Írtam egyszer egy falusi novellát, Lagzi volt a címe, abban egy elhagyott szerető azzal állt bosszút volt barátnőjén, aki éppen a lakodalmát tartotta, hogy este, a nagy táncikálás közepette, befújta szippantókocsija tartalmát a táncterem közepére... És mit ad isten, a novella megjelenése után két héttel, Janox, az Irodalom visszavág c. lap szerkesztője somolyogva az orrom alá nyom egy kis hírt valamilyen újságból, amiben az áll, hogy valahol délen, talán Portugáliában - mindenesetre nem a Közel-Keleten!! - egy lakodalmas menetbe robbanószerrel megrakott teherautóval behajtott az elhagyott szerető, és felrobbantotta rakományát... Ha én ilyet találok ki, azt mondják az olvasók, hogy nagyon elvetettem a sulykot, ez azért már mégis túlzás.
    A valóság mindig sokkal durvább, mint amit az irodalom ábrázolhat. Természetesen írhat az író is megtörtént estekről, de akkor az tényirodalom lesz. A szépirodalomban mindig moderálni kell az élet és a kőkemény valóság mértéktelen túlzását. Ha a teherautós sztorit vettem volna alapul, és abból kerekítettem volna elbeszélést, minden hozzáértő azt mondta volna, hogy ez teljesen hihetetlen és hiteltelen, tanuljak meg írni.
    Mellesleg a szippantókocsis eset is megtörtént, de nem volt olyan durva, mint a robbantós.
    Egy másik novellában egy falusi idiótáról írtam - Csulák Lajos volt a becsületes neve meg a novella címe is -, aki a Vészhelyzet-ből ellesett módszerrel igyekezett meggyógyítani gutaütött apját. És két ócska szenes vasalóba áramot vezetett, és afféle "defibrillátor"-ként használva őket, nekinyomta a fater mellének. Nos, az öreg meghalt, Lajos meg börtönbe került, de elnöki kegyelemmel szabadult, mert nem tudta, mit tesz, olyan hülye volt.
    Pár nap múlva a sajtóból meg egy olyan bődületes marháról hallottam, aki ötszörösen túltett az én "Lajosom"-on.
    Isten állatkertje sokkal nagyobb, mint bármelyik író szárnyaló fantáziája.