Ilonka néni szeretettel eltelve néz benneteket, látszik, hogy téged is ugyanannak a szép kisfiúnak tart, akinek huszonhét évvel ezelőtt megismert. Rég megszakadt emberi kapcsolatok, ha rövid időre újjáélednek, ugyanott szoktak folytatódni, ahol annak idején abbamaradtak. Marad ugyanaz az alá-fölérendeltségi viszony, befagyott állapotban, maradnak az érzelmek, s bár pusztító munkáját az idő mindenkin elvégezi, lelki szemeinkkel mindig ugyanazt a személyt látjuk, akihez a régi kellemes emlékek fűznek: az emlékezetünkbe égett képét. Ilonka néninek persze azért is könnyebb szépnek látni téged, Márton, mert gyönyörűséges kislányod terád hasonlít (az orrát leszámítva), s az ő vonásai a te kisfiúarcodra emlékeztetik – aminek huszonhét esztendeje nem bírt ellenállni. Egyszer elsős korodban az iskola folyosóján mentél egyedül, hatalmas ártatlanzöld szemedben elveszettség-érzés és félelem tükröződött, nehezen szoktad az idegen környezetet, majdnem elpityeredtél, és Ilonka néni, aki akkor még pirospozsgás képű, érett szépasszony volt, épp szembejött veled az osztályával. Se szó, se beszéd, fölkapott, és az egész osztály szeme láttára kétoldalról cuppanós csókot nyomott az arcodra, és így szólt: – Jaj, de szép vagy, Marcikám! – S azzal letett, és mintha mi se történt volna, vezette tovább az irigységtől nagy szemeket meresztő nebulóit az alagsori ebédlőbe. Magányos lelkednek jólesett ez a megdicsőülés.

            Pedig amúgy semmi okuk nem volt az irigységre, mert akkor még semmi érdemed nem volt, csupán hamvas fiatalságod, ami egyébként is csak állapot, mára viszont szereztél érdemeket, tehetséges festő vagy, és most mégsem csap le rád senki, hogy összevissza csókoljon, vagy legalább hogy alkotói ösztöndíjban részesítsen.

            Ilyen ez a világ, Márton: igazságtalan.

            Neked mindig is hatalmas szeretetigényed volt, és Ilonka néni cselekedete maga volt a kegyelem. 

            De térjünk vissza a földre, a gondok súlyos-göröngyös talajára. Mert bár az Úr azt mondta a tanítványainak, “ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek”, azért azon most mégis el kell gondolkodni, hogy mihez fogj hatalmas vagyonoddal, a gyűrött ezressel, ami durva cájgnadrágod zsebében lapul. Ha egyedül lennél, ihatnál belőle két pohár olcsó sört és ehetnél két perecet. Vagy ha volna szakszervezeti igazolványod – tegyük fel: bányász volnál –, beállhatnál egy hosszú-hosszú sorba a “szakszet” sátra elé, ahol zöld jeggyel juthatnál hozzá egy pár ingyenvirslihez mustárral, és rózsaszín jeggyel a korsó vizezett sörhöz – már persze ha a hajnalban kelő munkások nem ennék-innák el előled még kora délelőtt. De te nem vagy sem bányász, sem korán kelő.

            Így, hogy ketten vagytok, az ezres elköltése egy rendkívül sok ismeretlenes egyenletté vált, úgyhogy a variációk száma is szinte végtelenül sok lett.

            A lányodat meg téged a Városligeti-tavat átszelő híd elején, a Hősök tere mögött hozott össze az élet, de aztán visszafordultatok, mert a tónak csak a Nagycirkusz felé eső részén láttál némi vizet, egyébként csontszáraz volt a fehér betonmeder. Arra gondoltál, mégiscsak hangulatosabb a vízparton sétálnotok, még ha az az útvonal a kékhasúd épsége szempontjából veszélyesebb is. Na, persze ha folyton csak a kis pénzedet kuporgatod, akkor akár levegőt se vegyél – vagy bújj bele az egyik égi tájképedbe, és bujdokolj el a felhőid mögé!

Úgyhogy elindultok az Állatkerti körúton, és a kiborogatott szemetesek és a fényes, csiricsáré szabadidőalsós, meztelen felsőtestű, nagy hasú, lebarnult képű, harsány beszédű, műanyag poharas sörivók mellett oldalazva hamar eljuttok a vízig, s a vízre épített Víg csónakos Restaurant-ig. Így van ez, az embert vonzza a víz, a víz hozzátartozik a május elsejei “Lizsé”-hangulathoz. Szemlátomást mások is hasonlóképpen gondolják: a vízparti padok, sétányok zsúfolásig; egy kopasz fiú majdnem a lila-sárga műkörmű barátnőjének torkában felejti a nyelvét, odébb, a kopottas füvön, ócska pokrócon vénasszony napoztatja püffedt hasát, félérett keléseit, ráncos, alaktalan lábait és aszott arcát. Vonalvékony, fogatlan szájában büdös csikket csócsál. Azzal a mutatvánnyal szórakoztatja az arra járókat, hogy az égő cigit – kézi segítség nélkül – hol bekapja a szájába, hol kitolja megint érszűkülettől lila szája szögletébe. A csikket leszámítva a Vénség allegóriáját akármelyik kora reneszánsz festő nyugodtan mintázhatta volna róla. Odébb egy fiatal anyuka babakocsit tol. Letaposott sarkú ócska tornacipőt, mindkét lábán fáslit, vaskos combjain elhízott feneket visel, a mellénél mélyen kigombolva jócskán kifakult piros ruhája. A haja melírozott. Mellette a férj, egy nyakra gyúrt, atlétatrikós ember mobilozik, közben rendszeres időközönként kiszól a beszélgetésből, és refrén gyanánt valami trágárságot vág a felesége fejéhez.

            Aki netán a víz közeli padokon ülve szeretne napozni, éspedig úgy, hogy a vízről visszaverődő sugarak a nyakát meg az állát is barnítsák, ahogyan a svédek szokták a messzi északon, nos, az hoppon marad.

            A víz nem tud visszaverni semmit, legfeljebb a kacsák próbálkozását, hogy ússzanak benne. A vízen tömör, meghatározhatatlan állagú, a víztükröt szinte teljesen befedő, undorító, rücskös felületű massza ringatózik – vagy mondjuk inkább: lomhán mocorog ide-oda. Valahogy úgy, ahogy egy nagy testű, növényevő őslény mozgathatta vastag bőrét, amikor el akart zavarni róla egy élősködőt. 

            Van ebben a masszában minden: békanyál, ökörnyál, vihar letépte rothadó falevél, nyírbarka, nyárbolyhok és mindenféle más fa szélfútta termése, oxigénhiányban elpusztult apróhal, no meg az elmaradhatatlan nejlon- és papírzacskók, elhajított sörösdobozok, valamint szétázott zsömledarabok, amelyek szemlátomást érdeklődést keltenek a Víg csónakos faszerkezetén totyogó gyönyörű, fényes tollazatú kacsákban. Itt csupán ők emlékeztetnek a vízre. A Restaurant keményen dacol a posvány bűzével meg azzal a lehetetlen helyzettel, hogy a bejáratnál kifüggesztett tábla még most is olyan árakkal riogat, amelyek egy idilli környezetben is túlságosan magasak lennének.

            Az ezresednek itt nem fogsz a nyakára hágni, Márton.

            Most azon a helyen álltok, ahol a tó vize néhány napja, egy monszun jellegű felhőszakadás után még ki is öntött az alacsony partra. A víz most már visszahúzódott a medrébe, de a bűzös massza – mint egy alattomosan leterített szőnyeg – maradt.

Sóhajtva körülnézel, ezután már csak jobb jöhet.

            Kislányodat a jelek szerint nem döbbentették meg a látottak. Persze, egy kicsinek minden új, az is, ami taszító, hisz ő tágra nyílt szemmel figyel mindent, ezt az egész különös világot. Harminc esztendő múlva alkalmasint ez egy szép gyerekkori emlék lesz neki.

            Gondolataidat ekkor éles szirénázás szakítja félbe, mentő száguld az Állatkerti körúton, majd távolabb, a mindenféle csecsebecseárus mögött, aztán a Széchenyi fürdőnél immár a zöld gyepre hágva közeledik valami csődület felé. Kíváncsi vagy te is, Márton, mi az, futólépésben igyekeztek a helyszínre, illetve te futólépésben, Ágika meg a karodban, vagy ha már nehéz, leteszed, és húzod magad után a fűben, hogy a lába sem éri a földet. “Gyilkosság történt?!”, fut át az agyadon, mert az előbb, a tóparton mintha három dörrenést hallottál volna a távolból, de egy majálisban sosem tudhatni semmi biztosat: talán egy sörivóversenyt elindító startpisztoly volt. De miért dörrent háromszor?

            A csődület közepén, a fejek fölött hatalmas lufierdőt látsz, piros, kék és fehér lufik lengenek kipányvázva a szélben. Egy nyitott furgon mellett hatalmas tábla:

LEVITÁCIÓ!

ITT ÉS MOST!

NEM CSALÁS NEM ÁMÍTÁS!

SZAKADJON EL ÖT PERCRE

A MINDENNAPOK VALÓSÁGÁTÓL!

ÉREZZE A LEBEGÉS ÉLMÉNYÉT!

(ÖT PERC 1000 FT.- VAGY 4 EURÓ)