A filozófus rezignáltan megállapította, hogy a tudatlanok mindig ellenségnek vagy legalábbis gyanús elemnek tekintik azokat, akik többet tudnak náluk. Úgy látszik, ez olyan természeti törvény, amit még a közös világnézet, a munkásmozgalom nyújtotta közös eszmerendszer sem képes feledtetni.

A Leninek, Marxok és Engelsek a többiektől kicsit hátrébb álltak, s mély hallgatásba burkolóztak – vagy mert a magyar elvtársak között nem akadt senki, aki hajlandó lett volna vállalni a tolmács szerepét, vagy mert nem akartak beavatkozni a magyar munkásmozgalom belügyeibe.

Lukács György hirtelen ordibálást, fülsiketítő csikorgást, macskaköveken kopogó patazajt hallott. Odapillantott, és rémülten látta, hogy a Kun Béla hergelte pléhtömeg már egészen ott van mellette, a szuronyok vészjóslóan merednek felé, s itt-ott vöröses fény csillan meg rajtuk. “Lehet, hogy csak hallucinálok” – futott át az agyán, amikor észrevette, hogy borsónyi jégdarabok hullanak az égből. “Bizonyára csak a jég kopog a bádogon…”

Aztán hatalmas, vakító villanás, majd csattanás. Mintha ágyúgolyó robbant volna a forrongó tömegben. A pléhtömeg szanaszét röpült a földön, a levegőben megpörkölődött hús szaga terjengett. (Másnap az őr öt döglött sünt számolt össze.) Münnich hanyatt vágódott, kezével most az égre mutatott.

A Lukács György ellen indított palotaforradalom ugyan véget ért, de a szobor továbbra is ordibálást hallott. Lassan arra is képes volt, hogy megértse, mit ordibálnak: – Rendőrség, kinyitni! Nyissák ki! A törvény nevében kinyitni!

Lukács György emlékeiből riadva kinyitotta jégmáz borította szoborszemét. Eltartott egy darabig, amíg rájött, hogy nem a szoborparkban van, hanem Kovács “Hegel” Ferenc kertjében. A filozófust úgy helyezték el, hogy egyenesen szembenézett a ház oldalában lévő főbejárattal. Mindössze öt méterre volt az üvegajtótól, úgyhogy amikor Kovács “Hegel” reggel munkába indult, mindig kapott egy hálás pillantást a méltatlan szoborparkbeli incidens után az enyészettől megmentett mestertől. Az történt ugyanis, hogy a szoborpark igazgatója úgy döntött, nem vállalja a kockázatát a további, ideológiai alapú összetűzéseknek, hiszen az izgága szobrok helyreállítása sok millió forintba került.

            Kovács “Hegel” az újságokból szerzett tudomást róla, hogy Lukács Györgyöt ingyen elviheti bárki, aki gondoskodik a megfelelő elhelyezéséről. A fiatal filozófiatanár kapva kapott az alkalmon, mindig is nagy híve volt a világhírű bölcselőnek.

            – Rendőrség! Kinyitni! – hallotta ismét Lukács a türelmetlen hatósági parancsot. Aztán nyikorogva kinyílt az ajtó, és Lukács György a két rendőr között a benti félhomályban megpillantotta megmentőjének nyurga, magas alakját.

            – Parancsoljanak, uraim, mit óhajtanak? – kérdezte udvariasan Kovács.

            – Ön Kovács Ferenc? – kérdezett vissza fenyegető hangon az egyik kék ruhás közeg. Lukács György nem látta, melyikük beszél, mert éppen háttal álltak neki.

            – Én vagyok.

            – Lakossági bejelentés érkezett, hogy ön kiültette édesapját a kertbe, aki ennek következtében fagyhalált szenvedett.

            – Igen? Akkor szíveskedjenek megtekinteni az állítólagos halottat – felelte Kovács “Hegel”, és a szoborra mutatott.

            A rendőrök hátrafordultak, és meglátták Lukács Györgyöt. Aztán közelebb mentek, először csak lassan, óvatosan, mintha attól tartanának, hogy a halott fel talál éledni.

            Sokáig és behatóan tanulmányozták a szobrot, s közben hátul összekulcsolt kézzel hintáztak a sarkukon. Talán azon gondolkodtak, hogyan őrizzék meg méltóságuk látszatát.

            – Ki ez? – bökte ki végül a magasabb közeg.

            – Lukács György filozófus – felelte Kovács “Hegel”.

            – És az ön édesapját hogy hívják?

            – Kovács Józsefnek.

            Ekkor csoszogás hallatszott a ház felől, és mind a hárman hátrafordultak. A rendőrök arcára riadalom ült ki, talán attól féltek, újabb támadás készülődik a tekintélyük ellen. De csak egy vénember jött utánuk. Csoda, hogy eljutott idáig, és nem csúszott el a jeges járólapokon. Arca beesett, viaszsárga.

            – Papa, menj vissza, megfázol! – ripakodott a jövevényre Kovács “Hegel”. De az öreg nem mozdult.

            – És a bácsi kicsoda? – kérdezte kissé bizonytalanul az alacsonyabb rendőr.

– Az édesapám – mondta készségesen a fiatalember.

A rendőrök nem bíztak semmit a véletlenre. A szobrot egybevetették Kovács Józseffel, hátha mégis kiderül, hogy azonosak. Volt némi hasonlóság közöttük: mindkettőnek nagy, porcos füle volt, valamint hatalmas, tátott szája. A rendőrök úgy néztek a szoborról a vénemberre, mint ahogy útlevélképet vetnek össze a kép eredetijével. Ám Kovács József mellmagasságban nem havannát tartott a kezében, hanem taknyos zsebkendőt. Épp trombitálni készült az öreg, s miután kifújta a hidegtől piros orrát, fia megismételt felszólítása ellenére, hogy menjen vissza a házba, beszélni kezdett:

– Kollégista koromban, az ötvenes évek elején a szobatársam egy kis vörös sarkot rendezett be a hálóban. Hatan voltunk a szobában, aztán az úgy volt, hogy a sarokban egy vörös kendővel letakart kis asztalkán…

– Jaj, papa, hagyd már, az urak nem ezért jöttek – vágott a szavába a fia, de hasztalan. Az öreg csak mondta a magáét.

            – …kis asztalkán egy fehér Sztalin-mellszobrocska volt. A szobatársam nagy becsben tartotta Sztalint, ha valami baj érte, mindig megsimogatta a fejet, és azt mondta: “Jól van, Jóska, lesz ez még jobban is!” No aztán annyi baj érte őt, annyiszor kapott rossz osztályzatot a reakciós tanároktól, és annyiszor simogatta vigaszért Sztalint, hogy a fej egészen elszürkült. Úgyhogy a szobatársam mosogatta a szobrot a csapban, mert azt mondta, hogy méltatlan a nagy vezérhez, hogy egérszürke legyen a feje, de ahogy mossa-mossa a fejet, látja ám, hogy egészen elformátlanodik… Nem tudom, milyen anyagból volt az a Sztalin, elég az hozzá, hogy elformátlanodott. No, ekkor aztán a szobatársam, Józsefnek… izé, dehogyis… Jánosnak hívták, gyűjteni kezdett közöttünk, adnánk össze annyi pénzt, hogy… hap… hapci! – prüsszentette el magát az öreg.