nézze meg az ember, te anyaszomorító, mit képzelsz, milyen nők állnak szóba veled?! Tán a Klaudia Siffer meg a Szindi Króford? A te korodba már minden rendes férfinek felesége van, fiam, nem a szegény özvegy anyja kontójára élvezkedik a telefonba! Minden zsák megtalálja foltját, Márton. Te is megtaláltad a hozzád illőt, de amilyen pipogya vagy, elszalasztottad.

            – Én nem vagyok zsák! – törsz ki méltatlankodva, próbálva megőrizni emberi méltóságod morzsalékát, pedig tudod, hogy anyádnál visszabeszéléssel nem aratsz sikert. – Ne idegesíts, anyu, én most nagyon beteg vagyok!

– Jól van, fiam, nyugodj meg – mondja higgadtan özvegy Csőreghné –, de azér kedves lány a Renáta, és tégedet, talán egyedül tégedet képes lett volna elviselni… Persze akkor rendes munka után kellett volna nézned, mert felhők pingálásából nem lehet családot alapítani! – emeli fel ismét a hangját a mondat végére. – Lettél volna inkább szobafestő-mázoló, akkor a Renátának se lehetett volna semmi oka panaszra… Hát kinek kellenek a te képeid, fiam?! – kanyarodik vissza a számodra legérzékenyebb témához anyád. – Csak szürke meg kék foltok vannak rajtuk, ha meg nem felhőket festesz, akkor mindenféle krikszkrakszokat rajzolsz… Azok se sokkal jobbak, az embernek az élettől is elmegy a kedve, ha csak rájuk néz… Hát ezér nem fogynak, fiam, ezér nem kellenek a kutyának se. Ha szomorút akarsz festeni, mér nem fested meg Krisztus urunkat a keresztfán? Te mondtad, hogy régen mindenki aztat festette, meg hogy miket csinált életébe… vagy a Szűz Máriát a kis Jézussal… akkor te mér nem vagy képes rá? Mi?! Vagy mér nem azokat a takaros kis képeket rajzolod, tudod, azokat, amiket a Várba is csináltál? Azokból legalább egy kis pénz ütötte a markodat. Én se adok ingyér egyetlen szem almát se a piacon.

– Jó, de azok művészileg nem értek sokat… – próbálod magyarázni a lehetetlent.

– De megvették! Hát akkor hogyhogy nem értek, te szerencsétlen?! Az ér valamit, amit megvesznek. A Katika is festi azokat a szép muskátlikat meg mindenféle más virágokat, és szépen megfizetik a munkáját. Tebelőled soha nem lesz ember… Az apád is ugyanilyen élhetetlen volt, ő se vitte semmire, pontosan rá ütöttél. Örök vesztes vagy te, fiam… – fejezi be mélázva, s a tekintete egy pillanatra meglágyul. Ez szokatlan érzelmesség nála, olyan, mintha hosszasan cirógatná az izzadságtól csapzott hajadat.

– Jól van, anyu, köszönöm a biztatást, most különösen jólesik…

– Még szülő anyádat se voltál képes megfesteni!

– Dehogynem, csak neked nem tetszett, mert nem találtad eléggé szépnek magad, és dühödten összevagdostad a konyhakéssel…

– Hát persze, fiam, a képnek szépnek kell lenni, nem randának. Hát hogy néz az ki? A Katika mér tud szép muskátlikat festeni?

Az esztétikai vita teljesen kikészít, Márton, az utolsó kérdésre már nem is válaszolsz. Egyáltalán, nem is szólsz többet anyádhoz, pedig kérdezte, mit főzzön neked holnapra, mit hozzon. Te dacosan elfordítod a fejed, és sértetten magányodba gubózol, hiszen még a tulajdon anyád sem ért meg. A fekete óriás esetlenül szedelődzködik az aszott bőrű férfibetegek között, közben meg valami “jó kis húsleves”-ről motyog határozott kontúrú bajusza alatt – remélhetőleg nem házi cérnametélttel. Nyilván ő is érzi, hogy egy kissé túllőtt a célon, nem folytatja otromba széptani szemináriumát.

Hanem megy.

Te viszont maradsz, Márton, és a nap még korántsem ért véget. Sőt, bizonyos értelemben még csak most jön a java. Kezdődik azzal, hogy behozzák a vacsorát, és a védőfólia borítású műanyag tálcát – rajta egy darab szívós zsemle, egy darab kis vaj, valamint egy szelet sápadt felvágott – odateszik új kötésedre, az általad fogyasztandó étkek “törzshelyére”. De nem úgy folytatódik a történet, hogy fél kézzel kibontod a fejedelminek nem nevezhető estebédet, és befalod, miközben az ablakon át az alkonyi fényeket, a ferde, szinte fekvő sugarakat és az erős őszi pára miatt a plein air estéli színeinek játékát figyeled – hanem úgy, hogy amint a vacsora a melleden terem, fanyar füstszag kezdi facsarni az orrodat. És a többi betegét is, akik ugyanolyan gyanakvó ábrázattal szimatolnak a levegőbe, mint te.

Két másodperc múlva beviharzik a fiatal nővérke, és erőltetett nyugalommal közli, hogy evakuálni kell a pavilont, mert egyelőre ismeretlen okból kigyulladt a csupa faborítású bejárati traktus, már hívták a tűzoltókat, de addig is szeretnék a betegeket kimenekíteni. Csak semmi pánik, nyugtat benneteket, minden rendben lesz. Sajnos, csak egy kijárat van, az ablakok pedig ebből a szempontból használhatatlanok, úgyhogy majd gyorsan átjuttatnak valahogy az égő részen.Nem valami biztató, Márton, még szerencse, hogy gurulnak az ágyaitok. Bejön még a testes nővér is meg valami takarítónő-féle, és tolni kezdik az ágyakat a kijárat felé. Bizony, nem véletlenül állapítanak meg alacsony ágyszámot egy-egy kórteremre, mert ha baj van, nehéz a menekülés. Az amúgy is túlzsúfolt helyiségben ágyaitok most úgy tolonganak a kijárat felé, mint a megvadult marhák, amikor beszakad a karám teteje. Te az utolsók közt kerülsz sorra, addigra már a füst szinte elviselhetetlen, még jó, hogy irdatlan belmagasságú a régi építésű pavilon, s így a forró füst előbb fölfele száll, az ottani légteret tölti ki. Mindenesetre az ágyad fölött mindössze fél méterre áramlik a fekete, átláthatatlanul sűrű égéstermék. A fiatal nővérke egészen ráhajol az ágyad fejére, olyan közel van az arcodhoz, hogy a dübörgő tűzben is hallod ijedt lihegését, szinte kétrét görnyed, csak néha sandít egy kicsit föl-előre, hogy jó helyre irányítsa a járművedet, amely – reméled – nem mozgó urnaként fogja végezni, te pedig nem rostélyosként. A folyosón már perzsel a forró huzatszél – most nemigen van szükséged sapkára, Márton –, egyikőtök se lát már túl sokat, csak nagyjából az irányt, ami jelen esetben a tűznégyzet (a körbeégő kijárat) kellős közepe. Azt célozza meg az utolsó pillanatban a nővérke, mielőtt belekapna a lepedőbe a tűz az ágyad végén, és a zúgásban azt üvölti, “Kapaszkodjon, ötöske, hunyja be a szemét, és vegyen egy nagy levegőt, amikor mondom… MOST!