Egy mecénáshoz

ÍRÓ: Jó napot kívánok, tisztelt igazgató úr! Tisztelt leendő mecénásom!… illetve ezt még nem tudjuk, de hát ezért fordultam önhöz bizalommal, nem igaz, hehehe…? Ne haragudjon, csak kicsit ideges vagyok, ezért heherészek, nem neveletlenségből. Dehogyis! Eszem ágában sincs! Bejöhetek…? Hálásan köszönöm, hogy fogad és hogy itt lehetek, hogy drága idejéből szán rám néhány percet, higgye el, nem fogja megbánni, hogy meghallgat, biztos vagyok benne, hogy kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot alakíthatnánk ki, ha mi ketten összefogunk… Úgy is mondhatnám – bár én inkább az írott szónak vagyok az embere, nem annyira a kimondottnak –, szóval, úgy is mondhatnám, hogy kölcsönösen profitábilis nexust alakíthatnánk ki…

            Úgy látom, nagyot néz, leendő mecénás úr, talán nem érti, mire gondolok? Jaj, bocsánat, ne haragudjon, hiszen azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam… Tehát azért jöttem, hogy felajánljam szerény szolgálataimat, hogy ön egyszer s mindenkorra, örök időkre beírja nevét a magyar kultúra nagy könyvébe!… No, látom, megint csodálkozni tetszik, eszerint gyakran mondok meglepő dolgokat, de hát, tudja, ez nálunk, íróknál szakmai ártalom, hiszen mi azért vagyunk, hogy meglepő dolgokat mondjunk, írjunk, közöljünk a világgal, hisz gondolja csak el, milyen nevetséges lenne, ha csupa közhelyet mondanánk! Közhelyet mindenki tud, közhelyekkel tele a padlás, ahogy pestiesen mondani szokták… Na látja, most én is közhelyet mondtam, mert ránéztem önre, az arcára, a jóléttől kicsattanó pirospozsgás ábrázatára, és rögtön egy ilyen pesti közhely bukott ki belőlem… Hiszen önnek olyan szép, szabályos, nemes arca van, leendő mecénás uram! Azt javaslom, helyezzük át ezt az arcot az öröklétbe!… Jaj, nem, ne tessék megijedni, félre tetszik érteni, nem arra gondoltam, hogy megölöm a bankigazgató urat, nem, hanem arra, hogy tegyük ezt az arcot olyanná, amelyről mindig tudni fognak, amíg világ a világ. Tekintetéből azt a kérdést vélem kiolvasni, hogyan lehetséges ez. Nagyon egyszerűen: mi ketten összefogunk, ön rendszeres apanázst biztosít a számomra, én pedig dicsőítem az ön nevét, nagy- és nemeslelkűségét, hogy milyen nagyvonalú, nagyszerű ember, a bankárok gyöngye, példás családapa… nem, ne tessék olyan nagy szemeket mereszteni, tudom jól, hogy szingli, de tudja, manapság az a divat, legalábbis a nyilatkozatok szintjén, hogy az embernek egy falka kölke van – már úgy értem, azoknak, akik megengedhetik maguknak, úgymint a politikusok meg a pénzügyi szektor vezető beosztású dolgozói, vagyis pestiesen szólva a bankárok. Nos, tehát javaslom, hogy csináljunk önből egy példás családapát, aki aggódó szeretettel csügg gyermekein és kedves feleségén, a Gracchusok anyján, ja… nem tetszik tudni, kik azok a Gracchusok, hogy eszik-e vagy isszák őket, sebaj, majd egyszer elmagyarázom. Apropó! Természetesen az ön hatalmas műveltségéről sem fogunk megfeledkezni, európai kultúrájáról, sőt, magyar és európai kultúrájáról… De látom, ritkás, vörhenyes szemöldöke összerándult, jó, akkor felejtsük el a magyart és maradjon csak az európai, végül is igaza van, az európaiban benne foglaltatik a magyar is, tessék, íme, velem lehet beszélni, én rendkívül rugalmas vagyok, önnek óriási szerencséje van, hogy énrám talált, vagyis hogy én rátaláltam önre! De menjünk tovább: ön nemcsak művelt lesz, de jó is: az eljövendő századokban a neve egyet fog jelenteni a szegények istápolójával, az özvegyek és az árvák gyámolítójával, nemkülönben a művészek mecénásával… ne, ne tessék ijedezni már megint! Okuláréja mögött akkorára kerekedett a szeme, mint a tükörtojás sárgája. Ne ijedjen meg, na, mind a ketten tudjuk, hogy ez az egész bődületes hazugság, nem is azért mondtam, de hát azt mégsem írhatom, hogy a mecénásom egy szürke, unalmas, műveletlen tahó, aki csak a pénzt hajhássza, az utcán belerúg a hajléktalanba, de azt is óvatosan, nehogy finom kígyóbőr cipőjének divatosan szögletes orra beszennyeződjön, meg azt sem írhatom, hogy azért olyan hatalmas és horgas az orra, hogy minél több pénzt minél messzebbről húzhasson maga elé, mint krupié a zsetont… Most meg a keze kezdett el reszketni, drága mecénásom? Nem is tudtam, hogy ön ilyen finom és érzékeny lélek, hogy ennyire megindítja az igazság. Jó, tudjuk, hogy ön egyáltalán nem Grál-lovag, hogy ott lop és csal, ahol tud, pedig annyi pénze van, mint a szemét, de ismerjük az önök fajtáját: minél több pénzük van, annál több kell nekik, hiszen “akinek van, annak adatik”, önök ösztönösen ezt és csakis ezt hüvelyezik ki a jézusi tanokból… de! De! És ez a de a lényeg, és ez mindent gyökeresen megváltoztathat! De ha ön támogat engem, hogy nyugodtan alkothassak, hogy ne legyenek szüntelen pénzgondjaim, hogy ne kelljen állandóan összébb húznom a nadrágszíjat, hogy kreatív energiáimat írói tevékenységemre összpontosíthassam, hogy minden erőmmel hazám kultúrország hírnevét öregbíthessem a világban, és örökbecsű műveket alkothassak, nos, akkor kiemelem önt a bankárok meglehetős közutálatnak örvendő és egyre gyarapodó seregéből, kiemelem ebből a gyűlölt és irigyelt kasztból, fölemelem a magasba, a fantáziátlan üveg-beton bankpaloták fölé, és az angyalok… Krrr… Kkkrrrrr! Bocsánat! Krrr! … Már megint csak néz azzal a szürke kabátgomb szemével – nem is, olyan, mint egy megfakult pénzérme, a szája szögletében pedig, amit a manapság ugyancsak divatos négynapos borosta díszít, szánalom bujkál… Tévedni méltóztatik. Na, elmagyarázom, mire gondolt. Arra, hogy “ez a tökkelütött író jön a hülye magasztos szövegével, nem dolgozik, csak írogatja a baromságait, és arra sem képes, hogy a napi betevőt megkeresse magának, most is korog a hasa! A senkiházi!” Ugye, jól sejtem? Na látja… Mindebből azonban csak a korgás igaz. Bizonyára nem tudja, hogy kétféle korgás létezik, az egyik az éhes gyomoré, a másik pedig az elégedetté. Ez esetben az utóbbiról van szó. Tudja, ilyenkor a gyomor elégedettségében korog magában, mint ahogyan a disznó röffent egyet-egyet, miután telezabálta magát. És nyilván azzal sincs tisztában, hogy a böfögés is a jóllakott gyomor elégedettségének a megnyilvánulása…Bár, ha vannak kínai üzletfelei, tőlük megtanulhatta. Na, mindegy… Most megint fészkelődni tetszik a székén, azon az undorítóan nyikorgó főnöki bőr forgószéken. Elképzelem, milyen kényelmetlen ülés esik rajta, a deréknak nem tesz jót, ha ilyen dőlésszögű széken ülünk, higgye el, mecénásom, én otthon hokedlin ülök a konyhaasztal mellett, ott alkotom halhatatlan remekeimet… A lényeg az egyenes derék. Ezt jól vésse az eszébe. Látja, nemcsak a hírnevét viselem a szívemen, hanem az egészségét is, hiszen mindkettőnknek az a legjobb, ha ön hosszú évtizedekig munkaképes marad, és képes támogatni engem. Minél tovább támogat, annál nagyobb lesz híre-neve… A fenébe, mi ez a vallatófény? Ja, ahogy itt ácsorgok, lassan idesüt a nap a függöny rése közt, s én itt dekkolok a fénypászmában, csak állok, állok… és várok. Jut eszembe, nem akarna esetleg leültetni? Azért mégsem egy bűnöző áll ön előtt, hanem egy író… Most meg mit néz azzal a nagy gülü szemével, drága mecénásom? Persze megértem, a napfény felszínre hoz minden piszkot, mocskot, engem pedig nem skatulyából húztak ki… Kétszeresen is sújt engem ez a fény, és abszolút hátrányos helyzetbe hoz. Az én ruhámon látszik a kosz, én viszont még önt is alig látom, mert a szemüvegemet rég töröltem meg, csupa por az üvege, és a napfény által megvilágított portól homályosan látok. No, de visszatérve önre: a pillantását követve… na, lássuk csak… hát, kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy azt a sötét foltot nézi a nadrágom szárán, ott a combomnál. Rendben, na látja, kérem, minden mindennel összefügg. Az egy zsírfolt. Az előbb az elégedett gyomorkorgásról beszéltem. Ez a folt és a korgás egy tőről fakad. Ebédeltem ugyanis. Paprikás krumplit. Igen, tudom, nem tételezi fel rólam, hogy rendesen ebédelek, pedig így van… Jó, elismerem, de csak azért, mert a tekintetéből mindent elsöprő, lehengerlő igazságvágyat vélek kiolvasni, tehát elismerem, hogy a paprikás krumpliban nem volt semmi húsféle, se kolbász, se virsli, de még egy árva szafaládé sem, se sok, se kevés. Zsír viszont volt benne, mégpedig disznózsír. És paprika is volt benne, őrölt pirospaprika. Ezért is lesz nehéz eltüntetni a nadrágomról… de ez legyen az én gondom… azaz ne! Legyen ez az első közös vállalkozásunk! Az első havi apanázsból, amit adni méltóztatik, egyebek közt kitisztíttatom a nadrágomat. Elvégre önre is rossz fényt vet, ha a pártfogoltja mocskos göncökben flangál, nem igaz? Hogy? Mit tetszik mondani? Ja, semmit… vagy csak mutat arra a székre? Hálásan köszönöm, hogy hellyel kínál. Hogy mégsem? Értem, csak egy papírlap után nyúlt jobbjával, párnás ujjaival kiemelte az irattartóból, és maga elé tette. Mindegy, én mégis leülök, így ni, jaj, öreg csontjaim… A politikusok, a színészek, a kurvák és a nem támogatott írók kétszer olyan gyorsan öregszenek, mint a többi ember… Kíváncsi vagyok, mi lehet az a papír, amit maga elé vett. Megkérdezhetem? Hm? Tök mindegy, úgysem válaszol. Velem kapcsolatos? A bemutatkozó levél, amit küldtem? Nem mondhatnám, kedves igazgató úr, hogy bőbeszédű lenne. Okosan gazdálkodik az energiáival: csak akkor nyitja szóra szentséges száját, ha szükséges, különben hallgat. Ámde mivel a hallgatás beleegyezés, engem egyre jobban elfog az öröm, hogy mindennel maradéktalanul egyetért, amit mondok. Egyetért a káprázatos tervvel, amit felvázoltam. Dőreség is volna nem egyetérteni vele, hiszen ki ne szeretné, hogy évszázadok múlva is fogalom legyen a neve?! A pénze, amit most gyűjtöget, addigra szétfolyik, vagy legalábbis láthatatlanná válik, anyagiasul, ingatlanná, uszodává, gépkocsivá, méregdrága műszaki cikkek garmadává válik, meg humanizálódik, unokák, dédunokák, ükunokák hada lesz belőle, a híre azonban, amit azzal szerzett, hogy bőkezű támogatómmá vált, fennen ragyog… Ragyog, mint most az arca. Ahogy így elnézem, nem tudom eldönteni, hogy a boldogságtól-e, hogy ilyen dicsőség vár önre, vagy a jóléttől. Azonban van itt egy kis bibi… Nem, ne rettenjen meg, a csudába, ön olyan hiú, hogy az borzasztó! Nem az ön arcán van bibi, hanem a szépséggel van a bibi… Persze, hiszen az imént azt mondtam, hogy szép az arca… Tudja, én mindig őszinte ember voltam, de az előbb hízelegtem egy kicsit. Nézze el nekem ezt a gyöngeséget. Viszont a lelkiismeret nem hagy nyugton, hogy hazudtam. Ugyanis az ön arca egyáltalán nem szép. Sajnos. Ha szép volna, könnyebb dolgom volna. Bibi ugyan nincs a képén, ám ez csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a szépségnek. Ha legalább nem lenne az a hatalmas orra, amely mint valami szörnyalakot formázó orrszobor mered előre, ha a természet nem verte volna meg e szörnyeteg nagy szaglószervvel, akkor nem állnék ilyen lehetetlen feladat előtt. Mert azt el tudom hitetni mindenkivel, hogy ön jó és nemes lelkű ember, szerető apa, és széles látókörű, hallatlanul művelt férfi, hiszen ezt száz év múlva már senki sem tudja ellenőrizni, de ha azt hazudom, hogy szép is, a hálátlan utókor még képes felkutatni az önről fennmaradt fényképeket, és elszörnyed, ha látja, milyen volt valójában, engem pedig kikiált talpnyalónak. Még csak hagyján, hogy nagy az orra, de ferde is, úgyhogy nemcsak profilból, de szemből sem lehet önről jó fényképet készíteni; ha úgy akarnánk levenni, hogy ne körvonalazódjanak orra igazi méretei, félig szemből, félig profilból kellene fényképezni, de ekkor a nézőben felvetődne a gyanú, hogy olyan különleges orral áll szemben, amely mindig a fényképezőgép felé fordul, mint napraforgó a nap felé… És ha ez a probléma nem létezne, még mindig ott van egész fizimiskájának szembeszökő ferdesége, hogy tudniillik baloldalt fölhúzódik a szája és lehúzódik a szemöldöke, mintha valami láthatatlan kéz szorítaná össze vasmarokkal az arcidegeket. Ez itt a bibi, drága uram. Ez persze profilból akár gyümölcsöző is lehetne, mert balról egy víg kedélyű törpe, jobbról pedig egy filozofikus hajlamú arisztokrata képét nyújtja. Lehet választani. A legrosszabb persze az lenne, ha szerető neje – ha netán mégis elvenne valakit feleségül – bebalzsamoztatná, és üvegkoporsóban helyezné örök nyugalomra, de ennek kicsi az esélye, hiszen ezt csak szép férfiakkal szokták. De itt vagyok én! Ezt az egészet bízza csak rám! Majd én megoldom! Hogy hogyan, azt még én sem tudom, de megoldom! Hozzászoktam már, hogy göröngyös utakon kell járnom. Valami módon helyrepofozom ezt a látszólag menthetetlen arcot. A szó erejével. A szó hatalmával. Szómágiával. Én hiszek benne. És amiben hiszünk, az előbb-utóbb meg is valósul. Például hiszem, hogy meg tudunk állapodni… Ön nem így gondolja?… Nem mond semmit. Megint hallgat. Azért mondhatna bűt vagy bát, nem esne ki a tömés a fogából. Mit szólna például a diplomás minimálbérhez? Egy tréfás kedvű újságíró barátomtól azt hallottam, hogy az evangéliumi szegénység négyszázezernél kezdődik, ehhez képest a diplomás minimálbér nulla, akkora nulla, amivel sem osztani, sem szorozni nem lehet. Ennél még azok a halak és madarak is többet kerestek, akiknek Szent Ferenc prédikált. Ön ennyit egy fél este elmulat egy felkapott szórakozóhelyen.

 

Vesse össze, hogy mi ér többet: múló mámor és egy agyonhasznált konzumhölgy művonaglása az ön dárdájára tűzve, vagy örökkévaló dicsőség a hír szárnyán? Azt hiszem, ezen nincs is mit gondolkodni… Bár önt a jelek szerint elég nehéz meggyőzni. Csak ül a helyén, behatóan tanulmányozza azt a kurva papírt, úgy tesz, mintha elmélyülne benne, pedig nyilvánvaló, hogy feszülten figyel a szavaimra. Mérlegeli a mondottakat, és vadul számolgatja, hogy mi éri meg önnek… Hát, elárulhatom, hogy rosszul teszi. Az, amit én ajánlok, megfizethetetlen. A minimálbért, a diplomásat, csak miheztartás végett mondtam, hogy lássa, milyen végtelenül szerény és igénytelen vagyok, hogy annyival is beérem, mint egy középiskolai tanár. Ennél lejjebb tényleg nem mehetek, lássa be… Vagy ön az ötvenhétezres minimálbérre gondolt?! Na ne, ezt nem gondolhatja komolyan! Ilyen olcsón még én sem adom magam! Azt már nem! Akkor inkább hanyatt vetem magam otthon a heverőn, és nem csinálok semmit. Dolgoztam már eleget életemben ingyen! Ingyen novellát is tudok írni, olyat, amilyet én akarok. De egy förtelmes ábrázatú hájpacni dicsőségét és szépségét nem fogom ingyen zengeni! Erre csak jó pénzért vagyok hajlandó! Mit képzel?! Majd én megmondom, kivel szórakozzon!… Na, ide hallgasson, maga szarházi, ha nem válaszol valamit, amíg háromig számolok, istenuccse, megfojtom! Meg én! Nem lacafacázok! Miért hívatott ide, ha nem mond semmit?! Teljesen hülyének néz? He? Na, majd mindjárt csalok én ki magából hangokat, bankárkám, egyet se búsuljon, az író úr majd kigyógyítja némaságából! Forduljon bizalommal hozzám! A lélek mérnökéhez! Tehát akkor számolunk… Egy… Na, nem gondolja meg magát? Ezek után én nem akarok tippeket adni magának, de lássa, kivel van dolga, én mégis azt tanácsolnám, szólaljon meg, mert szerintem jobb egyszer beszélni, mint örökre elhallgatni… Nem? Semmi?… Jól van, én megmondtam… Engem nem érhet vád, hogy nem figyelmeztettem előre… Az én lelkemen nem fog száradni semmi… Jól van, akkor… figyelem: kettő!… Nos, ez sem hatja meg? Nem tudom, ismeri-e a számokat, hallotta-e már, hogy a kettő után három következik, márpedig, ha a hármas szót kimondom, magának vége. Vége a dalnak. Én mondom magának, a kettes rossz szám, az egyes és a hármas sokkal jobb. A kettes a kételkedés száma, a bizonytalanságé. Kár volt a kettesig is várnia. Az egyes a legszebb szám, csak önmagával osztható, az egyes maga a tökély. Az egynél kellett volna megszólalnia. A hármas ugyan a szentháromságot jelöli, tehát gyönyörű szám ez is, de ha eljutunk odáig, magának konyec. Konyec filma. Úgyhogy szedje össze magát, küzdje le a kettessel szembeni ellenérzéseit, és beszéljen. Beszéljen, amíg nem késő. Vagy tán elfelejtett beszélni? Elnézést, nem ütődött maga véletlenül? Vagy debil, ha úgy jobban tetszik? Debilkém, magához beszélek… Valami állás kellett magának, és a külföldi tulajdonos benyomta ide, hogy iratokat rendezgessen, jól ellegyen, mint a befőtt, senki se nyissa magára az ajtót, csak támogatást kérő írók, akiket ügyesen leszerel a hallgatásával?… Na, jó, de ez nem mentség arra, hogy engem a halálba kergessen a szótlanságával! Komolyan mondom, egy trappista szerzetes magához képest fossa a szót… Én viszont nem szaporítom tovább, mert elfogyott a türelmem. Válasszon: pénzt vagy életet!… Nincs tovább! Három!… Na, hát ide hallgass, te mocskos népnyúzó állat, telhetetlen pénzeszsák, most már ha akarsz, se fogsz tudni megszólalni, mert kiszorítom belőled a szuszt, megfojtlak, teeee, megfojtlak….!!!

 

Egy nő észrevétlenül belép a helyiségbe

 

NŐ: Uram, mit művel, hagyja abba! Mit csinál az irattáros úrral?! Engedje el, vegye le róla a kezét, különben hívom a biztonságiakat!… Na, végre! Hogy képzeli?! Egyáltalán, kicsoda maga? És mit keres itt?

ÍRÓ: Szalai Gergely író vagyok, egy üzletet szerettem volna kötni az igazgató úrral…

 

Lenéz a lila fejű irattárosra, és széttárja a kezét

 

NŐ: És ezért elkezdte fojtogatni a süketnéma irattárost… Szép kis firma, mondhatom… Mit mondott? Szalai…? Az igazgató úr a szomszéd szobában várja már fél órája. Ha kilép, rögtön balra. De fogja rövidre a mondókáját, mert az igazgató úrnak rossza napja van, még nem ebédelt, és ma már a harmadik tárgyalásra kell sietnie…