A szobrok életéből (2. rész)

            Hosszú szoborléte alatt azonban a filozófus megtanulta, hogy az embernek nemcsak életében, de halálában is keménynek kell lennie, nem szabad soha ellágyulnia – különösen, ha kommunista. Ebben persze nem csupán töretlen hite, hanem a bronz anyaga is segített neki, hiszen könnyebb annak keménynek lenni, aki ezer fok fölött olvad. Ennyi előnye hadd legyen már az élőkkel szemben.

            Miközben Lukács György ezeken tűnődött új helyén, lassan leszállt az éj. A láthatár szélén a vörös alkony már rég felszívódott, mint főbe lőtt reakciósok vére a földben. Hideg, érces fényével a telihold pattant az ég tetejére, mint parittyából kilőtt, sugárzó kődarab. A filozófus elszenderedett, néha a szobroknak is szükségük van egy kis pihenésre. De nyugtalan álma volt, nagyon nyugtalan: kietlen vidéken akasztott embereket látott, minden fán egy-egy fakószürke arcú ember lengett. Egy idő után fura, csosszanó-roppanó zajokat hallott, és nem értette, mi lehet az: a kietlen tájon nem járt senki. A zajok egyre erősödtek, aztán egyszer csak nagy reccsenésre riadt: hirtelen azt sem tudta, hol van. Merev volt a nyaka, nem bírta elfordítani, pedig szerette volna megtudni a különös zaj okát. A filozófus biztos volt benne, hogy nem kísértet, hiszen nem hitt a kísértetekben, szubjektív idealista képzeteknek tartotta őket. Mindenesetre azonnal föltűnt számára, hogy a hold, amely elszunnyadásakor még a bal válla fölött volt, mostanra már előtte araszolt az égen. A nap útját követte, Lukács György megfigyelte, hogy a hold többnyire mindig a nap útját követi. Aztán megint csosszanás, majd olyan roppanás, mint amikor nehéz tárgyat kavicson húznak. A hold alatt lassú mozgást látott, mégpedig minden irányból. A szeme sarkából látta, hogy jobbról is, balról is, és persze elölről is nagy emberforma tömbök jönnek felé. Szobrok. Talán a háta mögül is. A hold fehérre meszelte mindegyiket, jöttek feléje, egyre csak jöttek, és egyre szorosabb gyűrűbe vonták. Amikor közelebb értek, fel is ismerte őket: volt köztük több Lenin (egyik sem könnyezett, ahogy látta), számos Marx és Engels, egy rossz képű Dimitrov, zászlót lengető Osztapenko, Steinmetz, ismeretlen szovjet katonák, egy sereg kommunista mártír meg egy rakás szuronyos, tanácsköztársasági pléhtömeg, amelynek a cipóképű Kun Béla szónokolt egy örökkévaló pillanatban. Körbeállták a jövevényt, és csak nézték, némán. Lukács György kissé kényelmetlenül érezte magát, mert ő ült, a többiek pedig mind álltak. Szeretett volna fölállni, bemutatkozni, az udvariasság ezt kívánta volna, de nem tehette. Mintha enyvvel ragasztották volna a székéhez. Egy darabig nem történt semmi, aztán újabb zajt hallott. Hasonlót az előbbiekhez, de ez sokkal szaporább volt. Kisvártatva meg is érkezett a késlekedő szobor: feldúltnak látszott – feltehetőleg a nagy sietségtől –, és valami hosszúkás kendőt nyújtott Lukács György felé. “Milyen figyelmes öntől, fiatalember, hogy sálat hozott nekem – hálálkodott Lukács. – Köszönöm! Egy magamfajta öregembernek, még ha szobor is, bizony hűvösek ezek a szabadban töltött tavaszi éjszakák…” Ám a tagbaszakadt fiatalember egyre csak rohant a kendővel, de soha nem ért oda a filozófushoz. “Lukács elvtárs, én tanácsköztársasági emlékmű vagyok, és vörös zászlóval rohanok a forradalomba!” – adta magyarázatát vonakodásának az újonnan érkezett. Lukács György szégyellte tévedését, s lehet, hogy ez kiült az arcára is, de szerencsére senki sem láthatta, mert a fiatalember eltakarta előle a teliholdat, és a filozófusra fekete árnyéka vetült. A kínos csöndet végül egy előrenyújtott karú Münnich Ferenc-szobor törte meg: “Meséljen nekünk, Lukács elvtárs!” “Mit, elvtársak?” – szólalt meg nagy nehezen a filozófus. “Mindegy, valamit, amivel tartja bennünk a hitet… Meg egyébként is, unalmas és egyhangú ám itt az élet. Ha meg nem unalmas, akkor abban sincs köszönet: a nacionalista-soviniszta-revizionista burzsoá látogatók csak nevetgélnek rajtunk, gúnyolódnak, és nem regulázhatjuk meg őket! Pedig jót tenne nekik egy kis Szibéria! Legalább mi, kommunisták tartsunk össze, elvtársaim!” “Na jó…” – egyezett bele Lukács György, és érces hangon belekezdett a bolsevizmus mint erkölcsi probléma taglalásába.

Ám alighogy felállította téziseit, és nekifogott volna a téma részletes elemzésének, éles kiáltás hasított a mozdulatlan levegőbe: – Takarodó, uraim! – A szoborpark őre figyelmeztette a szobrokat, hogy ideje visszacsoszogniuk a helyükre, hogy a délelőtti nyitáskor mindenki a számára kijelölt talapzaton fogadhassa a látogatókat.

Lukács György reggelre egyedül maradt.

Délelőtt tízkor nyitott a park, és lassan szállingózni kezdtek a látogatók. Amikor őelé értek, volt, aki továbbment, volt, aki megállt, és a talapzaton lévő, nevet és születési-halálozási évszámot jelölő réztábla elolvasása után azt mondta társainak: – Lukács György…

Mindenki megérintette, és kicsit megdörzsölte a havannaszivarja végét. Amikor aznap már a huszadik látogató tette ugyanezt, a szivarvég mintha felizzott volna kicsit. Vagy talán csak a tiszta levegőben a vakítóan sütő nap egy sugara vetett lobot rajta egy pillanatra? Mindenesetre Lukács György már az illatos füstöt is érezni vélte, és gondolatban szivarfüstfelhőbe burkolózott. Legszívesebben elbújt volna a látogatók elől, akik szemlátomást úgy kezelték, mint valami vásári vagy állatkerti állatot.

Az első nap kissé fárasztó volt, de a következők egyre könnyebbek lettek: megszokta a helyzetet, nem zavarták többé a látogatók, a nyúlkálások sem idegesítették, belenyugodott, hogy szivarja végét előbb-utóbb fényesre fogják fogdosni, mint a szentek nagylábujját. A havanna mindenkit vonzott, mint a mágnes.

– Mint egy farok… – mondta egyszer valaki.

– Aha. Fallikus szimbólum.

De az éjjelek is mozgalmasan teltek. A sötétség leszállta után a szobrok mind felkerekedtek, és odasereglettek Lukács György köré, hogy meghallgassák az aznapi szemináriumot. A filozófus beszélt nekik a történelemről és osztálytudatról, a hegeli és a marxista dialektikáról, a dialektika és a gazdaság összefüggéseiről, az ész trónfosztásáról, az irracionalista filozófia kritikájáról, a társadalmi lét ontológiájáról, nemkülönben a demokratizálódás jelenéről és jövőjéről és még sok más érdekes és izgalmas dologról.

Így ment ez sok-sok napon és héten át, mígnem egyszer Lukács György elérkezettnek látta az időt, hogy szelídebb vizekre evezzen és rátérjen az esztétikai nevelésre. Beszélt a modern dráma fejlődéséről, a heidelbergi művészetfilozófiáról, a lélekről és a formákról, Goethéről és koráról, a történelmi regényről, a realizmus problémáiról. A szobrok hol csendben, talán a szokottnál is nagyobb csendben hallgatták, hol mocorogtak az előadások alatt, csoszogtak a kavicson, össze-összekoccantották a vállukat. Fegyelmezetlenségük olykor már magát az előadót is zavarta, de nem szólt rájuk, mert örült, hogy nincs egyedül.