Egyik nap aztán kitört a vihar. Munkaszüneti nap lehetett, alighanem május elseje, mert nagyon sok látogató érkezett. Meleg szél fújt délnyugatról, igazi nyáreleji szél, a nők többsége szoknyában volt és blúzban, a fázósabbakon volt vékony blézer is. Lukács György nagyon rég nem látott ennyi elővillanó bugyit, világoskék, rózsaszín és fehér bugyikat, szegény nők alig bírták lefogni a szoknyájukat, a huncut szél mindig alábújt és emelgette a tarka szoknyákat, földagasztotta őket, mint vitorlát a tengeren, s volt, amelyiket ki is fordította, akár az ügyetlenül tartott esernyőt. Úgy pajkoskodott a szél, mint a régi vidámpark Elvarázsolt Kastélyának szélfúvó szerkentyűje. A hajakat is szanaszét cibálta, s Lukács György rájött, hogy a szél a legerotikusabb természeti elem: másodpercek alatt majd’ minden nőből vihorászó boszorkányt vagy pironkodó szendét csinál.

A filozófus kedvtelve nézte e színes vendégseregletet, egész családok jöttek ki, és a munkásmozgalmi emlékművek tövében, a gyepen piknikeztek, bizonyára alkalmas díszletek előtt akarták felidézni magukban a régi május elsejék boldog hangulatát, amikor minden másképp volt, és minden egyszerűbbnek látszott, mint manapság. Csak a pereces kocsik hiányoztak, meg a jégkrémet, üdítőt és lufikat kínáló árusok. De sebaj, a szülők hoztak magukkal elemózsiát, a leterített pokrócokon hamar megjelentek az uzsonnás dobozok, a sztaniolba csomagolt szendvicsek, a kólás és kristályvizes üvegek, a borosflaskák meg a műanyagpoharak. Kicsi gyerekek ágaskodtak Lukács György előtt, hogy elérjék a fényesedő végű szivart, a nagyobbacskák pedig beleültek a filozófus ölébe, vagy bal térdén lovacskáztak szüleik nem szűnő aggodalmas figyelmeztetései ellenére, hogy vigyázzanak magukra, le ne pottyanjanak. Dél körül egész gyerekhad zsongta körül a filozófust, fogócskáztak körülötte, aztán bújócskáztak, a hunyó a szobor jobb combjának támasztotta fejét, ott számolt, míg el nem rikkantotta magát: – Aki bújt, aki nem megyek!

Délután igazi idillé fajult az együttlét. A távozni készülők fényképezkedni kezdtek Lukács Györggyel – a filozófus később úgy festett ezeken a felvételeken, mint boldog nagyapa a családja körében. Akik még maradni szándékoztak, azok elhevertek a fűben, és szunyókáltak a napon. Időközben elállt a szél is, de Lukács tudta, hogy meglesz még ennek a böjtje, mert messzire tekintő szemével látta, mint kéklenek a távoli dombok: mint gyűlik az eső előtti pára a levegőben. A patina is viszketett a testén, ez is a készülő változás előhírnöke volt. Hat órakor kezdett fújni az északi szél, és tíz perc alatt kiürítette a szoborparkot. Északon vastag felhők gyülekeztek, mint egy szerveződő hadsereg, amely visszahódítja királyának a jogos jussát. Záráskor, pár perccel nyolc óra előtt, amikor a nap lenyugodott (ezt persze nem lehetett látni), amikor már szinte éjszakai sötétség borult a parkra a lilásfekete hasú felhőktől, az őr volt az egyetlen élő ember a parkban.

Lukács sztoikusan várta a vihart, el nem futhatott, el nem bújhatott, nem menekülhetett be sehova. Az ég boltozatja volt a kupola a feje fölött. Negyed kilenckor döntöttek úgy odafönt, hogy eddig s ne tovább. Itt és most kell leszakadniuk a sokáig cipelt terheknek, mint háborúban a repülőgépek láncos bombáinak. Hatalmas csattanások és villámlások közepette zúdult le több hónapos csapadékmennyiségnek megfelelő víz. Lukács György a szinte vízszintesen, vastag pászmákban zuhogó eső függönyrétegei mögül is meg-megpillantotta sorstársait, akik rettenthetetlen végvári vitézekként állták a sarat. A gyakran felvillanó villámok kékesfehér fényében közeledő kísérteteknek rémlettek, önmaguk kísérteteinek. Valóban közeledni látszottak, de a filozófus arra gondolt, bizonyára csak optikai csalódás: alighanem a nagy tömegű víz nagyítja fel az alakjukat. Az volt az ijesztő, hogy a villám hol itt, hol ott csapott le, és Lukács György hol ezt, hol azt a szobortársát pillantotta meg egyre fenyegetőbb közelségben. Úgy érezte magát, mintha valami erőd volna, amelyet a többi szobor ostromol, a mennydörgés volt az ágyúszó, a villám pedig a torkolattűz vagy a becsapódáskor fellobbanó lángcsóva. Hosszúnak ígérkezett az ostrom, egyrészt, mert igen elhúzódott a vihar, másrészt a támadókról éppenséggel nem lehetett elmondani, hogy gyorshadtestet alkottak volna. A talpig páncélba öltözött középkori lovagok fürgébben mozogtak a mocsár fogságában, mint ezek a kommunista emlékművek a kavicsos gyalogutakon. Amikor aztán lassan mind Lukács György köré gyűltek, mintha az ég is megérzett volna valamit, elnyugodott valamelyest a vihar, de az eső továbbra is esett. Várakozásteli csend telepedett a társaságra. Végül Münnich megköszörülte érctorkát – talán mert Krassó György ellenzéki aktivista korábban többször itatta meg vörös festékkel –, és így szólt: “Lukács elvtárs, ma miről szeretne beszélni nekünk?” “Kedves elvtársak – válaszolt Lukács György picit remegő hangon, de megőrizve higgadtságát: megfordult ugyanis a fejében, hogy ez az egész ostrom talán csak az ő képzeletének szüleménye –, arra gondoltam, elvtársak, hogy ma az esztétikum sajátosságáról beszélnék és a különösségről…” “Na látja, Lukács elvtárs, hát ez a különös! – vágott a szavába Münnich kissé ingerülten. – Az a különös, hogy miközben az osztályharc egyre fokozódik, az imperializmus újabb meg újabb bástyákat foglal el a világban, a népeket gazdasági rabszolgaságba taszítja, és egyáltalán, ádáz küzdelem folyik a tőkés rend és a világproletariátus erői között, ön nem átall piszlicsáré esztétikai kérdésekkel foglalkozni, és bennünket is ilyenekkel traktálni… Figyeljük önt egy ideje, Lukács elvtárs. A többiekkel együtt úgy véljük, hogy ebben az éles helyzetben a művészettel, különösen a burzsoázia művészetével foglalkozni jobboldali elhajlás, és sokkal célszerűbb lenne, ha Lukács elvtárs a továbbiakban inkább az ideológiai nevelésre összpontosítana! Úgyhogy felszólítjuk, gyakoroljon nyilvános önkritikát!”

Lukács György mindenre számított, csak erre nem. Kérdőn tekingetett szoborról szoborra, Münnich mozdulatlanul állt, kinyújtott kezével vádlón rá mutatott, a tanácsköztársasági emlékmű permanensen rohant a forradalomba, Osztapenko egyre csak jött a zászlóval, de egy tapodtat sem jutott előbbre.