Mátyás atyja, az igazságos

(fogadjátok szeretettel, vagy anélkül, egyik novellaciklusom)

A belgrádi vársétányon sétafikáló és bámészkodó turisták eleinte azt hitték, valami színpompás, korhű várjátékot fognak látni, amelyet az ő szórakoztatásukra szervezett a szerb főváros vezetése ezen a kissé párás és unalmas, júliusi délutánon: valahonnan alulról középkori gúnyákat viselő, fegyveres vitézek bújtak elő. A gyanútlan turisták meg voltak róla győződve, hogy a vitézek a vár belsejéből jönnek föl valami csapóajtón, amit eddig nem vettek észre. Pedig ha hisznek a saját szemüknek, azt látják, hogy ezek a feltűnően alacsony katonák – a legtöbbjük nem lehetett több százötven centinél – magából az anyaföldből keltek ki, a fellegvár feltöltött, füves talajából. Egyes kirándulóknak, mint a közelben nézelődő Pantić családnak, első pillantásra olybá tűnt, mintha gyerekek öltöttek volna középkori ruhákat, de aztán a marcona, vértől és lőporfüsttől mocskos arcokat és a hosszú, lelógó bajuszokat látva hamar el is hessegették ezt a gondolatot.

Eléggé szedett-vedettnek látszott ez a várjátékos sereg: kin jobb gönc volt, kin silányabb, kin páncéling volt, kin szakadt, koszos gyolcsing, kin sarkantyús csizma, kin szalmapapucs – csak nagyon kevesen akadtak, akiken teljes vértezet csillogott. A fegyverzetről már nem is szólva: kinél kiegyenesített kasza, kinél jobb napokat látott és sok fejet bezúzott buzogány volt, kinél kard, kinél íj, kinél fütykös, kinél vascsáklya vagy éppen szakállas puska, de olyan hadfi is akadt, aki parittyát lóbált a kezében. Egyre többen és többen lettek, már majdnem teljesen ellepték a fellegvár sétányát, Pantićéknak is szöget ütött a fejébe, hogy ennek a fele sem tréfa. Pantić úr úgy hallotta, mintha a katonák szerbül beszélnének, de valahogy nagyon régiesen, alig érthetően; Margó asszony pedig, Pantić úr vajdasági magyar felesége váltig állította, hogy a had magyarul beszél, de ő sem értett belőle szinte semmit.

            A rengeteg nyüzsgő vitéz csak rövid ideig mutatta a káosz képét: meglepően gyorsan, nagy fegyvercsörgés közepette hadrendbe álltak, és szemlátomást várni kezdtek valamire. A turisták is vártak, gondolkodni is elfelejtettek, Pantićék ötéves kisfia tátott szájjal nézett, műanyag kardocskáját is kiejtette a kezéből, amivel az imént még a sétaút mellett a nagyobbra nőtt gazakat csépelte.

            Nemsokára Pantić úr döbbenten vette észre, hogy szinte elfeketedik az ég, de nem nyári viharfellegektől, hanem az égen komoran úszó, vastagon gomolygó füsttől, amely hatalmas régi ágyúk torkából szakadt az ég felé, ahol súlyos, tömör felhővé állott össze… Pantić úr riadtan oldalt pillantott, lenézett a mélybe, és a föld arculata egészen megváltozott: Belgrád egyszerűen eltűnt, a helyén rengeteg lófarkas sátor fedte be a síkot, amíg a szem ellátott. És ekkor fülrepesztő dördüléssel megszólalt az egyik ágyú, utána a másik, majd a harmadik, és hogy nagyobb legyen a hangzavar, kürtök és dobok lármája is betöltötte a levegőt.

 

– Indulj, fiam, Hunyadi… – szólott a hatalmas mennyégben az Úristen, és fényességes tekintetét, amelytől megvakulna minden földi halandó, a jobbján ülő törökverőre vetette.

            Az Úristen elgondolkodott: egy ízben – az 1898-as esztendőben – elszámította magát, amikor rosszkor, a kelleténél pár évezreddel korábban fúvatta meg a végítélet és a feltámadás harsonáját Gábriel arkangyallal, és véletlenül új életre keltette Zrínyi Miklóst és szigetvári kis seregét. Hiába, no, tévedni nemcsak emberi, hanem isteni dolog is, az egyhangú öröklétben alighanem megbicsaklott egy pillanatra az időérzéke. Most azonban belátta: még egyszer nem tévedhet, hiszen abból, hogy Zrínyit akkor feltámasztotta, sok galiba lett, inkább hátrány és baj származott belőle… Ezúttal jól megtervezett, célzott feltámasztásra volt szükség, olyanra, amely egyszersmind spontánnak is tűnik, hiszen a feltámasztottaknak is meg kell hagyni a szabad akarat látszatát: az isteni szándékot az emberi akarat mögé kell bújtatni.

            Többnyire visszafogta magát, amikor az emberi dolgokról volt szó, csak ritkán avatkozott be az emberi dolgok folyásába. Ezúttal végső elkeseredésében folyamodott a beavatkozás eszközéhez: látta Isten, hogy a széthúzás rossz, az összefogás pedig jó, s látta, hogy szegény Magyarországban a széthúzás uralkodik, amely elsüllyedéssel fenyegeti az országot. És a Jóistennek megesett a szíve a magyar hazán, mert emlékezett, hogy annak idején ez az ország s lakói a kereszténység paizsai voltak. Mivel azonban a magyar nemzet mostanra teljesen elerőtlenedett, akaratától megfosztatott, és egyesek már azt sem átallották állítani róla, hogy Mária is levette róla a kezét, a Jóisten úgy gondolta, nem ártana egy kis bátorságot, büszkeséget csöpögtetni a szívekbe.

            Pantić úr megdörzsölte a szemét: nem tudta, hogy képzelődött-e, éberen álmodott, netán jelenést látott. A város újra megszokott képét mutatta: a Száva és a Duna lustán hömpölygött a vár lábánál, a távolban gyárkémények ontották a füstöt, az égen gomolyfelhők tornyosultak, és elhomályosították a napot. Aztán Pantić úr elbizonytalanodott, amidőn tekintetét ismét a vár belseje felé fordította: a hús-vér katonák türelmesen vártak. Valakire vagy valamire. Nem úgy festett a dolog, mintha a Pantić családot akarnák szórakoztatni ezen a délutánon.

            Aztán a madárcsicsergéssel kimért délutáni csöndet szapora patazaj verte fel. A katonák fejüket fölszegve feszülten figyeltek, és meg-megzörrentették fegyvereiket. A lódobogás egyre közelebbről hallatszott, és egy perc múlva egy fújtató almásderes hátán, nagy porfelleg közepette megjelent egy talpig páncélos ember. Középtermetű volt, vastag nyakú, vállára omló fényes gesztenyeszín haja hullámos, szeme kerek, tekintete egyszerre komoly és vidám, arcszíne pirosas.

            Pantić úr nem értett semmit az egészből, de nem tetszett neki a dolog, s nadrágja zsebébe nyúlt, hogy előhúzza mobiltelefonját. Hát persze, a mai kor embere már csak olyan, hogy ha valami nem tetszik neki, ha egy ismeretlen jelenséget fenyegetőnek talál, szeretné nyomban eltávolíttatni – természetesen mással. Pantić úr a belgrádi rendőrségre gondolt, és már pötyögte is a számot. Miközben beszélt a diszpécserrel, fél szemmel látta, hogy a páncélos-lovas vitéz mellé érkezett egy fura madár is: egy barna barátcsuhába öltözött, tonzúrás, megszállott tekintetű pap, aki fél kézzel egy igen hosszú rúdon különös – piros keresztet és valami gömböt ábrázoló – zászlót tartott, és hevesen, széles mozdulatokkal magyarázott valamit a katonáknak. Pantić úr vázolta a helyzetet, a rendőrök pedig kérték, hogy maradjon vonalban, és addig is, amíg kiérkeznek, jelentse a történteket. Ám a telefonos kapcsolat hamarosan megszakadt: a Pantić család menekülőre fogta a dolgot, mert váratlan és drámai fejlemény történt: lövések dördültek a mélyből, mire a középkori vitézek a várfalakhoz rohantak és harcállásba helyezkedtek. Pantićék is megszenvedték a délszláv háborút, emlékeztek még Belgrád bombázására, nem volt ismeretlen fülüknek a fegyverropogás, az ember mégis mindig azt képzeli, hogy életében a legutóbbi puskalövés az utolsó, mert a háborút nem lehet megszokni.

 (folyt. köv.)