Szindbád Szantorinin (2. rész)

Az indulás nem ment valami könnyen, mert Ferihegy felé a taxiban levált a kecsegeorrú cipő talpa, és sürgősen szerezni kellett még egy pár lábbelit.

            – Képzelje, Szindbád – szólalt meg Prózay, amikor már a gépen ültek, a business classon, és a stewardessek mindent megtettek azért, hogy a Magyar Írószövetség vendége maradéktalanul jól érezze magát –, képzelje, micsoda skandalum volt egyszer Pesten: a cipőboltokba hatalmas készlet érkezett valami rendkívül elegáns spanyol férfi félcipőből, aztán másnap a vásárlók felháborodva vitték vissza az árut, mert levált  talpa… Kiderült, hogy halottöltöztető cipő volt, csak nem nézték meg alaposan a leírását…

 

            – Ne emlékeztessen a halálra, Prózay, életem nagy részét úgyis halottként töltöm… – szólott a hajós, s hogy szavainak nyomatékot adjon, hevesen udvarolni kezdett egy fekete hajú, kis piros sapkás légikisasszonynak.

            – Kérem, kedves Szindbád úr, várjon, amíg elérjük a biztonságos repülési magasságot… – válaszolta a légikisasszony a hatalmas megtiszteltetéstől és a visszafojtott vágytól remegő hangon.  

Amikor tízezer méter magasan voltak, és az ég valósággal feketének látszott, Szindbád élvezettel nézte az alant úszó pagodaszerű felhőpalotákat. Hirtelen egzotikus parfőm illatát érezte, és nyakát hűs női ujjak kezdték simogatni. Lassan elfordította fejét az ablaktól. Prózay és az ő széke közé párnás válaszfal emelkedett. A mosolygós kisasszony már a fodros blúzát gombolta ki, s közben meghúzott egy kis kart a falban. A hajós széke egy perc alatt vízággyá alakult, amelyben a megbecsült vendég hamarosan egy tőrőlmetszett huri által nyújtott gyönyöröket kapott. Hogy harci kedvét fokozza, Szindbád a hevenyészett pásztorfülkébe egy palack Egri Bikavért rendelt.

            Az együttlét után gyors ebéd következett. Először a hajós forró, nedves frottír kéztörlőt kapott, amivel letörülte kezéről a ráragadt rúzst, púdert, az illatos parfőmmel keveredett, leheletnyi női verejtéket, majd ezüsttálcán Camparit szolgáltak fel neki aperitifként. Az italba tett jégkockákat kivette, s a stewardess dekoltázsába pottyantotta, aki a hidegtől elsikkantotta magát, majd vihorászva Prózay ölébe ejtette az üres tálcát.

            A papayás, sáfrányos rizsköretes csirkéhez még maradt a bikavérből, s amikor Szindbád – a nagy ínyenc – bele-belekortyolt, minden alkalommal külön-külön érezte a bor összetevőinek, a Merlot-nak, a Kékfrankosnak, a Zweigeltnek meg a Cabernet Franc-nak az ízét, mégis, ahogy a szárnyas mellét majszolta, felrémlett a múlt ködéből a paprikás csirkepörkölt szaga… egy ódudai kisvendéglő… talán a Kerék kerthelyisége… egy párás délután… a szűrt fény a kockás abroszon… a pörkölthöz ivott zöldszilváni spriccer… a hab, ami hamar szétporlik, és a buborékok egykedvűen sisteregnek tovább…

            Az ebéd után Szindbádnak nem állott módjában elszopogatni egy pohár jóféle francia konyakot – alkalmasint Courvoisier-t – amely kijárt volna a MALÉV business classán utazó vendégnek. A leszállás megkezdésekor ugyanis valami technikai malőr adódott, és hirtelen zuhanni kezdett az utastérben a légnyomás. A légikisasszony erőltetett nyugalommal támolygott oda az időközben egy vihar miatt hánykolódni is kezdő gépen Szindbádhoz, és megfogta a kezét. A következő pillanatban óriási robajt hallottak, és a be nem kapcsolt hajós kiröpült székéből. A légikisasszony és Prózay a következő pillanatban azt vették észre, hogy Szindbád teste a gép másik oldalán, a kitört ablakba fúródott.

            De szüntetője jajnak-bajnak, elmetszője víg kacajnak, erős várak megdöntője, sírvermeknek megtöltője, eggyé forrtnak szétválása: az elmúlás zord kaszása – bár kopogtatott a gépen – nem volt képes behatolni és elpusztítani a bent ülőket. A járat úgy szállt le a Szantorini repülőtéren, hogy Szindbád saját testével védte embertársait. Hősnek kijáró ünneplésben részesült a VIP-váróban, miután nagy nehezen kioperálták a kerek ablakból. Először a vastag jégréteget és az olvadó jégcsapokat kellett leszedni róla, bár a művelet nem tartott sokáig, hiszen a görögországi nap is segített. Az őt megvizsgáló orvosok egészségesnek találták, de legalább ötnapos infra- és bioptronlámpa-kezelést írtak elő neki, hogy megelőzzék egy komolyabb megfázás kialakulását, hiszen a több ezer méter magasban uralkodó mínusz hatvan-hatvanöt fokos hőmérsékleten valószínűleg meghűlt kissé.

            Az Írószövetség utazási főosztályának munkatársai a legelőkelőbb fírai ötcsillagos szállodának, a “Szép Heléná”-nak a tetőterében foglaltattak egy-egy exkluzív lakosztályt Szindbád és Prózay számára. A hajós első útja a fürdőszobába vezetett, ahol a Jacuzzi-kádban frissítette fel az út során elgyötört lelkét és mélyhűtött tagjait. Miután ismét emberformát öltött, kiültek Prózayval a lakosztályaik közös, körpanorámás teraszára. A délutáni tengeri szél által lobogtatott kék-fehér csíkos napernyő alatti asztalra a gondos Prózay már odakészített az önkéntelenül is hérosszá vált vendégnek egy tányér friss kecskesajtot, olajbogyót, méregerős, piros feferonit és egy üveg aranyosan csillogó recinát. Ismerte ugyanis Szindbádnak azt a tulajdonságát, hogy utazásai során mindig előszeretettel fogyasztja a vendéglátó ország ételeit-italait.

            – Ha meg Magyarországon vagyok, a magyaros ételeket szeretem – jegyezte meg göcögve Szindbád, amikor Prózay előhozta a témát. Miközben az első korty gyantás bort tologatta a szájában, körülnézett a fenséges tájon, a szédítően mély kráterüregen, a kalderán, a még most is füstölgő, pokolbéli tájat idéző Nea Kameni szigetén, és a holdsarló alakú Szantorini nyugati részén, amely fölött a napisten szekere már a borszínű tenger felé vette útját. Elégedett mosoly ömlött el szélcserzette arcán. – Ó, istenem, itt is be otthon érzem magam!… A recina zamata a lelkemben élő egész Hellászt magába sűríti, mítoszostul, művészetestül, történelmestül… Pontosan ugyanilyen íze volt a trójai háború idején is…

            – Miket beszél, Szindbád?! – kapta föl a fejét Prózay. – Hogyhogy a trójai háború idején?

            – Nehogy azt higgye már, kedves barátom, hogy az Ezeregyéjszaka meg én egyidősek vagyunk. Örök vándor vagyok én, éltem én háromezerötszáz évvel ezelőtt is, emlékszem, amikor ez a sziget még irdatlan méretű tűzhányó volt, s arra is emlékszem, amikor lerobbant a teteje. Éppen Lűdiából szállítottam édes vörösbort a knósszoszi palota borisszáinak. Nagy szerencse, hogy már megérkeztem, és szemlélődni fölkaptattam a palota mögött magasodó hegyre, onnan néztem végig a kétszáz méter magas szökőárt, amely mindent elpusztított. Oda is elhallatszott az iszonyú robaj… Utána nem sokkal meghaltam úgy háromszáz évre, majd Odüsszeusszal többé-kevésbé egyidőben én is megküzdöttem Polüphémosszal, a félszemű óriással, aminek egyébként az Ezeregyéjszaká-ban is megvan a leírása, de ez korántsem lett olyan híres, mint Homéroszé… – Szindbád bekapott egy darab sajtot, és megevett hozzá három szem olajbogyót; a magokat két ujjal a szakadékba pöckölte, ahogy otthon, Magyarországon a meggymagokat pöcköli az ember. – Eszem itt ezt a görög finomságot, és tudja, mi jár az eszemben, Prózay?

            – No mi?

            – Hogy nincs finomabb egy karéj, fél centi vastag héjú, kemencében sült magyar falusi parasztkenyérnél, amihez frissen szelt húsos szalonnát és frissen szakasztott bogyiszlói paprikát vagy cseresznyepaprikát eszik az ember…

            – És mit iszik hozzá?… – csalogatta ki az igazságot Szindbádból Prózay.

            – Alacsony szeszfokú homoki vinkót, ami se nem fehér, se nem vörös, amiben van egy kis vörös és fehér saszla, szlanka, oportó, ezerjó, és amit épp most hoztak föl a vályogház téglapincéjéből.

            Pár percig hallgattak, mindketten fölidézték magukban az említett mennyei ízeket, szinte a szájukban érezték a magyar falut.

            A bíbor és narancssárga színekben pompázó alkonyat sokáig szavukat szegte, csak nézték, mint pazarolja színeit a természet, mint válnak feketéből mályvaszínűvé az árnyékok, mint nyúlnak meg, a fekete lávatömbök árnyéka a tengeren mint változik az ég színeinek a változásával, mint gyulladnak ki lassan a fények a sziget gerincén, a szakadék szélén egyensúlyozó városkákban, amelyek vakítóan fehér épületeikkel olybá hatnak, mint hósipkák a hegyek tetején.

            – Ismeri a Hajnali harmat nevű bor legendáját, Szindbád? – tért vissza a borokhoz Prózay.

            – Azt történetesen nem – felelte a hajós, és nyomatékképpen kortyintott a recinából.

            – Ez egy szantorini fehérbor. Pitymallatkor szüretelik a szőlőt, amikor a hamvas szemeken még ott gyöngyözik a harmat, a holdistennő könnye, aki azért búslakodik éjjelente, mert örök szüzességre van ítélve, és nem ismerheti meg a szerelmet. Ezért ez a bor, amellett hogy remek illata van, lágy és testes, olajosan sűrű, a színe mint a mézé, s a torkot bársonyosan simogatja, ellenállhatatlan vágyakat is ébreszt az emberben – ha másra nem is, arra mindenképp, hogy még többet igyék belőle, teszem én hozzá … Apropó, vágyak. A szállodánkban hölgyszolgálat is létezik, kedves barátom. Óhajtja, hogy intézkedjem ez ügyben?

            – Inkább ne, köszönöm. Hódítani talán még nem felejtettem el hetven év alatt, amit a halálban töltöttem. Kiruccannék egy kicsit a városba körülnézni…

 

Prózay ekkor látta Szindbádot utoljára. Hogy mi történt ezután, arról csak a szemtanúk elmondásaiból és a rendőrségi jegyzőkönyvből értesült. Szindbád tehát fél hét tájban léphetett ki a szálloda légkondicionált halljából az utcára. Régi szokása szerint sétálgatott a városban, ahogy annak idején Ódudán vagy a Tabánban, vagy a világ bármely más részén, aminek a vége természetesen az lett, hogy beült egy tavernába. A pincér szerint, aki kiszolgálta, előételnek joghurtos cacikit evett, utána rendelt egy nagy vegyestálat lepényhallal, tenger gyümölcseivel és sok-sok zöldséggel: hagymával, uborkával, paradicsommal. Szindbád állítólag nem mulasztotta el, hogy öntsön rájuk borecetet és hidegen sajtolt szűz olívaolajat. Mindvégig jó étvággyal evett, s a finomságokat bőven locsolta hígítatlan recinával. A halastál után sokáig tanulmányozta az étlapot, majd kikérdezte a pincért, hogy mit ajánl, muszakát-e vagy sztifadót. Végül a sztifadónál, az apró hagymafejes, fűszeres, párolt marhahúsnál kötött ki, amely “parasztgyomrát” talán leginkább a magyar marhapörköltre emlékeztette.

            Szindbád mindvégig nyugodtan és szemlátomást nagy élvezettel evett, majd amikor végzett, ejtőzésképpen szemlélni kezdte a nőket a tavernában, ahol egyre vígabb volt a hangulat. Vidám görög muzsika szólt, a főleg európai turisták alkotta vendégseregletben Szindbád kiszúrt egy szőke, pirospozsgás német nőt, aki egy kornyadozó férfi oldalán ült, és akinek egyre virágosabb lett a kedve. Szemezni kezdtek, majd Szindbád kisvártatva áttelepedett az asztalukhoz, ahol hamarosan markolászni kezdte a hölgyeményt – előbb az asztal alatt, majd fölötte is –, aztán ölelgetni-csókolgatni.

            Innen kezdenek felgyorsulni az események – már amennyire a beszámolókból összeállítható az események menete. Negyed óra múlva a hajós és a német nő diszkréten távozott az étterem teraszáról, minden bizonnyal azért, hogy – ha rövid időre is – még közelebb kerülhessenek egymáshoz. Hogy hol, azt nem tudni. Mindenesetre nem mehettek messzire. Amikor úgy harminc perc múlva visszatértek az asztalhoz, a nő férfibarátja józanodhatott kissé, felmérhette a helyzetet, és sértegetni kezdte a hajóst. Szindbádnak nem sok kellett, benne is volt már nyomás, a nőt határozott, de gyöngéd mozdulattal félrehúzva ráborította az asztalt az ágáló pojácára – tudnivaló, hogy Szindbád oly kivételes testi erővel rendelkezett, hogy hozzá képest minden átlagos férfiú csupán pojáca, mitugrász, paprikajancsi lehetett. Miután a német előbújt az asztal alól, fülig padlizsánosan és joghurtosan, Szindbád megragadta és verni kezdte a fejét a taverna kockás padlójához. Hogy meddig jutott e művelettel, nem tudni pontosan, csak annyi világos, hogy nemsokára megérkezett egy városi rendőr, aki igyekezett leállítani Szindbádot, de az akkora nyaklevest adott neki, hogy a fírai közeg egy szomszéd asztalt felborítva nekivágódott a terasz korlátjának, és kis híján átnyaklott rajta, le a szakadékba, a hatszáz méter mélyen fekvő kikötőbe. Ekkor kapta elő a pisztolyát, és Szindbádra irányította volna, ha Szindbád rögtön ott nem termett volna, és kicsavarva a kezéből a fegyvert, le nem ütötte volna a pisztoly agyával.

            Pár perc múlva a város valószínűleg összes rendőre Szindbád lefogásán fáradozott, ami végül sikerült is, mert fél tizenkettőkor a világutazó az egyszemélyes városi fogda magányában tűnődhetett a szerencse forgandóságán. Fél napja még hős volt, most meg rab egy szűk cellában.

            Innentől végképp nem tudni, mi lett vele. Reggel akarták kihallgatni, de amikor hajnalban bekukkantott hozzá az őr, nem találta. Semmi nyomát nem látták a szökésnek, a dolgot senki sem értette.

 

Prózay később utánanézett, és a feltámadással foglalkozó szakirodalomban rálelt a magyarázatra. A feltámasztott egyéneknek legfeljebb negyvennyolc órájuk van az élők között, utána vissza kell térniük a túlvilágra. Pedig Prózay nagyon szerette volna még megkérdezni Szindbádtól, hogy szerinte miért van az, hogy a recinát is meg a tokaji aszút is csak fehér szőlőből készítik, pirosból nem. Talán legközelebb…