Szappanos Gábor

2016.jan.14.
Írta: Sz.indbád01 Szólj hozzá!

Szindbád Szantorinin (2. rész)

Az indulás nem ment valami könnyen, mert Ferihegy felé a taxiban levált a kecsegeorrú cipő talpa, és sürgősen szerezni kellett még egy pár lábbelit.

            – Képzelje, Szindbád – szólalt meg Prózay, amikor már a gépen ültek, a business classon, és a stewardessek mindent megtettek azért, hogy a Magyar Írószövetség vendége maradéktalanul jól érezze magát –, képzelje, micsoda skandalum volt egyszer Pesten: a cipőboltokba hatalmas készlet érkezett valami rendkívül elegáns spanyol férfi félcipőből, aztán másnap a vásárlók felháborodva vitték vissza az árut, mert levált  talpa… Kiderült, hogy halottöltöztető cipő volt, csak nem nézték meg alaposan a leírását…

Tovább

Szindbád Szantorinin (1. rész)

A kripta először csak üresen kongott.

– Szindbád úr! – kiáltotta be valaki még egyszer. Kisvártatva nyikorgás hallatszott, majd az egyik homályos boltozat alól neszezés. A kripta bejáratában álló férfi odavilágított az elemlámpájával. Egy koporsófedelet feszegettek belülről. Nem sok időbe telt, hogy teljes életnagyságban kimásszon a szúrágta faládából egy madárijesztőre emlékeztető, felöltözött, mumifikálódott csontváz.

– Ön Szindbád úr, a hajós?

– Személyesen – recsegte a csontváz, majd szemlátomást rögtön megindult rajta valamiféle változás, melynek során percről percre emberibb formát öltött. Mintha kiszikkadt bőre éltető nedvességgel kezdene telítődni.

Tovább

Keménytáblás kiadás

Jövő kedden jelenik meg hivatalosan az erősen erotikus regényem, A királynő mélyén:

Titokzatos kézirat kerül elő egy fővárosi könyvtár mélyéről, nyolcvanévi titkosítás után. A szerzője egy legendás író, aki a maga korában nem adhatta ki az erotikus történelmi kalandregény alcímet viselő művét, mert botránykő lett volna belőle. Két mindenre elszánt, kéjvágyó kalandor mérkőzik meg benne egymással, életre-halálra, hogy eldöntsék, melyikük az igazi. Ugyanis mindketten ugyanannak a több ezer éves irodalmi hősnek mondják magukat, aki sorra-rendre feltámad halottaiból.

 

Tovább

Szindbád, a holdolajos képű temetői hajós (2. rész)

Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a hajós könnyebbnek találtatik a bibliánál, de aztán elbillent a láthatatlan mérleg nyelve, és a szellemek, valamint egy heves szélroham, amely a félig nyitva felejtett ajtón zúdult be, együttes erővel a helyére taszajtották a könyvek könyvét. Hátravolt még a feladat, hogy Szindbád kinyissa a vaskos bibliát, hogy olvashasson is belőle. A sors, a szerencse vagy a Jóisten Szindbád kezére játszott, mert a könyvnek a hátsó borítója került fölfelé, tehát a rövidebb, újszövetségi rész tanulmányozásához csupán ezt a borítót kellett kihajtania. Szindbád amúgy is csak az újszövetségi igére vágyott, a szeretet jó híreire, az ószövetség haragvó Istenének nyugtalanító hírei nem érdekelték. Szindbád minden erejét megfeszítve, két karral nagy nehezen kihajtotta a borítót, s innentől fogva a Szentlélekre bízta magát: hagyta, hogy a szél lapozzon a könyv leheletvékony lapjai közt. Úgy vélekedett ugyanis, hogy ha a Szentlélek látogat be a kriptába szél formájában, akkor a megfelelő, éppen aktuális evangéliumi részeknél és verseknél fog kinyílni a Szentírás. (Bár élt a gyanúperrel, hogy nem minden szélben a Szentlélek lakozik, sőt, a szelek többségét eredendően gonosznak tartotta…)

Tovább

Szindbád, a holdolajos képű temetői hajós (1. rész)

Szindbád száz év múlvára állította be a régi temetőőrtől ajándékba kapott, kriptabéli vén vekkert, amely megszólalásig hasonlított a hagyományos, csörgő ébresztőórákhoz, de nem az volt, hanem olyan szerkezet, amit szellemek húztak föl naponta leheletszerű suhanásukkal, amikor a kriptát meglátogatták, vagy valamilyen elintéznivalójuk akadt más kísértetekkel a sírkertben. Szindbád arra gondolt, hogy ha ő dönti el, mikor akar legközelebb föltámadni, és saját maga állítja be a szellemórát, akkor talán nem lesz kiszolgáltatva másnak, saját kezébe veheti a sorsát, s uralhatja az időt.

 

Tovább

Kandúr Gy. Szindbád dicstelen feltámadása (2. rész)

Szindbád menekülőre fogta a dolgot. Riadtan betért egy fodrászatba, és lehuppant az első üres forgószékbe, az ablak mellett. Csak nézett ki a kirakatüvegen elkerekedett szemmel, a hajlakkos flakonok és zselés tubusok között, és ámult.

– Uram, mit parancsol? – zökkentette ki borús gondolataiból egy unott női hang.

– Beretválást kérek és egy hamvvedret, ha meg nem sértem. Meg egy jó szivart, ha volna – mondta Szindbád, és előre örült, hogy egy kicsit megpihenhet, s miközben óvatos, hozzáértő kezek megfiatalítják, ő füstfelhőket eregetve megnyugszik, s elfeledi a nap izgalmait.

– Egyikkel sem szolgálhatok, uram – jött a válasz. – Mi csak hajszobrászok vagyunk, nem borotválunk. Csak a belvárosban borotválnak még néhány helyen. A dohányzás pedig szigorúan tilos.

Tovább

Kandúr Gy. Szindbád dicstelen feltámadása

“Hagyjatok már békében nyugodni!” – horkant föl mérgében Szindbád, amikor hetvenévnyi viszonylagos csönd után valami berregő, bűzös őshüllő vasfoga fúródott a bordái közé. “Hagyjatok már végre!” – mondta, és a napvilágra kerülve kiköpött egy falat büdös, agyagos-olajos földet a szájából. “Írók, dögöljetek meg, ne engem szekáljatok folyton! Miért nem találtok más áldozatot?! Elegem van már abból, hogy újra meg újra feltámasztotok örök álmomból, és mindig új kalandokba rángattok. Nekem is jogom van a halálhoz és a végső megsemmisüléshez…” – morgolódott tovább az újonnan életre keltett Szindbád, és körülnézett legújabb feltámadásának helyszínén.

Tovább

Bróker és hajléktalan (3. rész)

Úgyhogy amikor épp megkerülöd a lakóparkot, s kezdenéd az újabb kört, gondolsz egy nagyot, és suhansz tovább: vissza, a metropolisz irányába. A régi városnegyed mocsoktól szürke házai közt lefordulsz egy mellékutcába, és lassan… lassan gurulsz, s közben be-bekukkantasz a boltozatos, feketén ásító kapualjakba. Keresel. Sokáig gurulsz, amíg egyszer csak észre nem veszel egy gyanús masszát egy családi ház kapujában. Király! Itt nem járnak olyan sokan, mint egy hatemeletes társasház előtt. Egy kicsit távolabb leállsz a járda mellett, kiszállsz a kocsiból. A motort bekapcsolva hagyod, hátha gyorsan kell menekülni.

Messziről nem látszik, kiféle-miféle, de ahogy ott mocorog, nagyon úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Gyakran látogatod a Rózsit, de azért nem ragaszkodsz hozzá foggal-körömmel. Néha jó egy kis változatosság. Másnak is jól jöhet egy kis meleg zuhany ebben a kellemetlen novemberi időben…

Tovább

Bróker és hajléktalan (2. rész)

Te csak bólintottál, és viszonoztad a mosolyt, már amennyire tellett tőled: inkább vicsorgó fintor lett belőle. Aztán fogtad magad, és föltápászkodtál, ami nem ment éppen könnyen, mert a súlyfölösleg és a krónikus mozgáshiány nem szokott jót tenni már huszonnyolc éves korban sem. Órákig görnyedten meredtél a BUX és a nemzetközi börzék árfolyamváltozásait jelző két hatalmas monitorra, nyak- és vállizmaid megmerevedtek, úgyhogy egyelőre megpróbáltál kiegyenesedni. Majd lesöpörted nadrágodról és mellényedről a munka közben ebéd gyanánt nassolt, a mindenféle adalékanyagokkal teletömött csipsz morzsáit, e gyomor ellen elkövetett mindennapi merénylet maradékát. Eltetted a növényolajtól ragacsos két mobiltelefonodat, egy széthúzható előlapút meg egy kihajthatót, az utóbbin a hivatali ügyeidet bonyolítod, az előbbin a magánügyeidet, amiken többnyire luxuskurváknak szóló hívásokat kell érteni. Mára is hívattál egy nőt az egyik call-girl hálózatból este hétre a lakásodra, de a jelentés miatt le kell mondanod.

Tovább

Bróker és hajléktalan

Az első sugarakat a kabát levetette magáról.

De nem azért, mert vízhatlan volt, hanem mert a vizelet épp egy ősrégi, dermedt zsírfoltot talált el. A meleg folyadék aztán ripsz-ropsz megolvasztotta a hajdani paprikás krumpli pirosas zsírját, majd mohón lehatolt az anyagba, a bélésig és tovább. Nem volt nehéz dolga. Ha valaki fogta volna a barnásszürke felöltőt, és a fény felé tartja, áttetszőnek látta volna. De ezt a kabátot senki sem fogja a fény felé tartani, mert egy részeg hajléktalant fed. Egy Rózsi nevű nőt, aki most a lila ködben úszó, alkonyi nagyváros egyik parkjának örökzöld bokrai alatt fekszik. A vízszintesen terjeszkedő növényzet egészen olyan fölötte, mint valami alacsony sátor, vagy mintha egy kis egyszemélyes barlangüregbe mászott volna be – talán dél körül, talán még józanon, vagy legalábbis csak másnaposan.

Tovább

Egy mecénáshoz

ÍRÓ: Jó napot kívánok, tisztelt igazgató úr! Tisztelt leendő mecénásom!… illetve ezt még nem tudjuk, de hát ezért fordultam önhöz bizalommal, nem igaz, hehehe…? Ne haragudjon, csak kicsit ideges vagyok, ezért heherészek, nem neveletlenségből. Dehogyis! Eszem ágában sincs! Bejöhetek…? Hálásan köszönöm, hogy fogad és hogy itt lehetek, hogy drága idejéből szán rám néhány percet, higgye el, nem fogja megbánni, hogy meghallgat, biztos vagyok benne, hogy kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot alakíthatnánk ki, ha mi ketten összefogunk… Úgy is mondhatnám – bár én inkább az írott szónak vagyok az embere, nem annyira a kimondottnak –, szóval, úgy is mondhatnám, hogy kölcsönösen profitábilis nexust alakíthatnánk ki…

Tovább

Ajándéknap a túlvilágról (2. rész)

A délelőtt igazi családias hangulatban telt, félő volt, hogy hamisítatlan idillé fajul az együttlét, és – a realista gyerekek kivételével – mindenkinél el-eltörik a mécses. De aztán beszélgettünk erről-arról, hogy s mint élünk, miből élünk, hogy a nagy szabadság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kapitalizmus még kevésbé, a szellemi munka megbecsüléséről már nem is szólva. – Csak írásból és műfordításból megélni annyi, mint apránként meghalni testben és lélekben! – közöltem végül apámmal a szentenciát, aki hirtelenjében nem is tudott erre semmiféle másvilági bölcsességgel válaszolni.

Tovább

Ajándéknap a túlvilágról

December 29-dikén kora reggel ébredtem a telefoncsörgésre. Félig behunyt szemmel, vacogva botorkáltam ki a hálószobából a nappaliba – még szerencse, hogy a franciaágyon én fekszem kívül, így nem kellett átmásznom alvó feleségemen és véletlenül megtaposnom.

            Anyám telefonált, izgatott hangon közölte, hogy apám otthon van nála, testi valójában, most érkezett. Mikor jöhetnek? Hirtelen olyan lett a torkom, mint az angolna szikkadt bőre. Rögtön, akár taxival is, minél előbb, ne vesztegessük a drága időt, mondtam.

            Tulajdonképpen nagyon meg kellett volna lepődnöm, mégsem lepődtem meg, mert az egész valahogy benne volt a levegőben.

Tovább

A szobrok életéből (5. rész)

            A fia már nem próbálta meg betessékelni, belenyugodott a változtathatatlanba. Végül is kehes apján piros hálósipka volt, jól a homlokba húzva, vastag, sötét kockás, majd’ földig érő háziköntös és meleg mamusz.

            – Szóval, hogy is volt azzal a fejjel, Kovács bácsi? – kérdezte az alacsonyabb rendőr, mintha egy szemtanút hallgatna ki, és bambán, gondterhesen megvakarta füle tövét a kincstári usanka alatt.

            – Hát, az úgy volt – kapott a szón az öreg, örülve, hogy a sok lepisszentés után végre valaki biztatja –, az úgy volt, hogy a szobatársam egyszer, amikor simogatta a Sztalin-fejet, véletlenül leejtette a padlóra, és ripityára törte…

            A rendőrök hökkenten egymásra meredtek, majd Kovács “Hegelre”, de a filozófiatanár nem adott magyarázatot, csak szomorúan hallgatott. Majd a rendőrök arcára kiült a gyanakvás: meg voltak róla győződve, hogy megint át akarják verni őket.

Tovább

A szobrok életéből (4. rész)

A filozófus rezignáltan megállapította, hogy a tudatlanok mindig ellenségnek vagy legalábbis gyanús elemnek tekintik azokat, akik többet tudnak náluk. Úgy látszik, ez olyan természeti törvény, amit még a közös világnézet, a munkásmozgalom nyújtotta közös eszmerendszer sem képes feledtetni.

A Leninek, Marxok és Engelsek a többiektől kicsit hátrébb álltak, s mély hallgatásba burkolóztak – vagy mert a magyar elvtársak között nem akadt senki, aki hajlandó lett volna vállalni a tolmács szerepét, vagy mert nem akartak beavatkozni a magyar munkásmozgalom belügyeibe.

Lukács György hirtelen ordibálást, fülsiketítő csikorgást, macskaköveken kopogó patazajt hallott. Odapillantott, és rémülten látta, hogy a Kun Béla hergelte pléhtömeg már egészen ott van mellette, a szuronyok vészjóslóan merednek felé, s itt-ott vöröses fény csillan meg rajtuk. “Lehet, hogy csak hallucinálok” – futott át az agyán, amikor észrevette, hogy borsónyi jégdarabok hullanak az égből. “Bizonyára csak a jég kopog a bádogon…”

Tovább

A szobrok életéből (3. rész)

Egyik nap aztán kitört a vihar. Munkaszüneti nap lehetett, alighanem május elseje, mert nagyon sok látogató érkezett. Meleg szél fújt délnyugatról, igazi nyáreleji szél, a nők többsége szoknyában volt és blúzban, a fázósabbakon volt vékony blézer is. Lukács György nagyon rég nem látott ennyi elővillanó bugyit, világoskék, rózsaszín és fehér bugyikat, szegény nők alig bírták lefogni a szoknyájukat, a huncut szél mindig alábújt és emelgette a tarka szoknyákat, földagasztotta őket, mint vitorlát a tengeren, s volt, amelyiket ki is fordította, akár az ügyetlenül tartott esernyőt. Úgy pajkoskodott a szél, mint a régi vidámpark Elvarázsolt Kastélyának szélfúvó szerkentyűje. A hajakat is szanaszét cibálta, s Lukács György rájött, hogy a szél a legerotikusabb természeti elem: másodpercek alatt majd’ minden nőből vihorászó boszorkányt vagy pironkodó szendét csinál.

Tovább

A szobrok életéből (2. rész)

            Hosszú szoborléte alatt azonban a filozófus megtanulta, hogy az embernek nemcsak életében, de halálában is keménynek kell lennie, nem szabad soha ellágyulnia – különösen, ha kommunista. Ebben persze nem csupán töretlen hite, hanem a bronz anyaga is segített neki, hiszen könnyebb annak keménynek lenni, aki ezer fok fölött olvad. Ennyi előnye hadd legyen már az élőkkel szemben.

Tovább

A szobrok életéből

“Sohasem lesz itt már proletárforradalom…” – merengett szomorúan Lukács György a fél centi vastag jégréteg alatt a rákospalotai kert magányában egy borús december végi napon. Ólomszürke égből reggel óta esett az ólmos eső, s kora délutánra mindent üvegszerű páncélba öltöztetett: a magas kőfal övezte ház kertjében a barnásfekete, letapodott avart, a hársak és a kétdimenziósra metszett almafák ágait, a mogyoróborokat, a filozófus melletti mohos kőpadot, amelyen a ház egyik lakója, a fiatal filozófiatanár, Kovács “Hegel” Ferenc szokott bensőséges, az emberi fül számára hallhatatlan társalgást folytatni Lukács Györggyel. Igen, a tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosát is jég borította: ültében előrehajoló bronz alakját, nagy görbe orrát, bal combján nyugtatott kezét, mellmagasságban tartott jobbját, s benne a hatalmas szivart. Jég fedte elegáns zöldeskék patináját s feje búbján a fekete-fehér galambürüléket. Lukács György szája tátva volt – a vita hevében elmondani szándékozott érvek útját is jég fedte.

Tovább

Mátyás atyja, az igazságos (4. rész)

Hogy miként teremtett rendet a fejekben Hunyadi, arról a krónikások szemérmesen hallgatnak. Lehet, hogy csupán a jelenlétével és a példájával hatott? Tény, hogy már a következő esztendőben nemzeti ünnep lett július 22-dike, a nándorfehérvári győzelem napja, noha eleinte sokan ellenezték az ünnepnapok számának növelését, tekintettel a kieső termelésre és az egyre növekvő költségvetési hiányra; tény, hogy pár esztendő múlva a magyar nép főleg a történelmi győzelmeiről emlékezett meg, nem a vereségeiről; tény, hogy katonai értelemben hazánk a térség legerősebb országa lett, amellyel senki nem mert ujjat húzni; tény, hogy hamarosan minden politikai erő nemzeti érzületű lett, mert összeforrasztotta őket a közös magyar érdek; tény, hogy az emberekben az egyoldalú materiális szemléletet felváltotta egy új lelkiség, amely az élet értelmét nem az anyagi javak és élvezetek hajszolásában, hanem a boldogság keresésében látta; tény, hogy Hunyadi feltámadása után tíz évvel számottevően emelkedett a népszaporulat: Magyarország – miként a tudósok egyre határozottabban állították – elkerülte a demográfiai katasztrófát; a multikulturális szemlélet visszaszorult, a farukat a katolikus templomok kupolája felé emelő műtehenek egyszer s mindenkorra eltűntek az országból, és egészséges egyensúly állt be a nemzeti kultúra és a külföld kultúrája között; tény, hogy az emberek egyre inkább az igazi értékeket keresték a talmi csillogás helyett, és a magyar könyvkultúra addig soha nem látott felvirágzásának lehetett tanúja az egész világ: az írók váltak a politika szürke eminenciásaivá, és legfőbb szervezetük, a Magyar Írószövetség olyan gazdag intézmény lett, hogy már nemcsak a saját tagjait és azok családtagjait utaztatta nyaranta belföldön és külföldön egyaránt, hanem még az olvasók sokaságának boldog órákat szerző irodalmi hősöket is feltámasztotta sírjukból, és őket is üdülni vitte… Idősebb honfitársaink közül egyesek tán még emlékeznek rá, milyen kalandokba bonyolódott Krúdy Gyula Szindbádja, amikor az Írószövetség prózai szakosztályának vezetője görögországi üdülésre hívta meg…

Tovább
Címkék: novella

Mátyás atyja, az igazságos (3. rész)

A határátlépés tíz nap múlva történt, természetesen útlevél nélkül, a zöldellő mezőkön át. A szerb hatóságok nem örültek neki, hogy országukon idegen hadsereg vonult át, és “normális” körülmények között annak rendje és módja szerint megtámadták volna őket, de nem mertek tenni semmit, és végül nagyon is megkönnyebbültek, hogy Hunyadiék a csetnikveréseket leszámítva különösebb incidens nélkül elhagyták a Vajdaságot. A magyarveréseket elpanaszolókat nem érte semmiféle retorzió.

Ötszázötven év után újra tisztelni tanulta a világ a magyarokat.

Tovább

Mátyás atyja, az igazságos (2. rész)

A szerb rendőrök azonnal erősítést kértek, mihelyt a csata helyszínét meglátták. Érteni nem sokat értettek belőle, fogalmuk sem volt, kik harcolnak egymás ellen, és miért. Nem láttak bele rögtön a Teremtő kártyáiba, a Teremtő pedig nem tartotta fontosnak, hogy felvilágosítsa őket. A Teremtő csak a lényegre figyel, az apró dolgokra csak akkor, ha fontosak. A fontosak pedig itt nem a mellékszereplő rendőrök voltak, hanem a védők és a támadók: Hunyadi nándorfehérvári seregét ostromolta alulról egy nagy csapat csetnik, akik röviddel a hősök feltámadása után – ki tudja, honnan? – megjelentek a fellegvár tövében. Szinte “a föld alól bújtak elő”, mondhatnánk némi iróniával, ha ennek a megfogalmazásnak nem lenne most igencsak hamis csengése. A csetnik szabadcsapatok, a délszláv háborúnak a nagypolitika mellett legnagyobb bűnösei, az etnikai tisztogatás élharcosai hatodik érzékükkel rögtön kiszagolják a fegyveres magyarokat, bárhol legyenek is. Szerbia fokozatos zsugorodása és a kimerítő balkáni háborúk miatt, valamint abbéli félelmükben, hogy legvégül majd a Vajdaság követel függetlenséget, a csetnikek érkeztükkor vasvilla-szemekkel és kibiztosított fegyverekkel meredtek a mennyországi szép látomásoktól és az égi szférazenétől mosolygó magyar vitézekre. Odajöttek a fellegvár alá, láttak, és lőttek az odafent álló védőkre, akik ötszázötven évvel korábban megmentették hazájukat és a hálátlan Európát az oszmán inváziótól. Isten azonban nem engedte, hogy a technikai fejlődésben meglévő több mint fél évezrednyi különbség miatt a hősök hátrányt szenvedjenek.

Tovább

Mátyás atyja, az igazságos

(fogadjátok szeretettel, vagy anélkül, egyik novellaciklusom)

A belgrádi vársétányon sétafikáló és bámészkodó turisták eleinte azt hitték, valami színpompás, korhű várjátékot fognak látni, amelyet az ő szórakoztatásukra szervezett a szerb főváros vezetése ezen a kissé párás és unalmas, júliusi délutánon: valahonnan alulról középkori gúnyákat viselő, fegyveres vitézek bújtak elő. A gyanútlan turisták meg voltak róla győződve, hogy a vitézek a vár belsejéből jönnek föl valami csapóajtón, amit eddig nem vettek észre. Pedig ha hisznek a saját szemüknek, azt látják, hogy ezek a feltűnően alacsony katonák – a legtöbbjük nem lehetett több százötven centinél – magából az anyaföldből keltek ki, a fellegvár feltöltött, füves talajából. Egyes kirándulóknak, mint a közelben nézelődő Pantić családnak, első pillantásra olybá tűnt, mintha gyerekek öltöttek volna középkori ruhákat, de aztán a marcona, vértől és lőporfüsttől mocskos arcokat és a hosszú, lelógó bajuszokat látva hamar el is hessegették ezt a gondolatot.

Tovább